Hangos robaj rázta meg az ébenfekete palota falait. A kastély szívében elhelyezkedő óriási csarnok magasba nyúló oszlopai közül egy kidőlt helyéről és porrá zúzta magát mikor a kemény kőpadlóra esett. A csarnok visszhangozta a kidőlt oszlop zaját, a kastély ismét megremegett. Egy fekete páncélos alak futott keresztül a termen. Futtában, csupán egy kézintésére fekete forgatag csapott fel ujjai közül és rácsavarodott a romokban heverő oszlop maradványaira. A kövek a magasba emelkedtek, visszaállt teljes pompájában az oszlop, de a repedések közt méregzöld fény gyúlt és vibráló fényben lüktetett a sötétben. A páncélos alak egy pillantásra sem méltatta a művet. Csattogó léptekkel rohant végig a csarnokon, ahonnan óriási fekete vaskapu vezetett ki egy széles lépcsősorra. A harcos alakja fekete köddé vált, a hosszú lépcső alján öltött ismét alakot, ahonnan tovább rohant. A falakon kívülről eget rengető ordítás hangzott fel melyre egy másik hasonló hang felelt.

Hangos zihálás közepette gyorsította lépteit majd hirtelen a díszesen munkált sisakjához kapta kezeit. Egy hangosabb mordulás kíséretében kapta le fejéről a sisakot és félre hajította a folyosón. A fiatal férfi sebhelyes, sápatag arcán verejték gördült alá, rövid ébenfekete haja összeborzolódva terült el fején. Méregzöld szemei felvillantak mikor ismét felhangzott az ordítás a palotán kívülről. Állkapcsát összeszorítva, fogcsikorgatva szisszent fel, nem véve tudomást az oldalába nyilalló fájdalomról, gyorsított.

–Tarts ki testvér! – mordult fel magában, mikor ismét felhangzott a lény üvöltése és a palota beleremegett annak hangjába.

Újabb lépcsősorhoz ért melynek tetején ismét szertefoszlott alakja, hogy aztán egy szinttel lejjebb tűnjön fel. Hangos lihegés közepette futott tovább ráfordulva egy széles folyosóra, aminek végen hatalmas kapu nyílt egy sötét tájra. Mikor elérte a kaput vakító fehér fény villant át a lepusztult tájon, ami megállásra késztette őt. Karját a szeme elé kapva próbált védekezni a fény elől mely hamar eltűnt. Lihegve nézett körbe, a tájat fekete köves síkság és otromba hegyek szabdalták. A távolban fekete vizű folyó futott, a magasban sötét áthatolhatatlan felhők gomolyogtak. Az égből vörös és sárga fényben égő jelenések hullottak alá melyek nagy robbanás közepette értek földet, a keletkezett kráterek körül lángokban állt a táj. A távolban két gigászi lény küzdelme folyt a szeme láttára, a földön repedések futottak végig, néhol óriási szakadékok keletkeztek, míg a kastély beleremegett, ha az egyik lény felüvöltött. A levegőben egy hófehér páncélos szárnyas alak suhant át, ismét mindent elvakító fényárban villant fel az égbolt. A férfi ijedten ugrott félre mikor a magasból egy óriási kődarab tört ki a palotából, amely agyoncsapta volna őt, ha nem eszmél fel időben. Szemei felvillantak és kezében a fekete füst egy éles lándzsa alakját vette fel. Egy ordítás közepette hajította a magasba, egyenest a ragyogó fehér harcost célozva, aki későn vette észre a feléje suhanó fegyvert. A lándzsa keresztül szelte a fényárban úszó alakot, aki alázuhant az égből. Vicsorogva nézte ahogyan az égi becsapódott a földbe, majd tekintetét ismét a küzdő lényekre kapta. Az egyikük szinte egybeolvadt a fekete tájjal míg a másik hófehéren ragyogott a sötétben. A harcos ujjai ökölbe szorultak mikor a fehér pikkelyes szörnyeteg szélesre tárta óriási szárnyait és a magasba rugaszkodott majd onnan csapott le a földön ragadt csontsovány lényre, akinek lenyúzott koponyájában zöld lángok csaptak fel. A támadó a magasba repülve tért ki a méregzöld lángok elől, amelyet ellenfele feléje fújt.

