Ana

Már egy hete, hogy végre hazajöhettünk a kórházból. Lassan minden visszaállt körülöttünk a régi kerékvágásba és Nico viselkedéséből sem lehetne rájönni, hogy nem olyan rég még kómában feküdt egy kórházi ágyon. Ugyanolyan örökmozgó, jókedélyű, mint volt. Talán annyi a különbség, hogy ő és Lina még jobban ragaszkodtak egymáshoz. Szinte el sem engedték a másik kezét egész nap.

- Baj van! - szólt bele a telefonba Molly, amitől nekem azonnal felgyorsult a pulzusom.

- Mi történt?

- Itt állok a gyerekekkel a bevásárlás kellős közepén és nem tudok kimenni az ajtón, mert mindenhol firkászok vannak.

- Miiii? - pattantam fel a székemből. - Hogyan lehetséges ez? Pedig annyira figyeltünk rá, hogy nyom nélkül lépjünk le a kórházból - túrtam a hajamba.

- Én sem tudom, hogy történt. Az egyik pillanatban még senki nem volt itt, most meg százával nyüzsögnek és várják, hogy kimenjünk.

- Biztos, hogy ti vagytok a célpont? Nincs valami másik híresség is a közelben? - kérdeztem reménykedve.

- Sajnos nincs. Annyit tudtam tenni, hogy beszéltem az igazgatóval, aki volt olyan kedves és felajánlotta az irodáját, hogy itt meghúzhassuk magunkat - sóhajtott fel -, de nem maradhatunk itt a végtelenségig.

- Igazad van - járkáltam fel alá az irodámba. - Megpróbálok beszélni Crissel, hátha tud segíteni. Addig légyszíves ne mozduljatok semerre.

- Anabell! Nyugodj meg, sehova sem megyünk innen! - horkantott fel Molly sértődötten.

- Bocsánat - nyögtem ki elszégyellve magam. - Tudom, hogy vigyázol rájuk.

- És Bell - szólalt meg zavartan.

- Igen? - kérdeztem rosszat sejtve.

- Dolores megkért, hogy hozzam el magammal Junit is, amíg elintézi a dolgait. Sajnálom.

- Istenem! - emeltem az égre a pillantásomat. - Már csak ez hiányzott.

Miután bontottam a vonalat, azonnal hívtam a portugált.

- Mondjad Kicsim! - hallottam meg megnyugtató hangját, amitől máris egy fokkal jobban éreztem magam.

- Szia! Azért hívlak, mert segítség kellene...

- Gond van? - vágott idegesen a szavamba. - Ana? Mi történt?

- Ha szóhoz jutok, elmondom - forgattam meg a szemeimet.

- Oké, befogtam. Mondhatod.

- Molly és a gyerekek beragadtak az egyik áruházba, mert körbe vették őket az újságírók - hadartam el egy szuszra.

- Azt hogy a francba? - akadt ki. - Hogy a picsába találták meg őket?

- Nem tudom. De Cris, Juni is velük van...

- A kurva életbe! - káromkodott hatalmasat a portugál. - Mi a fenének kellett magával vinnie?

- Hé! - szóltam rá. - Anyukád kérte, hogy vigyázzon rá amíg ő a dolgai után szaladgál. Molly csak segített. Senki nem gondolta, hogy ez lesz belőle - magyaráztam, miközben próbáltam titkolni, mennyire rosszul estek a szavai.

- Igen, igazad van - higgadt le hirtelen. - Hol vagy most? - váltott témát hirtelen.

- Az étteremben. Miért?

- Oda megyek érted és majd együtt kihozzuk őket.

- De Cris..... akkor megtudják, hogy mi... - rogytam le az asztalom szélére.

- Leszarom! Már épp itt az ideje, hogy kiderüljön, hogy te az enyém vagy! - csapta rám a telefont.

Értetlenül pislogtam a kezemben tartott készülékre. Fogalmam sem volt róla, hogy mi üthetett a barátomba.

Cris

Idegesen, őrült manőverekkel jutottam el az étteremig. A parkolóban leállítottam a motort és a kormányra hajolva, mélyeket lélegezve próbáltam összeszedni magam. Az elmúlt percekben nem tudtam racionálisan gondolkodni. Nem értettem, hogy Bell miért ódzkodik ennyire a nyilvánosságtól, velem. Bezzeg a finnel simán felvállalta magát amikor kibukott, hogy ő a gyerekek apja. A féltékenység keserű íze tolult fel a torkomon. Utáltam, hogy ennyire odavagyok érte. Más nőt már rég kidobtam volna, de Anát nem. Szerelmes voltam ebbe a végzet asszonyába.

