A nap erős sugarait éjfekete felhők takarták el. Argogron hálát adott magában az úrnőjének, amiért elrejti őket Umesis és a katonái szeme elől. Mégis aggódott és félt, hogy rajtuk fognak ütni. Hiába fájt a navrien minden egyes porcikája, szélsebes vágtára késztette az egharodot. Minél előbb vágnak át a nyílt síkságon, annál előbb érnek biztonságba. Gilnuvog erdeje nem volt messze, a hegységtől keletre húzódott, egy félszigeten. Az erdő halott volt, a növények mind elszáradtak vagy elégtek abban a tűzviharban, amit még Deoghûr, az óriás deragor szabadított a földjükre hosszú évekkel ezelőtt. Argogron még emlékezett az egykoron virágzó és gyönyörű erdőre, amit a csatornán túl élő halandók csupán úgy neveznek, hogy az Akasztottak erdeje. A név nagyon találó volt, ugyanis Gilnuvog az általa megölt rivvian katonákat mind felakasztotta a halott fákra. Úgy vélte az öreg, hogy ezzel meg tudja majd gyógyítani a növényeket. De azokat már senki nem tudná feléleszteni, pedig milyen gyönyörűek voltak, némelyikük még beszélni és mozogni is tudott.

Magányos volt szegény öreg, amióta az erdeje leégett. A navrieneket pedig lefoglalta a folyamatos háború, ritkán jutottak el a szomszédban lakó mesterhez. Gilnuvog emiatt sokszor azzal mulattatta magát, hogy ezekkel a fellógatott, halott marionettekkel játszott. A halandók rémtörténeteiben sokszor megjelent az alakja, de nem is ismerték valódi nevét, csupán úgy nevezték maguk között, hogy a Bábmester.

Argogron felmordult a fájdalomtól, ami össze akarta roppantani a fejét és az egész lényét, nem bírta tovább elviselni, lelassította a fújtató egharodot és levetette sisakját. A hátas lángoló sörénye kialudt ott, ahol lovasa a nyakára támaszkodva meggörnyedt. A navrien arcán szétfoszlott a maszk és zihálva vett levegőt. Forgott körülötte a világ és úgy érezte, ha egy lépést is tenne az egharod, akkor ő lefordulna a nyeregből. A patás lény halkan prüszkölt egyet, majd hátra fordította fejét, szeme sarkából figyelte elgyengült lovasát. A két kisebb etrohaki és a pikkelyes bőrű Ghaldan ugyanolyan aggódva figyelte gazdájukat. Argogron megpróbált felegyenesedni, de nem járt sikerrel, halkan morogva támaszkodott vissza az egharod nyakára, aki halkan felnyerített neki.

– Tudom, hogy figyelsz... – suttogta maga elé a navrien, miközben a melléje lépő Ghaldan vörös rubintként csillogó szemeit fürkészte. – Tudom, hogy bolondnak tartasz, de nem fogok visszafordulni... addig nem nyugszom, amíg gyógymódot nem találok neked.

A pikkelyes lény halk rezgő hangon szólt, miközben óvatosan hozzábújt a sérült férfihoz. Argogron arcán halovány mosoly jelent meg, megsimogatta a lény orrát, aki hosszú, apró tüskékkel szabdalt farkát csóválta. Amikor a navrien visszaöltötte az arcát elfedő maszkot, tovább indultak. Az egharod hangosan fújtatva vágtatott, lángoló sörénye lobogott a szélben és vaskos patái alatt felparázslott a föld. Ghaldan két lábon szaladt mellettük, miközben ide-oda nézelődött, még sosem járt a kastélyon kívül. Néha megbotlott a saját lábában, olyankor négy lábra ereszkedve vágtatott tovább, mielőtt újra két lábra lökte volna magát. Dhalgur minden bizonnyal gúnyosan kinevette volna emiatt, de most nem volt velük a hatalmas óriás, hogy csipkelődő megjegyzéseket tegyen.

A föld halkan megremegett, morajlott minden lépésük alatt, és mintha azok az otromba kövek és sziklák, amik a hegységből szakadt le, kitértek volna az útjukból. Talán ez a lepusztult kopár, sötét föld, amit ők az otthonuknak neveztek, mintha most feléledt volna, hogy segítse a sérült navrient. Argogront furcsa érzés kerítette hatalmába, hasonló volt ahhoz, amikor egy gyógyfőzetet ivott meg és annak hatására visszatért volna az ereje egy része. A fájdalom mely testét sanyargatta enyhült egy keveset, és mintha ezt az egharod is megérezte volna, még sebesebben kezdett vágtatni a távolban sötétlő hatalmas erdő irányába. Ghaldan a maga rezgő hangján felugatott és megrázta a fejét, farka kilengett oldalra, ahogyan ő maga is gyorsabban kezdett futni, akárcsak a mögöttük vágtató két etrohaki, akik halkan felvonyítottak.

