Gondolataiba merülve nézte a vízfelszínen úszó habot, a kipukkanó aprócska buborékokat figyelte. A sötét szobában rézarany lidércfények lobogtak a falra szerelt gyertyatartókon, a párás levegőben gyógynövények illata terjengett. A fények hátborzongató játéka ott táncolt a fekete falakon, és a kádban ülő férfi alakján. Tog'druxin visszaidézte magában a legutóbbi ütközetet, próbált rájönni, hogy hol hibázott ismét. A koponyáját majdnem szilánkosra törték, a végtagjait zúzódások és véraláfutások tarkították, a csontjai vészjóslóan ropogtak, ha véletlenül olyan mozdulatot tett, amihez nincs hozzászokva a teste.

Hiába telnek az évek, olyan mintha nem fejlődne semmit a harctéren. Ajkait mély sóhaj hagyta el mikor maga előtt látta Dhalgur véráztatta alakját. Hiába tesz meg mindent azért, hogy a lény ne sérüljön meg, nincs olyan csata, aminek nem az lenne a vége, hogy ők ketten sebekkel szabdalt testtel térnek vissza a palotába. Mégis, hogy bízhatnak meg benne ennyire a navrienek? Mégis, hogyan gondolhatta Wradlack, hogy évekkel ezelőtt kinevezte őt hadvezérnek? Hiszen sem magát, sem Dhalgurt nem tudja megvédeni. A legtöbb ütközetet elvesztik, Umesis harcosai egyre többen vannak és egyre erősebbek. Mi van, ha nem bírják majd tovább?

Egy hamuszürke ruhát viselő szolgáló lépett a vasból kovácsolt kád mellé, de a lovag nem vett róla tudomást. A maszkot viselő inas megkocogtatta a kád peremét, amivel elérte, hogy Tog'druxin felriadjon a gondolataiból. Kérdőn a mellette álló alakra pillantott, akinek csupán hófehér szemei tűntek fel az arcát borító maszk alól. Rézaranyszín tincsei kócos szénakazalként terültek el feje tetején, kezei közt egy fekete kancsót tartott. A lovag aprót biccentett feléje, majd szemeit lehunyva lejjebb csúszott a kádban, hogy immár sebhelyekkel szabdalt vállai is víz alá kerüljenek. Az inas a háta mögé lépett, jobb kezében a kancsót fogta, míg ballal óvatosan Tug'druxin álla alá nyúlt és hátrébb döntötte a fejét. Lassú, megfontolt mozdulattal öntötte rá a kancsó tartalmát a lovag hajára, ügyelve, hogy a szappannal és illatosítóval teli melegvíz ne csorogjon a férfi arcába. A kiürült kancsót végül félre tette egy közeli faasztalra majd gyakorlott mozdulatokkal kezdte el átmosni a fekete tincseket, amikből vér és kosz csorgott a kádba. Tog'druxin felmordult, mikor a fejbőrét dörzsölte az inas, minden apró mozdulat hasogató fejfájást okozott számára.

– Finomabban – mordult rá a szolgálóra, aki ijedten rezzent össze. Egy hosszabb pillanat erejéig remegve állt csupán, mielőtt ismét neki nem látott volna a munkájának.

A lovag ajkait mély sóhaj hagyta el mikor az inas végzett a hajmosással és elsietett egy másik kancsó vízért. Tog'druxin gondolatai visszatértek a csatatérre, de hiába volt minden, hiába gondolta végig ezerszer az ütközetek minden apró pillanatát, nem tudta hol a hiba.

– Úrnőm... – sóhajtott fel könyörgőn. – Kérlek, segíts. Hogy tudnám őt megvédeni? Mit tegyek, hogy Dhalgurt és a többieket megóvjam a szörnyűségektől, a fájdalomtól? Befogadtál, sajátodként szeretsz... Könyörögve kérlek, segíts, hogy meg tudjam őket óvni!