A felhők közül újabb páncélos szárnyas lény bukkant elő és egy ragyogó fehér lándzsát hajított a szörnyszülött irányába. A lándzsa vakító fényben robbant fel mikor célt ért a lény tüskés hátán és a táj beleremegett a szörny torkán felszakadó fájdalmas üvöltésbe. A harcos nem nézte tovább tétlenül a helyzetet, alakja köddé vált, félúton járt a kastély és a küzdő felek közt mikor ismét alakot öltött, megrogyó térdekkel futott tovább. Baloldala égni kezdett, páncélos kesztyűjével görcsösen markolt rá mellvértjére, ami alól fekete folyadék csöpögött ki. A sebből áradó fájdalom szétkúszott minden porcikájára, de nem fordította rá figyelmét, riadtan kapta fel fejét mikor a szeme sarkából észrevette ahogyan egy üstökös zuhan feléje. Hátra hőkölve ugrott félre a becsapódás elől, az égető forró léghullám a földre taszította őt. Levegő után kapkodva, hirtelen tolta fel magát és ujjai közt a fekete füst újabb lándzsa alakját öltötte fel ahogy a keletkezett kráter szélére lépett és döfésre emelte fegyverét.

A kráter mélyén egy fényárban úszó alak fogadta őt, tiszta, makulátlan fehér fény fonta körbe törékeny testét. A harcos ledöbbenve pislogott a jelenésre, akinek ragyogó szemeibe nézve nem látott félelmet. Az alak remegve nézett szembe a páncélos férfival, de nem ijedt meg tőle. Fejét hirtelen kapta fel, hosszú ezüstszín tincsei a levegőbe libbentek. Egy légies ugrással a felszínen termett és remegve nézte ahogyan a szárnyas harcos újabb lándzsát hajít a fekete lényre.

– Ne bántsd! – kiáltotta el magát lágy, csengő hangon majd a magasba emelkedve repült feléjük, de alig pár méter után ismét a földre zuhant. A fekete lovag ledöbbenve nézett utána és leeresztette lándzsáját.

– Egy phatia... aki hű marad Umesis ígéretéhez azok után, hogy az megszegte azt? – motyogta maga elé mély morajló hangon, fegyvere szertefoszlott és a csillag után iramodott.

– Ne bántsátok! – szólt ismét a phatia, mikor már a közelükbe ért. Feleakkora volt, mint a hozzá közeleső hófehér szárnyas lény, mégsem riadt meg tőlük. – Deoghûr elég! – parancsolt rá. – Atyánk megígérte, hogy nem bántjátok őket!

– A szavad mit sem ér már phatia! – csattant fel a szárnyas harcos és újabb lándzsát hajított el mely a fekete lényt találta el és nagyot robbanva törte szilánkosra annak bordáit.

– Hagyjátok őt! – ragyogott fel alakja mire Deoghûr felkapta a fejét. A pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva ellenfele a torka után kapott és maga alá gyűrte a hófehér deragort.

– Ereszd el őt te szörnyeteg! – kiáltott rá az égi és újabb lándzsát hajított feléje.

– Dhalgur vigyázz! – ordította el magát a sebhelyes arcú férfi mire a lény felkapta a fejét és hangos üvöltés hagyta el torkát.

A fekete lovag egy pillanatra torpant meg csupán, hogy kezében felöltse alakját lándzsája és neki hajítsa a szárnyas harcosnak. Az égi nem figyelt, lesokkolva figyelte ahogyan a phatia a levegőbe rugaszkodik és az ő lándzsája elé veti magát, amivel a fekete szörnyet célozta meg. A fegyver a levegőben robbant mikor éles hegye eltalálta a csillagot. A harcos még láthatta ahogyan Umesis egyik legtisztább teremtménye a fényét elveszítve zuhan alá míg ellenségüket egy karcolás sem érte. A fekete lándzsa keresztül szelte az égit, de mit érdekelte őt a fájdalom, a pusztulás, mikor ő maga végzett egy phatiaval? Ajkait egy remegő bocsánatkérés hagyta el mielőtt alázuhant volna az égből. Mire a fekete lovag elérte a két óriást addigra Deoghûr már szárnyra kapott és sietve emelkedett a felhők fölé míg a földön ragadt Dhalgur éktelen ordítás közepette fordult utána.

– Jól vagy nagyfiú? – lépett melléje a harcos lihegve, a lény odafordult a férfihoz, aki a mellkasáig ért fel. Halk morgó hangon nyomta oda fejét a lovag felemelt tenyeréhez.

– Csupán karcolás, de te is sérült vagy. Mégis mit keresel idekint? – kérdezte mély, reszelős, aggodalommal teli hangon, mikor orrát megtelítette barátja vérének szaga.