A sötét felhők felett egy vörös deragor és lovasa követte a furcsa csapatot. Northur igazán nem akart utánuk menni, de nővérével szemben nem mert fellépni. Túl jól ismerte Ilissa haragját, és nem volt kedve jégbe fagyva a tenger mélyén végezni. A páncélos lovag néha kihajolt felette oldalra, hogy letekintsen a navrienre, de a felhők  túl sötétek voltak ahhoz, hogy bármit is lásson.

– Nem látok semmit – morgott halkan a sisakja alatt. A deragor csupán a szemét forgatta.

– Miért is csodálkozol ezen, Acralith?

– Nem csodálkozom, csupán hangosan gondolkozom – helyesbítette ki őt a rhailgir. Northur erre nem szólt semmit, rossz előérzete volt, de bárhogy figyelt, nem hallott és nem látott semmit. Társa nyugtalanságát a lovas is megérezte. – Valami gond van? – kérdezte aggódva, amikor társa gyanakvóan körbenézett. A deragor már éppen szólni akart, amikor előttük a vaskos felhőkből felszállt visítva egy kralik.

– Lebukni! – üvöltötte el magát Acralith.

Társa azonnal a felhők alá bukott, kitérve a rivvian harcos által elhajított lándzsa elől. A rhailgir szíve a torkában dobogott és olyan erősen kapaszkodott meg a nyeregben, hogy karjai remegni kezdtek. A szél hangosan süvített el a füle mellett, és mindent átölelt a sötétség a fellegek között. Amikor a felhők alá értek, a hátuk mögött egy tucatnyi kralik visítva szállt alá, hogy a nyomukba eredjenek. Northur felüvöltött és egy hirtelen mozdulattal megfordult a levegőben, háttal lefelé zuhantak, míg tüzet köpött az agancsos, szárnyas lényekre. Egy kralik tollai lángra kaptak, míg a többieknek sikerült kitérniük. A deragor visszafordult és sebesen szárnyalt tovább, cikázva kitérve az ellenséges mágiák és fegyverek elől.

A zajokat hallva Ghaldan hirtelen megtorpant, majd fejét a magasba emelve egy jelzőkürtre emlékeztető hangon felüvöltött. Argogron ijedten kapta fel fejét, a válla felett hátranézve csupán annyit látott, hogy a vörös deragor és a lovasa a felhők alatt szállva felveszik a harcot a csapatnyi harcos ellen. Meg akart állni, segíteni a két bajba jutott szövetségesüknek, de nem maradt ereje a harchoz. A biztos halált jelentené számára, ha most megállna. Umesis harcosai nem a két árulót akarták célba venni, azok ellen kevesen voltak, nem lett volna esélyük, ugyanakkor a tervüket felbojgatta a páros felbukkanása. Nem hitték volna, hogy Argogron nyomába szegül a rhailgir és a társa.

– Fel kell tartanunk őket! – kiáltotta Acralith, miközben kezében alakot öltött egy íj, majd egy hirtelen mozdulattal felajzotta a fegyvert és a vörös mágiából létrejött nyíllal lelőtte az egyik rivvian katonát.

Northur egy éles pördüléssel tért ki egy másik mágia elől, de az így is a hátába csapódott és felsértette pikkelyeit. Nem volt súlyos a sebe, mégis megérezte a varázslat erejét, ami izmaiban végigcikázott. Felbőszítette őt a támadás, ami eltalálta őt. Lovasa erősen megkapaszkodott, mielőtt a deragor szembe nem fordult a támadókkal. Egyenest a csapatnak repült neki, miközben szájából lángok törtek elő, vörös és aranyszínre festette vele az égboltot. Northurt több támadás is érte, mielőtt ellenfelei hamuvá válva zuhantak volna alá az égből. Alig három kralik és egy rivvian katona maradt csupán életben, azok is súlyos sebekkel menekültek vissza a felhők fölé.