A kocsi ajtajának nyitódására kaptam fel a fejemet.

- Szia! - pislogott rám bűnbánó, angyali arccal amitől azonnal elfelejtettem minden rosszat ami az elmúlt percekben a gondolataimban járt.

- Szia Kicsim! - nyomtam forró csókot az ajkaira. - Felkészültél?

- Nem igazán - mosolyodott el halványan -, de menjünk. Lesz még ott valaki? - tördelte idegesen a kezét.

- Igen - bólogattam - Carlos és az emberei már biztosítják a helyszínt.

- Az jó - suttogta elhaló hangon. - Nem szeretném, ha valami baja lenne a gyerekeknek. Nincsenek ők ehhez hozzászokva - bámult ki az ablakon elveszett tekintettel amitől a védelmező ösztönöm azonnal beindult. Senkinek nem fogom megengedni, hogy bántsa őt vagy a gyerekeit.

Az út további percei némán teltek el.

- A picsába! - szaladt ki a számon mikor megláttam az áruházat szabályosan elárasztó sajtósokat. - Azért kíváncsi lennék, honnan tudták meg, hogy itt vannak a gyerekek? - morogtam magam elé.

- Arra én is - sóhajtott fel Ana.

Amint leparkoltam az autóval, Carlos és az emberei azonnal körül vettek és egy szűk kört alkotva kísértek minket a bejárathoz. Bell úgy szorította az ujjaimat, mint egy kisgyerek aki nem szeretne elveszni a város forgatagában. Ahogy közelebb értünk, a piócák felismertek minket és a vakuk őrült villogásba kezdtek. Kérdések záporoztak felénk, de mi nem válaszoltunk, csak igyekeztünk minél előbb bejutni a gyerekeinkhez. Az igazgatói irodába belépve megláttam Mollyt, aki sápadtan, szintén kezét tördelve nézett kifelé az ablakon, míg a kicsik az asztalnál rajzoltak.

- Á, seňor Ronaldo - sietett felém egy idősebb úr, akiről feltételeztem, hogy az áruház igazgatója. Bemutatkozásából ez ki is derült. - Javier López vagyok, ennek a kócerájnak a vezetője.

Elmosolyodtam a közvetlen stílustól.

- Köszönöm, hogy megengedte, hogy a családom itt húzza meg magát - biccentettem.

- A családja? Ó...- kerekedtek el a szemei, de volt olyan diszkrét, hogy nem folytatta.

- Apa! Apa! - pattant fel a fiam a székéből mikor végre észrevett. - Nézd mit rajzoltam! - nyomta az arcomba az ákom-bákomokkal telefirkált lapját.

- Nagyon ügyes vagy - simogattam meg a fejét, de közben Anát néztem ahogy magához öleli az ikreket.

- Cris - szólított meg Carlos. - Ideje lenne elindulni, mert egyre nehezebb lesz féken tartani a tömeget - jelentette ki.

- Rendben - bólintottam, majd újra megköszöntem az igazgató segítségét.

Juniort és az ikreket egy-egy biztonsági ember vette a karjai közé és bár láttam Bellen, hogy egy cseppet sem tetszik neki a helyzet, nem szólt egy szót sem. Átöleltem a derekát és magam előtt tolva, a testemmel védve vezettem ki a tömegbe. Míg a piócák velünk foglalkoztak, a biztonságiak csendben kimenekítették a gyerekeket.

- Mióta vannak együtt?

- Mikor találkoztak először?

- Ő Raikkönen volt nője?

- Nem zavarja, hogy a barátnőjének mástól van gyereke?

- Juniornak lesz testvére?

- Ana, milyen érzés két ekkora névvel ágyba bújni?

Nem lepődtem meg, hogy kiderítették Bell személyazonosságát. A kérdéseik viszont egyre jobban felhúztak. Nem akartam válaszolni nekik, de nem hagyhattam, hogy a mellettem egyre jobban reszkető nőt bemocskolják.

- Ülj be! - fordultam felé, aki hálás tekintettel nézett vissza rám. Megnyugvással töltött el mikor végre rácsuktam az autó ajtaját.

- Cristiano, nyilatkozna kérem!?

- Csak egy mondatot!

- Szereti a hölgyet vagy csak egy újabb trófea?- nyomták az arcomba a mikrofonjaikat, diktafonjaikat. Lesújtó pillantással néztem végig rajtuk.