– Csupán karcolás – felelte a férfi és megpaskolta Dhalgur fehér, csontos orrát melyből zöld füst tört fel. – Hazamegyünk és Wradlack helyrehoz téged meg talán engem is.

– Mi legyen a phatiaval? – fordult el tőle a lény majd kiöltve hosszú villás nyelvét végig nyalt a mellsőlábán tátongó nyílt seben.

– Még életben van? – hökkent meg a férfi és a közelben heverő alakhoz sietett.

Csodálva nézett végig rajta, a fénytől nem látta azelőtt a csillag mezítelen alakját és szemet kápráztató szépséges arcát. Lassan guggolt le melléje és simított végig páncélos kezével a porcelán sima arcon. Ujjai közé vett az ezüstszín tincsek közül egyet melyről csillagpor hullott alá a földre. Nem látott a férfin nyílt sebet, mégis úgy érezte, hogy a csillag haldoklik.

– Nos? – lépett melléje Dhalgur kíváncsian. – Mi a terved Tog'druxin?

– Vigyük őt is... – felelte elhatározotton és óvatosan felkarolta a könnyű élettelen testet. – Megmentett téged... talán Edrena kegyes lesz hozzá és segít rajta.

– Aligha – felelte a lény megvetően majd vicsorogva fordult oda a földön heverő halott szárnyas alakhoz.

Zöld tüzet köpött a holtestre, pár perc erejéig vicsorogva figyelte, ahogyan a lángok elemésztik a harcost. Tog'druxin megértően biccentett mikor látta, hogy barátja alakját remegés rázza meg, amely a benne fortyogó dühből fakadt. Dhalgur végül elfordult az elpusztult harcostól és lefeküdt a földre. Engedte, hogy barátja felkapaszkodjon a határa majd mélyen belemarkoljon zöldes szőrébe, ami alól néhol feltűnt fekete pikkelyes bőre. Tog'druxin félkézzel szorosan magához ölelte a phatiat míg másik kézzel és lábaival erősen kapaszkodott mikor Dhalgur felüvöltött majd hosszú éles karmaival végig szántva a földet útnak indult a távolba elvesző óriási fekete kastély irányába.

– Ez volt az utolsó alkalom, hogy sisak nélkül mertél kijönni, megértetted? – pillantott hátra válla felett a lény és szemgödreiben égő méregzöld tűz fellobbant. A lovag elmosolyodott és bólintott egyet.

– Ez volt az utolsó – felelte megadóan, Dhalgur elégedetten bólintott egyet és tekintetét ismét előre emelte, míg barátja a magasból lehulló csillagokat figyelte. – Gondolod, hogy békesség lesz most egy időre? – kérdezte halkan.

– Deoghûr a szívén viseli a csillagok sorsát... – felelte a lény morogva és szemgödrében felcsaptak a zöld lángok. – Talán békében hagy minket míg Nadella fénye el nem éri ismét a földünket.

– Edrena legyen kegyes hozzánk – suttogta maga elé miközben tekintetét ezúttal a karjai közt heverő csillagra vezette.

Egy hosszabb pillanat erejéig elengedte a rövid, szálkás szőrcsomót, amiben mindeddig kapaszkodott majd ügyelve, hogy ne tegyen kárt az ájult férfiban, lehúzta jobbkezéről a páncélkesztyűjét. Sebekkel szabdalt sápatag ujjai megremegtek, amikor a phatia arca felé nyúlt. Lágy, vonakodó mozdulattal simított végig annak puha, selymes bőrén majd félretűzött egy tincset a csillag arca elől. Kezén rajta ragadt az ezüstösen fénylő csillagpor, amelynek hatására ujjai bizseregni kezdtek.

– Mi van Tog? – pillantott ismét hátra Dhalgur mindezzel felriasztva barátját a gondolatai közül.

– Csupán elkalandoztak a gondolataim – vágta rá zavarában, majd értetlenkedve pislogott maga elé mikor furcsa számára kissé kellemetlen érzés kerítette hatalmába. Szíve nagyot dobbant, gyomra összeugrott egy pillanatra és arca mintha lángokban állt volna, Dhalgur ezen gúnyosan felkacagott.

– Hogy kipirultál. Netán Thyelia meglőtt a nyilával?

– Hova nem gondolsz? – förmedt rá sértetten, de barátja ismét csak kuncogott. – És egyébként is, ez egy phatia.