Csend volt a válasz. Lemondóan megingatta a fejét, talán túl sokat kért. A távolból üvöltés hangzott fel, Tog'druxin szemei felpattantak, de a sötétbe burkolódzó szoba helyett egészen más kép tárult elé. Látta a ragyogó fényben tündöklő birodalmat, ahol egykoron élt. Magasan a felhők felett állt a szemkápráztató palota és a körülötte elhelyezkedő terület, ahol kisebb-nagyobb épületek és karámok helyezkedtek el. Szíve nagyot dobbant, lelke egy része visszavágyott szülőföldjére, de ezeket az érzelmeket elnyomta magában. A fényár bántott a szemét, a tündöklő palota képe fintorba rándította száját. Ismét felhangzott az üvöltés, amit az imént is hallott. Deoghur volt az. A hófehér deragor pikkelyei kristályként ragyogtak a fényárban, a palota fölé emelkedve tett egy kört repülésben. Nyomában egy-két kisebb, hozzá hasonló, színes pikkelyes lény szállt a magasba. A lovag szíve kihagyott egy ütést, mikor az arany és ezüst színekben pompázó teremtmények hátán páncélos lovasok ültek.

– Mégis mik ezek? – kérdezte remegő hangon.

– Rhailgirek... – szólt egy hang, amelynek nem volt párja sem égen, sem földön.

Edrena hangja morajló földrengésként zengte be a csendet. Egykoron talán megrémült volna a rekedtes, fogcsikorgató morgástól, amiben néha hátborzongató sikolyok bújtak meg, de mindez már a múlté volt. Szíve megkönnyebbült, hogy Úrnője hangját hallja és hogy az Isaldin meghallgatta a könyörgését.

– Napról, napra nő a számuk. A deragorok erejéből táplálkoznak – szólt ismét a Sötétség, míg katonája a levegőben szárnyaló harcosokat figyelte, akikhez csatlakozott még egy vörös és egy égszínkék példány. – A halandók közt is felbukkantak már. Eirleanoth városában egy Rhailgir uralkodik.

– Hogy lehet végezni velük? – kérdezte nyugodtan.

– Öld meg a hátasát és minden erejét elveszti a lovas – zendült fel ezúttal, mintha parancsként hangzott volna el minden kimondott szó. Tog'druxin bólintott, habár még maga sem tudta, hogyan vehetné fel a versenyt azokkal a lovasokkal.

– Kövess – szólt ismét Edrena.

A ragyogó kép szertefoszlott a lovag szemei előtt és ezúttal a mindent elnyelő feketeségben találta magát. Lelke békességet lelt, ajkait mély sóhaj hagyta el. Megnyugtatta őt a sötétség, amit csupán a távolban ragyogó csillagok fénye tört meg. Edrena gomolygó alakját figyelte, akit boldogan köszöntött egy-két olyan teremtmény, melyekhez foghatót Tog'druxin még sosem látott. Az egyiknek hatalmas szárnyai voltak és hosszú, éles csőre. A lény hirtelen kapta a fejét a lovag irányába, szárnyait széttárva üvöltött rá. Csőrében tűhegyes fogak sorakoztak és még egy száj, amiben több tucat nyelv csapkodott. A férfi nagyot nyelt mikor belegondolt, hogy vajon milyen érzés lehet, ha ez a teremtmény széttépi az áldozatát. Üres szemgödrei voltak, csupasz, bőrszerű borítású teste. Bőrszárnyain éles karmok villantak fel, a testén négy kisebb, de annál izmosabb láb helyezkedtek el, amik hatalmas hústépő karmokban végződtek.

– Hamarosan ők is otthont lelnek mellettetek – felelte az Isaldin miközben végig simított egy másik lény rövid nyakán, akinek megnyúlt fején egy széles – fogakkal és agyarakkal teletűzdelt – száj volt csupán és kit kis rés felette, amik nagyra tágultak, mikor a lény morgó hangon bújt Úrnőjéhez. Csupasz, meggörnyedt testéhez hosszú, görbe karok és rövidebb lábak tartoztak. Hátán taréj futott végig, amit tüskék szegélyeztek kétoldalt.

– Úrnőm... – hajolt meg a lovag. – Ámulatra méltó minden teremtménye. Hálával tartozom, amiért meghallgatott és segített.

– Szeretném, ha segítenél Argogron és Wradlack munkájában – szólt ismét, amivel meglepte a férfit.

Tog'druxin értetlenül pislogott vissza a Sötétségre, aki mögül ezúttal egy másik lény mászott elő. Ámulva nézett végig a teremtményen, aki emlékeztette őt a barátjára, de otromba méretével még Dhalguron is túltett. Koromfekete pikkelyes testét hatalmas tüskék díszítették végig a hátán és a farkán. Hosszú, izmos lábain rövid, de halálosnak ígérkező fegyverként karmok sorakoztak. Közepesen hosszú fején éles csont meredt az ég felé, amivel könnyedén felöklelhetett a lény bárkit. Szájában hegyes, hústépő fogak sorakoztak, hátáról pedig hatalmas szárnyak lógtak alá.