Argogron megállította az egharodot és másik három társa is lefékezett, amikor a vörös deragor megszédülve zuhant alá a magasból. Northur nehezen tudta megtartani egyensúlyát, szárnyai minduntalan összecsuklottak, amikor ki akarta őket feszíteni, hogy a földre lavírozza magát. Acralith hiába szólította őt, társa nem értette a szavait. A navrien leugrott a nyeregből, de alakja összerogyott, térdre esett, ahonnan nagyon nehezen tudta feltolni magát. Fején szertefoszlott a sisak, aranyló tincsein és lesápadt arcán vér csordult alá. Alakját kék fényár fonta körbe, ujjai körül mágia csapott fel, de szinte azonnal el is hagyta az ereje. A földre rogyott, kétségbeesetten újra próbálkozott, amikor a deragor tehetetlenül zuhant alá eszméletlenül. Teste megroppant a megerőltetéstől, amikor ismét megpróbált mágiát használni, de ereje ezúttal is cserben hagyta. Tekintete előtt elmosódott a világ, egyre nagyobb vércseppek csordultak alá az arcán, amik tincseit is vörösre festették. Tehetetlenül nézte ahogyan a szárnyas lény és a lovasa zuhant.

Nem vette észre, hogy a föld repedései közt fekete füst szivárog fel, csupán arra kapta fel fejét, hogy a föld morajlani kezdett és megremegett alattuk. Messze tőlük a semmiből tört fel a gomolygó fekete mágia, amiben néhol egy-egy zöld villanás tűnt fel. Argogron szíve kihagyott egy ütemet, még sosem látta Gilnuvog mágiáját. A varázslat hatalmas csápok módjára csapott fel az égbe, hogy rátekeredjen a sérült deragorra és lovasára. A tehetetlen zuhanást lassú ereszkedés váltotta fel. Argogron magában motyogva mondott hálát úrnőjének, aki ismét segített rajtuk. Ugyanis Gilnuvog önszántából sosem mentene meg senkit.

A fekete füst szertefoszlott, amikor a páros földetért. Acralith azonnal leugrott a nyeregből, sisakját félre dobta, így vörös tincsei szabadon a vállára omlottak. Az ifjú harcos szeméből könnyek gördültek alá, amiket nem értett, mert sosem sírt azelőtt. Szörnyű fájdalmai voltak, pedig nem sebezte meg őt egy fegyver sem.

– Northur... – szólt zokogó hangon, miközben ráborult társa orrára. Átérezte a deragor fájdalmát, hallotta a gondolatait és szívének gyenge dobbanásait. – Ne hagyj itt, kérlek... Ne menj oda, ahova nem mehetek veled.

– Ne aggódj, kislány... – szólt erőtlenül, lovasa pityeregve bújt közelebb hozzá, miközben pikkelyes orrát simogatta. – Amíg a te szíved dobog, addig az enyém sem tér nyugalomra...

– Ígéred?

– Ígérem – felelte elhaló hangon, nehezen lélegzett, orrából füst tört fel. – Csak... pihenek... egy keveset... – tette hozzá. Acralith bízott benne, mégis halkan tovább sírt. Egy pillanatra sem nézett volna fel a melléjük léptető navrienre, vagy a sérült deragort szaglászó Ghaldanra, aki igazán nem tudta mire vélni ezt a furcsa lényt, akihez hasonlót még nem szagolt soha.

– Fel fog gyógyulni – szólt halkan Argogron, amire a lovas lassan felemelte könnyáztatta tekintetét. A navrien aranyszín tincseit lágy szellő simogatta, míg egy szakaszon vérvörös volt a haja és nedvesen omlott rá vállára.

– Ilissa küldött utánad, aggódott, hogy megtámadnak... – szipogott a nő. A navrien aprót bólintott, sejtette, hogy Wradlack vagy a drágalátos párja állhatott a dolog mögött.

– Köszönöm... – biccentett feléje hálásan. – Tudom, hogy ez nem fogja begyógyítani a sebeit, de hálásan köszönöm... Ezt... – nyúlt hátra a nyeregre szerelt apró táskához, majd kivett belőle egy üvegcsét. – Vész esetére hoztam. Ez segíteni fog neki – tette hozzá, miközben a gyógyszert odadobta a rhailgirnek. Acralith fél kézzel elkapta, majd mellkasához szorította, miközben hálásan fejet hajtott a nagyúrnak. Argogron nem késlekedett tovább, megfordította az egharodot és tovább vágtattak. Amikor viszont Ghaldan a nyomukba akart szegődni, akkor hátra mordult a válla felett.

– Maradj velük, vigyázz rájuk – parancsolta, amire a lény ugyan sértetten, de visszakocogott a pároshoz.

A navrien és a nyomában haladó két etrohaki kisvártatva elérte az óriási, lepusztult erdőt. A fekete, szénnéégett fák bánatosan recsegtek és ropogtak, a földet hamu borította be. Az erdő felett hatalmas fekete fellegek tornyosultak, itt mindig éjszaka volt és sötétség, a fák közé pedig köd ereszkedett. Az egharod idegesen felnyerített, amikor elérték az erdő határát. Nemigen akart belépni Gilnuvog birodalmába, de nem volt más választása. Lassú léptekkel vágtak neki a sötét erdőnek, aminek fái recsegtek, ropogtak a fejük felett. Argogron tekintete a fákat fürkészte, néhol csupasz zsinegek lógtak, máshol feltűnt egy-egy halott katona páncélos teste, ahogyan a faágakra lógatva lebegtek.