– Ha netán sikerül a terved és Edrena megmenti őt, akkor el lesz átkozva. Érzésekkel – szólt drámaian, majd gúnyosan felkuncogott. Míg Tog'druxin elgondolkozva pillantott le a csillagra, addig a barátja aljas mosolyra húzta a száját és végignyalta villás nyelvével a pofáját. – És akkor már a tied lehet. Tudom, hogy te is akarod. Tudni akarod, hogy milyen...

– Néha bánom, hogy a legsötétebb gondolataimban könnyedén olvasol – prüszkölt egyet a férfi, majd visszahúzta kesztyűjét és ismét erősen megkapaszkodott egy szőrcsomóban.

– Te is könnyedén kiismered mindazt, ami a fejemben kavarog – mosolyodott el Dhalgur majd rövid csonka szárnyaival csapott párat és torkát eget zengető ordítás hagyta el mielőtt vágtában ugratott volna előre.

Csend ereszkedett a tájra, csupán Dhalgur lépteibe remegett bele a föld. Az egyre közeledő otromba nagyságú, tűhegyes tornyokkal teletűzdelt kastély egy hegyvonulat lábában helyezkedett el melynek csúcsait néhol csillogó fehér foltok tarkították. Tog'druxin a fehér hegycsúcsokat figyelte, amik mögött a sötét fellegek felszakadoztak, feltűnt az égboltot tarkító csillagok tengere és a Hold ezüstös fénye mely ott csillogott a hegycsúcsokon.

– Mi van a hegyeken túl? – kérdezte elgondolkozva, barátja lassított léptein és ismét komótos tempóban sétált tovább.

– Ott minden ragyogó fehér és rettentően hideg van. Két befagyott folyó fut a hegyeken túl északra, egészen a nagy vizek partján húzódó Fehér-hegységig. A terület nagy része síkság, keletre fekszik egy dimbes-dombos terület, ami mellett van egy tó, amiből folyók futnak a nagy vízbe.

– Wradlack hogyan is nevezte?

– Fagyos Vizek? – pillantott hátra elbizonytalanodva.

– Úgy volt, hogy te fogsz figyelni arra, amit az öreg mond – horkantott fel Tog'druxin.

– Annyit jegyeztem meg, hogy te halálra fagysz, ha átmész oda. Ennyi információ bőven elég. Az ott élő lények feleakkorák, mint te, szóval semmi veszélyes nincs odaát.

– És mi van azzal a másik öreggel?

– A Mesterrel? – kérdezett vissza majd fejét balra fordítva a messzeségben elvesző irányba biccentett. – Ott messze van egy erdőség, lepusztult csonkok, oda költözött egy barlangba. Úgy hallottam, hogy ha egy asrantel odatéved, az fellógatva végzi.

– El nem tudom hinni, hogy a Mester képes megölni egy asrantelt.

– Szívrohamot kapnak, ha meglátják az ocsmány fejét! – kacagott fel Dhalgur.

– Mondod ezt te? – kérdezett vissza Tog'druxin gúnyosan, amivel elérte, hogy barátja arcon csapja őt a szárnyával ezzel egy-két újabb vágást okozva annak bőrén. A lovag félretolta a bőrszárnyat. – Szerinted igazuk van az asranteleknek?

– Miben? – torpant meg kérdőn és nyakát kicsavarva hátrafordult barátjához.

– Abban, hogy csúfak vagyunk.

– Tog, tudtommal te is egy voltál közülük.

– Igen, voltam – bólintott egyetértően, majd felsóhajtott. – De más voltam, mint ők, ezért eljöttem. Nem értettem egyet apám szavaival. Talán, ezért is szeretnék egy második esélyt adni ennek a phatianak.

– Én örülök, hogy mellénk álltál – felelte Dhalgur miközben halovány mosolyra húzta száját, ezzel kivillantva tűhegyes fogait, amiből egy-két darab törött csonkként tűnt fel. Tog'druxin viszonozta a mosolyt és megpaskolta barátja vállát, aki ismét előre fordult, hogy tovább induljanak.