– A rhailgirek ellen csupán az égen tudjátok felvenni a harcot – sóhajtott fel Edrena. – Agadan hű társad lehet, ha úgy akarod. Pár nap múlva a gondjaitokra bízom őt és a társait, gondold át az ajánlatom Tog'druxin. Talán wareonként sikeresebb vezér lennél.

– Wareonként? – kérdezett vissza értetlenül.

– Lovas lehetnél, mint a rhailgirek, de nem kérem, hogy fordíts hátat a barátodnak emiatt – tette hozzá lágyan.

A kép szertefoszlott Tog'druxin szemei elől és ismét ott találta magát a sötét szobában. Szíve a torkában dobogott, a kádban levő melegvíz ellenére is fagyosnak érezte minden porcikáját, ajkait reszketeg sóhaj hagyta el, ahogyan hátradőlt a kádban és fejét a peremre támasztotta rá.

– Minden rendben? – lágy, aggodalommal teli hang csendült fel gondolatai közt. Arcára mosoly kúszott és felsóhajtott.

– Beszéltem vele.

– Mondj valami olyat, amiről nem tudok – horkantott fel a hang, amivel sikerült a férfi arcára mosolyt csalnia. – Fogadd el az ajánlatát.

– Feladtam a szárnyaim, hogy melletted maradjak! – mordult fel dühösen és felült a kádban. Szemei zöld fényben izzottak fel és egy kézintéssel elzavarta a rémült szolgálót. – A barátom vagy Dhalgur, társak vagyunk, és ezen nem fogok változtatni – tette hozzá morogva miközben kikászálódott a vízből és az asztalon heverő törülköző után nyúlt.

– Lehet nagyobb sikereket érnénk el, ha nem lennél olyan bolond, hogy visszautasítsd mindezt. Agadannal igenis remek párost alkotnátok.

– Előbb halnék meg minthogy bárki mást válasszak társamnak! – csattant fel és dühében félredobta a törülközőt is, ami lesöpörte az asztalon álló kancsókat és gyógynövényes palackokat.

Dhalgur ezúttal nem felelt neki semmit.

Tog'druxin felsóhajtott és magára öltötte tiszta, fekete öltözetét, vizes haját csupán az ujjaival fésülte át, mielőtt távozott volna a fürdőből. A folyosón, az ajtó mellett ott várta a rémült szolgáló. Minden porcikája remegett a félelemtől, hogy netán egy halk lélegzetvétellel is magára fogja haragítani a lovagot. A férfi viszont ügyet sem vetett a szolgálóra, emelt fővel indult el a széles folyosón, a lakosztályok felé vette az irányt. Kapóra jött most neki az engedély, amit Wradlacktol kapott, el akarta terelni a gondolatait. Csupán pár percre meg akart szabadulni a gondjaitól, elege volt abból, hogy éjjel és nappal csupán a csatározásokkal foglalkozzon. Két nap pihenő. Ennyit ígért neki Wradlack. De vajon meddig tart ez majd valójában?

Akkor riadt fel a gondolataiból, amikor már ott állt Wroglath szobájának ajtaja előtt. Ijedten eszmélt fel, szíve kihagyott egy ütést miközben a kilincsre pillantott. Emlékei közt felvillant a csillag alakja, ahogyan a kráter mélyéről pillantott fel rá, majd az, ahogyan Dhalgur elé vetette magát, hogy megvédje őt. Hálával tartozott neki, szerette volna megmenteni... De mi van akkor, ha csupán szenvedést jelent majd mindez a csillag számára? Ő maga saját akaratból vált Edrena katonájává, fájdalommal járt az, hogy feladta az előző életét. De vajon mit élnek át azok, akik akaratuk ellenére változnak meg? Lehet, hogy ezerszer is nagyobb a kín, amit elszenvednek? Nem. Ebbe bele sem akart gondolni. Megrázta a fejét, majd a kilincs után nyúlt. Halkan nyitott be a szobába, de a látvány ledöbbentette őt.