- Először és utoljára fogok nyilatkozni a kapcsolatomról - jelentettem ki és szavaimat néma csend fogadta. Tudták, hogy most valami olyan fog történni amiről nem szabad lemaradniuk. - Anabell és én már régóta együtt vagyunk, de nem szerettük volna ezt nyilvánosságra hozni. Szerettük volna megóvni a magánéletünket önöktől, de persze ez lehetetlen - húztam el a számat mire halk kuncogás volt a válasz. - Igen, ő Kimi Raikkönen gyermekeinek az anyja, de ez cseppet sem érdekelt sem most, sem máskor. Mióta megismertem, a világ sokkal szebb hely lett számomra, de a legfontosabb, hogy Junior is megszerette őt is és a gyerekeket is. Mi egy ideje már egy család vagyunk, ez csak önöknek újdonság. De legyenek szívesek megérteni, hogy eddig se és ezután sem szeretnénk a nyilvánosság előtt élni. Kérem azt is vegyék figyelembe, hogy itt most nem csak rólunk, hanem három kisgyerek életéről is szó van ezért szeretném, ha ezentúl nem kéne bujkálva sétálniuk, ha a városba jönnek. Remélem megértik a kérésemet, ha nem akkor a bíróságon találkozunk! - néztem fenyegetően végig a tömegen, hogy tudják komolyan gondolom. - Minden jót kívánok, de most szeretnénk végre hazamenni a gyerekekhez - nyitottam ki az ajtómat, hogy beüljek Bell mellé, de egy pofátlan kérdés megállított.

- Nem fél attól, hogy Raikkönen visszahódítja a barátnőjét? Végül is ő a gyerekei apja, és ha belegondolunk a finnek is rengeteg pénze van...

- Nem, nem félek ettől - vetettem gyilkos tekintetet a kérdezőre.

- Mitől ilyen magabiztos? - vigyorgott rám cinikusan a barna hajú hölgy, aki már nem egyszer próbált bejutni az ágyamba, persze zéró sikerrel.

- Talán attól, hogy szeretem és ő is engem, bár gondolom ez a fogalom magának ismeretlen - húztam el a számat gúnyosan. - De ami a legfontosabb, hogy Anabell nem csak a barátnőm, hanem már hónapok óta a menyasszonyom és ha minden jól megy néhány hét múlva a feleségem lesz - vágtam a képébe és kárörvendve figyeltem ahogy levegőért kapkodva belé fagyott a szó.

Sajnos előbb járt a szám, mint az eszem és nem gondoltam a bejelentésem után kitörő káoszra, pedig sejthettem volna, hogy hatalmas lavinát indítok el vele. Alig tudtam beugrani az autóba, majd lépésben araszoltam ki a tömegből, hogy végre megszabaduljak a minket körülvevő cirkusztól.

Mikor végre magunk mögött hagytuk a parkolót és a tömeget, óvatosan oldalra pillantottam, hogy lássam Ana reakcióját. Nem akartam, hogy úgy érezze, elárultam.

- Sajnálom - bukott ki belőlem mikor megláttam sápadt arcát. - Én csak...

- Tudom, hogy engem akartál védeni - vágott a szavamba és megkönnyebbüléssel töltött el, mikor végig simított a karomon. - Köszönöm - mosolyodott el halványan, majd az arcomhoz érintette az ajkát. Olyan heves vágy kapott el ettől az egyszerű gesztustól, hogy alig tudtam a vezetésre koncentrálni. Akartam Anát, testestül-lelkestül.

- Viszont ez az esküvő téma - nevette el magát idegesen.

- Miért? Én komolyan gondoltam - szuggeráltam őt egy piros lámpánál állva. - Szeretném, ha minél hamarabb Seňora Aveiro lennél.

- Cris, én... - kerekedtek el és lábadtak könnybe a gyönyörű szemei.

- Nem mondj semmit - kértem lemondóan, majd mégis felülkerekedett bennem a vágy, hogy örökre magaménak tudjam. - Vagy tudod mit? Mondj igent! Mond, hogy amint lehet hozzám jössz feleségül - könyörögtem, mint egy kisgyerek.

Néhány pillanatig azt hittem összedől a világ ahogy ajkait összeszorítva némán maga elé meredt, de aztán felém fordult és szemeiből ugyanazt azt olvastam ki, amit én éreztem iránta.

- Igen - súgta kedvesen - hozzád megyek!

Nem haboztam egy pillanatig sem. Számat az övére szorítottam és minden érzésemet, szerelmemet beleadtam abba a csókba aminek csak a mögöttünk türelmetlenül dudáló kocsisor vetett véget.