A kastélyt elérve hangos kürtszó fogadta őket – hangjába beleremegett a táj – amire több száz lény vonyítása és ordítása volt a válasz. Dhalgur emelt fővel léptetett be a várkapun, ahol egy-két csontsovány farkas szerű lény ijedten ugrott félre a gigász útjából. A phatia szagát megérezve a rubintvörös szemű etrohakik vicsorogva vágtattak előre, hogy hírül vigyék társaiknak a csillagról szerzett hírüket. Tog'druxin szorosabban ölelte magához fivérét mikor a levegőben visító nevetés hangzott fel és a folyosón három nipathu szárnyalt feléjük. A hajdan büszke asrantel harcosokat a vár urai kínoztatták és formázták mindaddig míg felismerhetetlenségig nem csúfultak. Lenyúzott, sovány testük volt, koponyájukon csupán pár szál hosszú hajtincs árulkodott hajdani hófehér fényben vibráló hajzuhatagukról. Szemeiket kivájták, szájukban éles agyarakká alakultak a fogak, hófehér tollas szárnyaikat megtépett fekete tollazat váltotta fel. Egyenes, büszke alakjuk és díszes páncélzatuk is örökre elveszett, nem takarta őket többé ruházat, hogy elfedje megtört, sovány testüket. Tog'druxin mély levegőt vett és szembenézett a gúnyos, éles hangon nevetgélő nipathukkal, akiket régen vele együtt teremtett meg Umesis. De a büszke asrantelekből már csak négylábon járó, repülő dögevők maradtak.

A legtöbb ocsmány lény eltörpült Dhalgur mellett, aki vicsorogva mordult rájuk, hogy takarodjanak az útjából. Pirinyó hangya volt mind számára kivéve azt az egy-két nagyobbacska lényt mely félfogára talán elegendő vacsorául szolgálhatna. Karmai végig karistolták a palota padlózatát ahogyan az oszlopokkal díszített csarnokban sétált végig, minden lépésére beleremegett a kastély. A nyomában visítva és vicsorogva szaladt a többi lény, köztük két olyan szörny mely méretben kissé nagyobb volt és hasonló volt hozzá. A feje fölött gúnyos kacagás közepette húzott el a három nipathu majd az oszlopfejezetekre kapaszkodva néztek le kacagva a fekete lovag kezében tartott csillagra.

A csarnok végében két megtermett fekete páncélos alak állt. Az egyikük alacsonyabb volt félfejjel a másiknál és fekete csuklya fedte el kilétét. Minden pillanatban változott az alakja, hol kivehető volt köpenye minden gyűrődése és a fekete mellvértjét díszítő ornamentikán is felragyogott a helyreállított oszlopokban vibráló zöld fény. Máskor fekete füst képében foszlott el alakja és alig kivehető volt a sötét teremben. Kezeit maga előtt tartva, egy otromba fekete buzogány nyelén pihentette meg. Argogron volt a neve, kiváló harcosnak és gyógyítónak teremtette meg Edrena, hogy a többi lényt megvédje és sebeiket elláthassa. Mellette a fivére Wradlack állt, akit az asrantelek csupán Iztranusnak neveztek, a Kegyetlen Zsarnoknak. Ritkán mutatkozott a csatatéren, ha Umesis harcosai megtámadták a birodalmát, de ha úgy vélte szükséges megjelennie, akkor a Fény serege habozás nélkül futamodott meg. Edrena egyik legerősebb teremtményévé vált Wradlack, akinek arcát fekete vasból kovácsolt álarc fedte el. Az ifjú Tog'druxin úgy hallotta, hogy a férfi puszta tekintete alatt el tudott égni bárki és halálra rémül az, aki látja az arcvonásait. Emiatt hordott álarcot mely az általa legyőzött Elluin vonásait hordozta magában. Elluin volt az asrantelek fővezére mindaddig, míg Umesis parancsára meg nem támadta a Sötétség földjét. Az első csaták egyikénél vesztette életét Wradlack keze által, aki azóta viseli maszkját mely eltakarja szemeit és minden arcvonását. Öccséhez, Argogronhoz hasonlóan ő maga is jártas volt mind a gyógyításban, mind a fekete mágiában, amit arra használt, hogy megvédje földjét, amelyet Edrena teremtett a gyermekei számára. Fivérével együtt kormányzott és térképezték fel az Isaldinok által teremtett világukat, ami mindeddig harcszíntér volt számukra. A lények mélyen tisztelték a magas páncélos férfit, aki tüskékkel szabdalt vállvérttel díszítette páncélzatát és fejét tüskés fekete korona fedte. Eltakart arcát egyenes fekete haj keretezte, amely vállaira omlott rá és egészen mellkasát súrolta, hátáról éjfekete palást lógott alá, míg oldalán páncéljára erősítve kardot hordott magánál.

– Dhalgur – szólt mély morajló hangján Wradlack melyet a maszkja is eltorzított, fejével köszöntésképpen biccentett egyet az óriási lénynek. – Örülök, hogy egyben visszatértél.