A kis, egyszerű szobában félhomály honolt, két kisebb ablakon át szűrődött be egy kevéske fény. A szoba sarkában álló ágyon ott ült Wroglath, állát a térdeire támasztva meredt maga elé a takaróra. Hosszú idő telt el, amióta a kastélyba került, mégsem változott semmit azóta. Vékony alkatát sötét ibolyaszín ruha fedte el, hosszú ezüstös ragyogásban tündöklő tincsei a vállaira omlottak alá. Nem vette észre az érkezőt és nem is szólt semmit, de a tekintete annál többet beszélt. Fájdalom, csalódottság, félelem és még oly sok más érzelem kavargott azokban az igéző lila szemekben. Tog'druxin ismerte ezeket az érzéseket, segíteni akart a férfinak, hogy feldolgozza mindezt. Őt Dhalgur támogatta, megosztotta vele az erejét, hogy egymás gondolatait ismerve segíteni tudjanak a másikon. Meghallgatták, támogatták egymást a nehéz napokon, máskor együtt bolondoztak, kibeszélték a kastély urait, aminek hála sokszor bajba keveredtek. Szerette volna, ha az égi belátná, nem vált szörnyeteggé, hiszen ők maguk nem voltak azok. Mások voltak, mint Umesis gyermekei, de semmivel sem voltak kevesebbek. Tog'druxin sokszor érezte úgy, hogy Edrena gyermekei csúfak és félelmetesek azokhoz a lényekhez képest, akik közt nevelkedett, de ezeket a gondolatokat mindig hamar elhessegette. Nem voltak csúfak, nem voltak szörnyetegek. Ugyan olyan szépek voltak, mint a Fény gyermekei. Másban voltak szépek, de ezt a szépséget nem láthatták a harcosok, akik azért érkeztek a Sötétség földjére, hogy végezzenek az ott élőkkel. Ő meglátta a szépséget és ezért fordult szembe az apjával. Mindennél jobban szerette volna, ha a csillag is megtalálná azt a szépséget, azt az otthont, amire ő is rálelt. Száját szólásra nyitotta, mikor Wroglath felkapta tekintetét az ajtó irányába. Ijedten rezzent össze az idegen láttán, aki zavarában elmosolyodott és bezárta maga mögött az ajtót.

– Ki vagy? – szegezte neki a kérdést a csillag. Tog'druxin barátságos mosolyt öltött magára és lassú léptekkel indult el feléje.

– Nem foglak bántani. Nem kell félned tőlem – szólt lágyan. A lila szemek ide-oda cikáztak miközben végig mérték az idegent. – Lehet nem emlékszel rám... sok idő eltelt azóta, hogy...

– Tudom ki vagy – vágott közbe, amivel sikerült meglepnie a férfit. – A páncélos harcos, Téras védelmezője.

– A neve Dhalgur – javította ki halkan mikor az ágy mellé lépett. Wroglath értetlenül pislogott majd végül aprót bólintott magában. – Leülhetek?

– Igen – felelte bizonytalanul. Tog'druxin elmosolyodott majd tisztes távolságban a csillagtól leült az ágy szélére. Csend telepedett kettőjük közé, míg a lovag próbálta megfogalmazni mindazt, amit mondani szeretett volna, addig Wroglath ismét maga elé meredve veszett el gondolatai közt.

– Semmi baj – mosolygott rá végül a fiatal férfira, aki kíváncsian feléje pillantott. – Mindent megtanítunk neked. Az érzelmek nehéz dolgok, még én is küzdök velük, hogy megismerjem őket. Apánk nem tanított meg minket rá.

– Te... – szólt lágy hangon, amely megdobogtatta a lovag szívét. – Te Umesis fia vagy?

– Voltam – felelte csendesen és füle mögé igazított egy tincset.

Gondolataiba merülve húzta ismét előre fekete tincseit és végig simított rajtuk. Nem akadt mostanság ideje arra, hogy a hajvágással foglalkozzon, nem szerette megnöveszteni a haját. Asrantel harcosként ragyogó aranyszín hajkorona ékesítette a fejét, de az árulását követően elvesztette erejét és minden fényét, amivel az apja ruházta fel egykoron. Nem hiányzott számára semmi abból az életből, csupán a szárnyai. Wradlack vissza tudta volna neki adni őket, de elutasította az ajánlatot, ugyanis Dhalgur nem tudott repülni. Ő miért érdemelhetné meg azt a szabadságot, amikor barátja a földhöz van ragadva? Hiányzott neki a repülés, de többet jelentett számára Dhalgur öröme, aki nagyon is jól tudta, hogy miért nem kért szárnyakat a lovag. Mély sóhaj hagyta el ajkait, arcára halovány mosoly kúszott mikor felrémlett előtte barátja hálás mosolya és mindaz az érzelem hullám, amely végig söpört a lény lelkén. Visszanézett a férfira, aki úgy tűnt mintha próbálná megérteni, hogy mik járnak a harcos gondolataiban.