– Dum, dum-du-dum, dum, di-dum... – szólt egy halk dallam a fák között. A navrient kirázta a hideg és megborzongott. – Dam-didam, di-dum, dam... – folytatta mély, morajló hangján az öreg Gilnuvog.

Argogron ismét körbenézett, keresve a fekete, szakadt köpenyes lényt, aki nagyjából kétszer magasabb lehetett őnála. Hiába fürkészte tekintete a fákat, sehol sem látta őt. A dallam egyre közelebbről érkezett. Aztán a fák közt a ködben kibontakozott egy alak, de az nem az öreg Gilnuvog volt. Egy páncélos rivvian sétált feléjük, olyan élethűen mozgott, hogy még maga Argogron is elbizonytalanodott egy pillanatra. Nem látta a zsinegeket, amik a katonára voltak erősítve, és valahol messze a magasban Gilnuvog csontos, hosszú, karmokkal ellátott ujjain lógtak. A katona egyre csak közeledett és a dallam is szinte már a fejük felett szólt, de sehol nem látták a görnyedt hátú, csontos öreget, akinek hosszú nyaka ráncosan lógott. Valahol a magasban két zöld lidércfény gyúlt és a sötétből egy csontsovány fej alakja bontakozott ki. Feje tetején alig pár szál megfakult hajszál lógott, szájából éles fogak türemkedtek ki.

– Dim-didum... Dum, di-dum – dúdolta az öreg és ezúttal már táncra is penderítette a halott katonát. Argogron idegesen nyelt egyet, majd tekintetét visszaemelte Gilnuvogra.

– Kérlek, bocsáss meg, amiért hívatlanul érkeztem...

– Dum, da-dim... Nem dum-di gond – dúdolta az öreg, miközben a katona körbe táncolta a kis csapatot.

– Bizonyára jól tudod, hogy miért vagyok itt – folytatta a navrien egyre idegesebben.

– Da-dim-dum. Tu-dom-dom...

– A segítségedre van szükségem! Hogy tudom őt meggyógyítani?

Kérdése hallatán a katona abbahagyta a táncolást, majd a fejét vakarva úgy tett, mint aki gondolkozik. Argogron idegein táncolt a marionett és a mozgatója is. Nem volt neki erre ideje. A rivvian a fejét vakarta, majd fel-alá kezdett járkálni. A navrien legszívesebben ráordított volna Gilnuvogra, de mindezzel megásta volna a saját sírját is. Jobban mondva, ilyen bugyuta marionett válna belőle is. Megfordult a fejében az a gondolat is, hogy talán érdemesebb lett volna Mornegát felkeresni, minthogy itt rostokoljon.

– Dam-du-dom... Kele... kele... keleten... - énekelte az öreg, miközben újra táncra perdült a katona az ő kézintésére. Argogron feszülten figyelt, nem maradhat le egyetlen információ morzsáról sem.

– Mi van keleten? – kérdezett vissza izgatottan.

Lelki szemei előtt kibontakozott a terepasztalán elhelyezkedő térkép képe. Az otthonukat arrafelé sötét tenger határolta, majd a nyílt óceán, amin messze tőlük szigetek helyezkedtek el. Gondolatai közt végigpörgette, hogy melyik szigeten mégis milyen halandók lakhatnak, akiknél segítségre lelhet.

– Dum-dum... Dag-di... La-lah... Di-dum. El– táncolt vígan a katona, majd valami furcsa egészen állatias mozdulatokat kezdett produkálni.

– Daglahel?! – fakadt ki Argogron. – Pont a Vademberek földje?! Oly sok másik sziget van még! Oly sok  kultúra és pont oda kell menni? Meg sem értenek...

– Te, dum-di gond... – intett búcsút a katona, miközben fejéhez emelte kezét. Argogron vére felforrt, és ha nem gyötörte volna az a hasogató fejfájás, akkor itt és most végzett volna a bolond Gilnuvoggal.

– Hálásan köszönöm, a segítséget – szólt kissé talán sértetten a hangja, de az öreg már nem figyelt rá. A lidércfények eltűntek a sötétben és a katona vígan sétált el arra, amerről érkezett, miközben integetni kezdett egy másik társának, aki az egyik fa tetejéről ugrott le.

– Daglahel... mind közül pont Daglahel... – morgott a navrien dühösen, majd megfordította hátasát és nyomában a két etrohakival kivágtattak az erdőből.