– Wradlack. Argogron – biccentett a lény a mellkasáig érő két uralkodónak, majd lefeküdt.

Barátja átvetette a lábat a válla felett majd leugrott a földre. A két páncélos, akik egy-két fejjel voltak magasabbak a fiatal férfinál meglepetten pislogtak a phatia láttán.

– Ez mit keres itt? – hökkent meg Argogron és egy pillanat erejéig csuklyája alól felvillant sápatag bőre.

– Megmentette Dhalgurt – felelte Tog'druxin és kezében a csillaggal előre sétált miközben a mögötte álló lény felegyenesedett. – Egy asrantel dárdája eltalálta, de nincs rajta külső sérülés.

– Igaz ez? – fordult Wradlack az említetthez, aki bólintott így a férfi visszafordult az ifjúhoz. – És miért hoztad magaddal?

– Hű maradt Umesis ígéretéhez – felelte halkan, amivel ismét meglepte urait. – Úgy véltem tartozunk neki annyival, hogy az életét felajánljuk Edrenanak.

– Úgy véled kegyes lesz hozzá? – fordult hozzá a csuklyás, Tog'druxin bólintott. – Testvér, egy próbát megér – fordult a mellette állóhoz, aki mélyet sóhajtott magában.

– Legyen. Imádkozz érte kölyök. Lássuk mennyit tanultál.

– Ahogy óhajtod – hajtott fejet az ifjú, amivel kiérdemelt magának egy elégedett biccentést Wradlacktól.

Argogron elmormolt magában pár szót melynek hatására füst tört fel a padlóból és egy fekete kőoltár alakjai rajzolódtak ki belőle, ami köztük és Tog'druxin közt helyezkedett el. A díszesen faragott talapzaton a Sötétség alakja tűnt fel, mellette pedig legkedvesebb teremtménye, maga Dhalgur. Az ifjú felfektette a phatiat a számára derékig érő oltár tükörsima felületére melyet sok helyen vér szennyezett. Tog'druxin ajkait mély sóhaj hagyta el majd két lépést hátrált és térdre ereszkedett. Derekáról egy fekete tőrt csatolt le majd levetette páncélkesztyűit, mélyen felvágta sebekkel szabdalt tenyereit, hogy ezüstszínben csillogó fekete vére kibuggyanjon. Arcizma sem rezzent mikor kezeit átjárta a fájdalom. Ujjait bevérezve arcához emelte kezeit és vérével azokat a jeleket festette fel homlokára, orrára, arccsontjaira melyeket Wradlack tanított neki. Tudta jól, hogy Asrantelnek lett teremtve és hiába állt át a Sötétség oldalára, hogy annak gyermekeit segítse, ő maga nem tudott véráldozat nélkül kapcsolatot teremteni Edrenaval. Szemeit lehunyva mélyet sóhajtott, kezeit az ölében megpihentetve várt míg Úrnője szólította.

Testébe éles fájdalom futott végig melynek hatására alakja megrándult mintha egy láthatatlan erő megragadta volna őt, szemei felpattantak, szemei koromfekete színben sötétültek el mikor fejét hátra csapva nézett fel a messzeségben elvesző plafonra. Ajkai remegni kezdtek, mintha szólni akart volna, de egy hang sem hagyta el száját. Dhalgur aggódva figyelte barátját, akinek teste meg-megrándult miközben magában motyogott. Ajkai közül fekete füst tört fel és szállt a plafon irányába. Ahogy telt az idő, Tog'druxin testét egyre erőteljesebb rángások rázták meg, szemeiből fekete folyadék buggyant ki, amely végig csorgott az arcán, vérben elfulladó nyögés szakadt fel torkán.

– Tog... – csendült fel Dhalgur aggodalommal teli hangja.

Az ifjú minden erejét elvesztve csuklott össze és terült el oldalára borulva. Síri csend állt be a teremben mindaddig míg Dhalgur oda nem hajolt barátjához, aki nehezen vett levegőt. A lény lágyan döntötte neki orrát a páncélos férfihoz, aki levegő után kapkodva hördült fel. Dhalgur mély morajló hangon bújt oda barátjához, aki erőtlenül elmosolyodott és remegő kezével megpróbált a lény orra felé nyúlni, hogy megsimogassa.

– Hogy ment? – fordult hozzájuk Wradlack kíváncsian.

– Megmenti – felelte Dhalgur halkan, majd óvatosan felültette a remegő Tog'druxint, aki félájultan borult neki a lény orrának, miközben hangos zihálása megtörte a pillanatnyi csendet.