– Nem értettem egyet Umesis szavaival – sóhajtott fel. – Nem értettem egyet azzal, hogy elpusztítsuk azokat, akik soha nem ártottak nekünk.

– Van neved?

– Tog'druxin. Hívj nyugodtan Tognak – felelte egy féloldalas mosoly közepette. Wroglath a szemöldökét ráncolta a válasz hallatán. – Egykoron Nuarus volt a nevem – tette hozzá halkan, amire egy bólintás volt a válasz. – A te neved Wroglath.

– Nem – rázta meg a fejét bőszen majd ajkait összepréselve meredt maga elé a takaróra.

– Az érzelmek bonyolultak – mosolyodott el Tog'druxin ezzel kiérdemelve a másik kíváncsi pillantását. – Nem tetszik a neved. Rosszat sejtet a szemedben, netán undorítónak találod vagy csupán egyszerűen nem tetszik. És tudod miért nem tetszik neked? Mert nem érted, pedig szép jelentése van. A mi nyelvünkön, amit majd megtanítunk neked, azt jelenti, hogy Csillagfény. Az én nevem azt jelenti, hogy Égen járó. Tudod... Wradlack szeret szellemes lenni a nevekkel kapcsolatban, nekem is ő adta a nevem.

– Van jelentése?

– Minek? Wradlack nevének? – gondolkozott el a lovag, majd megvakarta a tarkóját. Arcára fájdalom ült ki, mikor felsértett egy friss heget. Fintorogva húzta előre kezét, amin fekete vér csillogott.

– Mi ez? – pislogott nagyokat a férfi.

– Vér. Van egy sérülés a nyakamon, elkapartam a sebet. Tudod... ha megsérülsz, az fájdalommal jár. Vannak külső sebek, amik a testedet érik és vannak belsők, amiket senki nem lát. Ezek a sebek hamar begyógyulnak... – húzta fel ruhaujját, hogy felfedje fehér sebhelyekkel szabdalt karját. – Idő kérdése és nyoma sem marad. De a belső sebek nem ilyenek, azokra kevés gyógyszer van – sóhajtott fel, míg Wroglath elgondolkozva pislogott.

– Mielőtt jöttél volna... – szólt akadozva. – Itt... – tette mellkasára a kezét és tenyerét rányomta ruhájára. – Nem volt jó. És itt... – mutatott szemeire majd orrára. – Valami csöpögött. Aztán itt sem volt jó – mutatott ezúttal homlokára mielőtt visszanézett volna a lovagra.

– Mire gondoltál előtte, mielőtt ezek történtek volna?

– Hogy zuhanok – felelte oly halkan, hogy Tog'druxin alig hallotta meg szavait. – Apám nem tartotta be a szavát. Lezuhantam a többiek után. De nem akartam, hogy bántsanak titeket. Umesis azt ígérte, hogy nem bántanak titeket – rázta meg a fejét bőszen. Vállai megrázkódtak, hüppögve kapkodott levegő után, mikor összeszorított szemeiből könnyek buggyantak ki. – Megint kezdődik... – zokogott fel és ruhája ujjával letörölte szemeit. – Nem akarom. Nem jó.

– Semmi gond – húzódott közelebb hozzá a lovag és lágy ölelésbe fonta a csillagot, aki ledermedve pislogott maga elé. Nem mert mozdulni, levegőt is alig vett mikor Tog'druxin magához ölelte és a fejét simogatta. – Az előbb sírtál, tudod miért? – kérdezte lágyan, de az nem felelt neki. – Mert van egy seb, amit nem látsz. Az a seb nagyon mély és fáj, tudom. Csalódtál Umesisben, nem tartotta be az ígéretét és ez ellen nem tudtál semmit tenni, tehetetlen lettél. Ezért érezted rosszul magad, mert elárult az, akiben megbíztál, akiben hittél – csendbe burkolódzott mikor a másik ismét sírni kezdett.