Erős szél támadt a csarnokban, aminek hatására a lények visítva, vonyítva ordítottak fel. Wradlack és a csuklyás Argogron féltérdre ereszkedve hajolt meg Edrena hatalma elött. Az oltár körül fekete lángok csaptak fel melyeknek füstje a phatia testére tekeredett. Az élettelen csillagot a sötétség ereje a magasba emelte mikor a lángok felcsaptak és a fekete lángnyelvek közt lilás szín villant néhol fel.

– Navrient csinál belőle – suttogta Dhalgur elképedve mikor immár a fekete füstben is megjelentek a lüktető fények. Barátja fáradtan felnyitotta szemeit, hogy a csillagra nézzen.

– Az nem lehet – szólt halk, erőtlen hangon és megingatta a fejét.

A sötétség ereje –amelyhez foghatót még sosem érzett – körbe fonta a phatiat majd éles lándzsaként döfte át annak testét. A csillag kínok közt üvöltve tért magához mikor mellkasát átdöfte a varázslat. Fájdalomtól eltorzult hangjába beleremegett a csarnok, lágy csilingelő hangszínét mély morajlás váltotta fel. A lények félve bújtak meg az oszlopok takarásában mikor a phatia testében az erek ragyogó fényben izzottak fel, hogy felvegye a harcot a lényében szétáradó sötétséggel szemben. A csillag tündöklő szemeiből ragyogó aranyszín vér csordult alá, de mikor szeme színe túlvilági fényben izzó lilára váltott az aranyszín vér helyét fekete maszlag váltotta fel. A phatia zokogva üvöltött fel a lényét elemésztő erő hatására. Tog'druxin remegve figyelte a jelenetet ahogyan újabb fekete lándzsahegy keletkezik a füstből és az is keresztül szeli a csillag testét. De a phatia nem adta meg magát egykönnyen, kezei ökölbe szorultak és fogcsikorgatva tűrte a fájdalmat, erei ismét ragyogó fényárban világították meg alakját, szemeiből kiveszett a lila árnyalat melynek helyét visszafoglalta a tündöklő ragyogás. Dhalgur fogaival óvatosan felkapta barátját és a csarnok végébe vágtatott, nyomában a többi lénnyel. A kastély két ura összenézett majd futva arrébb sietett, hogy beálljanak a lények és a phatia közé, akinek ereje kezdett visszatérni. Wradlack maszkján izzó vérvörös minták futottak végig, mikor ujjai közt vörös füst keletkezett és egy intésére védőfalat emelt a csillag köré, amelyet Argogron megerősített a maga kékes árnyalatban feltűnő varázserejével. Mindeközben Dhalgur félve fülelt, tartva attól, hogy netán fivére vissza fog térni a csillagért. Mikor meghallotta Deoghûr üvöltését és az őt kísérő asrantelek kürtjének hangját testén remegés futott végig. Barátját letette a földre és vicsorogva indult vissza a phatia irányába, miközben szemeiben a zöld lángok felcsaptak és száját is zöld lángnyelvek árasztották el.

– Ne kockáztass! – fordult hátra Wradlack majd oldaláról kivonta kardját, Dhalgur ismét megtorpant. – Végzek vele én magam! – tette hozzá a férfi és keresztül sétált a védőfalon, ami mögött vakító fehér fényár fogadta.

Páncélján és maszkján repedések futottak végig, a tiszta fény hatására a fém darabokra törve hullott alá testéről. Vértje alatt valójában jóval törékenyebb és kecsesebb alkat bújt meg, amit ezüstszín ruházat fedett. Wradlack lassú megfontolt léptekkel közeledett a csillaghoz majd a magasba emelkedett, míg szembe nem tudott nézni a phatiaval, akinek arcát aranyszín vér mosta és fogcsikorgatva nézett vissza rá.

– Add fel testvér – szólt mély morajló hangon, majd szabadon maradt kezével az arcát fedő maszkért nyúlt. A phatia lesokkolva nézett szembe a férfival, akinek szépsége a csillagokéval vetekedett, csupán a szemgödreiben izzó vörös fény csúfította el vonásait.

– Lásd be, Umesis ígéretei mind üres hazugságok – szólt halk csalódott hangon, amely ezúttal könnyeket csalt a csillag szemébe. – Apánk elárult téged is, nem szeret minket, nem foglalkozik velünk. De Edrena... ő kegyes hozzánk. Befogadta azt az árulót is és minket, akik voltunk olyan bolondok, hogy hűek maradtunk apánk ígéretéhez. Nincs miért küzdened testvér. Engedd, hogy Edrena a gyermekei közé fogadjon... vagy válaszd a pusztulást.

A Phatia testében megroppant valami, amiről Wradlack jól tudta, hogy az Umesis irányába mutatott hűsége volt. A ragyogó fehér fényár halványulni kezdett, a sötétség ismét átvette az uralmat a csillag felett, aki ezúttal megadóan tűrt mindent. Nem volt már miért küzdenie. Szemeiből kiveszett a káprázatos fényár és ismét lila színben izzottak fel íriszei. Könnyei patakokban folytak alá arcán mikor érzelmek öntötték el lényét, amik belülről mardosták őt. Wradlack rezzenéstelen arccal figyelte, ahogyan hajdani társa megtörve hunyja le szemeit és végleg megadja magát Edrena hatalmának. Kardját visszakötötte oldalára és maszkját a fejére illesztette ismét, hogy elfedje valós kilétét. Lassan ereszkedett alá és hátrált vissza Argogron mellé, miközben tekintetét le nem vette a sötét forgatagban elvesző csillagról.

Tog'druxin nem tudta mire vélni, hogy egyik ura átlépte a védőfalat és eltűnt a fényárba. Barátja is ugyancsak ledöbbenve figyelt mikor a phatia kínok közt felhangzó üvöltése egyik pillanatról a másikra szűnt meg. Elmosódott hangfoszlányokat hallott csupán Wradlack szavaiból, amit elnyomott Deoghûr üvöltése és a kastélyt ostromló asrantelek hangja. Aztán hirtelen halt el a kinti zaj is mikor a csillag fénye elveszett a sötétségben és Wradlack is a társa mellé lépett. Az ifjú odasietett Dhalgur mellé mikor a sötét erő köddé válva oszlott el a levegőben, felfedve a phatia alakját, aki alázuhant az oltárra. Síri csend állt be a csarnokba mindenki az oltáron heverő alakot figyelte, akinek külsője mit sem változott. Wradlack mélyet sóhajtott és tett egy lépést a phatia irányába, míg Argogron megszűntette a védőfalat. Mire Tog'druxin kettőt pisloghatott volna, barátja ismét felkapta őt a földről és sietős léptekkel ment vissza az oltár elé, ahol letette a ledöbbent férfit.

– Nagyuram... – szólt Tog'druxin remegő hangon majd nagyot nyelt mikor Wradlack odalépett a csillag mellé és félre tűzte annak ezüstösen csillogó tincseit majd lágyan végig simított az arcán.

– A phatia halott – szólt halkan.

Ujjai közt vörös fény gyúlt és egy intésére egy vérvörös palást jelent meg a levegőben, amibe lágyan beöltöztette a csillagot. Újabb aprócska fény keletkezett tenyerében melyet ezúttal a phatia mellkasába nyomott, aki az erő hatására levegő után kapkodva hördült fel. Szemei felpattantak, lila fényben izzó íriszei a plafonra szegeződtek míg ujjai görcsösen markoltak rá az oltárra, amelyen izzó, lila repedések futottak szét a fogása alatt. A férfi tekintete felakadt és ájultan bukott oldalra feje, mikor Wradlack ezúttal egy kis vörös fénygömböt a homlokára nyomott.

– Köszöntsétek köztünk Wroglatht! Aki hozzám és Argogronhoz hasonlóan egy navrienné fog válni – szólt ünnepélyes, emelt hangon miközben megfordult tengelye körül, hogy szembe nézzen az előtte álló három alakkal. – Mától ő is egy lesz közölünk! Egy, Edrena gyermekei közül! – tette hozzá, amivel elérte, hogy a kisebb lények ujjongva visítsanak és ordítsanak fel.

Dhalgur aprót biccentett elfogadva a hírt, míg barátja ledöbbenve pislogott mellette. Argogron odalépett a társa mellé, aki mélyet sóhajtott.

– Képes leszel betörni egy hozzá hasonlót? – kérdezte a csuklyás halkan. – Vagy keressem fel Mornegat és Gilnuvogot?

– Megvannak a magam módszerei – felelte Wradlack kissé talán sértetten. – De nem kell aggódnod, a kölyök elvesztette minden fényét és vele együtt minden hitét – tette hozzá miközben válla felett hátrapillantott a csillagra. – Nem lesz vele probléma.