– Most nem fáj, de sírok – zokogott fel csendesen. – Nem értem. Nem értem! Miért sírok azon, amit mondtál?

– Shhhh. Semmi baj. Biztos a keserűség teszi, vagy az, hogy melletted vagyok és támogatni próbállak. Én is sokat sírtam mikor Dhalgur a barátjául fogadott. Ez nem szégyen, nem kell miatta rosszul érezned magad.

– Itt... itt maradsz? – kérdezte szipogva. Tog'druxin ajkait reszketeg sóhaj hagyta el, állát rátámasztotta a fejére miközben szorosabban magához ölelte Wroglatht.

– Melletted maradok... Asterion... – suttogta maga elé. A csillag szipogása elhalt, de nem akart távolabb húzódni tőle, a lovag lágyan végigsimított az ezüstszín tincseken. – Ez a név tetszik?

– Igen – szólt halkan.

Arcára halovány mosoly kúszott és fejét belefúrta a férfi mellkasába. Kezei lassan, kissé talán vonakodva ölelték vissza Tog'druxint, aki hirtelen kapott levegő után mikor a hosszú, kecses ujjak a derekára simultak. De még inkább meglepte, mikor a csillag lehúzta magáról bal kezét és csuklóját fogva nyomta oda a lovag tenyerét a mellkasához. Szíve akaratlanul is nagyot dobbant, amikor a vékony ruhaanyag alatt érezni vélte a férfi testének melegét és szívének egyenletes, lassú dobbanásait.

– Most jó, itt bent... – mosolyodott el a csillag.

Szemei lassan csukódtak le mikor lelke visszatért az álmok világába, teste elernyedt a lovag ölelésében. Tog'druxin féloldalas mosolyra húzta száját és visszafektette őt a párnák közé majd gondosan betakarta.

Az ágy szélén ülve nézte őt, szépséges arcát, ezüstszín, hosszú szempilláit, dús ajkait. Felidézte magában Dhalgur szavait, igen, tudni akarta milyen érzés... Tudni akarta milyen érzés, ha... Közelebb húzódott a csillaghoz, lassan hajolt oda hozzá. Ajkain reszketeg sóhaj szökött ki mikor sebhelyes ujjaival gyengéden végig simított a porcelán sima arcon. Hatalmas robbanás rázta meg a kastélyt, amire ijedten ugrott fel az ágyról. A plafonról por hullott alá, valahol a mélyben egy oszlop kidőlt a helyéről mindezzel újabb rengést okozva az épületben.

– Dhalgur mégis mi történik? – mordult fel magában az ifjú.

– Csak nem megzavarták az asrantelek a pillanatot? – kérdezett vissza egy gúnyos hang Tog'druxin gondolatai közt. A lovag nemtetszően felmordult majd egy intésére zöld lángok törtek fel a padlóból és testét körbefonva, alakjára fekete páncélzatot varázsoltak. A férfi íriszei méregzöld fényben izzottak fel, mikor a lángok kialudtak körülötte. – Wradlack azt mondta maradjunk ki ebből.

– Teszek rá mit mondott Wradlack! – mordult fel mikor ezúttal a megszokottnál hatalmasabb robaj rázta meg a palotát és kintről robbanások hangjai szűrődtek be a falak közé. – Ez Ienar lehet, senki más...

– Wradlack és Argogron kint vannak, azt mondták elintézik a támadókat. És parancsba adták, hogy csak akkor hagyjuk el a kastélyt, ha hívnak minket – erősködött a lény, habár a barátja úgy érezte, hogy szíve szerint Dhalgur is a csatatéren lett volna már.

– Ismerem Ienart, nem nyugszik míg ezúttal mindent el nem pusztít. Tudom, hogy Wradlack óvni akar téged, de úgy érzem szükségük lesz ránk odakint – sóhajtott fel majd még egy utolsó pillantást vetett az alvóra, mielőtt fekete köddé nem vált alakja.

A lovag távozása után Wroglath szemei felpattantak és feltolta magát az ágyban. Remegve hallgatta a kint dúló csata hangjait, kiáltások, ordítások és halál hördülések. A lelkébe maró érzelmek hatására felzokogott, kezeit a füleire tapasztva görnyedt össze. Nem volt tisztában azzal, hogy miért viselkedik így, hogy miért érzi azt, amit érez. De egy dolgot mégis biztosra tudott, azt akarta, hogy vége legyen mindannak, ami kint történik.