Ana

Egy könnyes búcsú után - amit a gyerekek prezentáltak miután el kellett válniuk az apjuktól és a nagymamájuktól a finn repülőtéren -, végre megérkeztünk Madridba. A gyomrom apróra zsugorodott az idegességtől és a viszontlátás örömétől. Szorosan fogtam a kicsik kezét, akik fejüket jobbra-balra fordítva, megpróbálták felfedezni valamelyik focistát a tömegben. Nico volt az, aki először felkiáltott.

- Ott van Marci! - tépte ki magát a kezeim közül és futva közelítette meg a brazilt, aki nevetve kapta fel és pörgette meg a kisfiút a levegőben.

- Nicola Mathias Montgomery! - siettem utána bosszúsan. - Ilyet mégegyszer ne csinálj! - néztem keményen a szemeibe.

- Bocsánat - hajtotta le a fejét bűnbánóan miközben a focista karján ült.

- Anyának igaza van prücsök - szólalt meg Marcelo is. - Nem szabad felnőtt nélkül szaladgálnod, mert ebben a hatalmas tömegben hamar eltűnsz - magyarázta neki kedvesen.

- Többet nem fogok, ígérem - görbült le a szája széle a törpének, amitől az én szívem azonnal meglágyult.

- Nincs semmi baj, csak fogadj szót - simítottam végig a szőke tincsein, mire megnyugodott. - Amúgy szia Marci - pipiskedtem fel, hogy puszit nyomhassak a focista arcára. - Te vagy a fogadóbizottság? - nevettem el magam.

- Hola Húgi! Igen, engem küldtek elétek. Szia Hercegnőm - guggolt le Lina elé és őt is felkapta. - Na, készen álltok, hogy végre haza mehessünk? - kérdezte a két kicsit, aki a nyakát átölelve kapaszkodtak belé.

- Igen - vigyorogtak rá mindketten.

- Akkor nyomás - indult meg velük Marcelo a kijárat felé. - A kocsinál találkozunk - szólt még hátra hozzám és eltűnt a tömegben. Mosolyogva csóváltam meg a fejemet, majd a futószalaghoz léptem és megkerestem a csomagjainkat. Sietős léptekkel hagytam magam mögött a terminált és az épület elé kilépve, körülnéztem. Azonnal megláttam a hatalmas terepjárót, ami már jó párszor parkolt a házam előtt.

- Szabad itt egy hely? - nyitottam ki az ajtaját és be sem nézve, bevágódtam az első ülésre.

- Hova vihetem hölgyem? - szólalt meg egy nagyon is ismerős hang mellettem.

- Cris? - kaptam a vezetőre a tekintetemet, majd a hátsó ülésre néztem, ami üres volt. - Hol vannak a gyerekek?

- Nyugi, Marci haza viszi őket - csúsztatta a kezét az arcomra. - Hiányoztál - hajolt közelebb és ajkát az enyémhez érintette. Óvatos csóknak indult, ami aztán fokozatosan elmélyült. Ujjaim Cris tincsei közé túrtak, míg ő a derekamat próbálta közelebb vonni magához, de a váltó nem engedte. Mikor már sokadjára akadt bele, nem bírta tovább és idegesen felcsattant.

- Ez nem igaz, hogy ennek a szarnak pont itt kell lennie - túrt a hajába.

- Nyugi - mosolyogtam rajta. - Nem szaladok el.

- Tudom, csak... - simította tenyerét a combomra, amitől melegség árasztotta el a testemet. - Annyira jó, hogy itt vagy - sóhajtott fel és íriszeivel fogságba ejtette az enyémeket. - Rohadt hosszú volt nélküled ez a pár nap. Nem akarok többet külön lenni, mert megőrülök nélküled és a gyerekek nélkül - ejtette ki halkan a száján. Döbbenten néztem rá. Ezek a szavak többet jelentettek nekem minden szerelmi vallomásnál.

- Nekem is hiányoztál - érintettem meg az arcát a kezemmel, mire ő mint egy kiscica belebújt a tenyerembe. Néztem őt, ahogy szemeit lehunyva élvezte a közelségemet. Hihetetlen volt számomra, hogy ennyi idő után végre boldog lehetek.

- Menjünk - húzódott el tőlem és beindította az autót. Egy elegáns mozdulattal kikanyarodott a parkolóból és elindult egy számomra ismeretlen cél felé.

- Hová megyünk? - kérdeztem értetlenkedve, hiszen az én házam épp az ellenkező irányban volt, mint amerre tartottunk.

- Van egy meglepetésem - villantott rám egy féloldalas mosolyt, amitől a szívem hevesebben kezdett verni. Visszafordult a kormány felé és figyelmét a vezetésnek szentelte. A következő pár kilométert némán tettük meg. Mikor már zavaró volt a csend, bekapcsoltam a rádiót, ahol egy ismerős, ritmusos szám ment. Lábaim önkéntelenül mozdultak az ütemre, míg a portugál énekelni kezdte a szöveget. Először csak halkan, majd egyre jobban felbátorodott és a végén már teljes hangerőn "énekelt". Jókedvűen figyeltem ahogy beleéli magát a zenébe.

- Gonosz vagy - vigyorgott rám mikor már a könnyeim is potyogtak a nevetéstől.

- Nem is - töröltem meg a szemeimet.

- De igen és ezért majd ki kell, hogy engesztelj.

- Igen? - haraptam be az alsó ajkam. - Miben merül majd ki ez az engesztelés?

- Basszus Ana - sóhajtott fel míg kezeivel rámarkolt a kormányra - neked nem tett jót a finnel töltött idő. Igaz is - komolyodott el. - Nem próbálkozott semmivel? - kérdezte idegesen, de közben nem nézett rám, tekintetét az útra szegezte.

Nagyot nyeltem és a mosoly eltűnt az arcomról. Kibámultam az ablakon és az elsuhanó tájat figyeltem. Nem tudtam, hogy hogyan mondjam el neki a történteket, anélkül, hogy megbántanám. Végül vettem egy nagy levegőt és kinyögtem.

- Megcsókolt.

Nem éreztem mást, csak azt, hogy a kocsi egy hirtelen fékezéstől megállt, majd lassan az út széléhez gurult. Félve néztem a mellettem ülőre, akinek semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, de mikor felém fordult, a szemei feketén villantak rám az elfojtott dühtől. Tekintete szinte perzselte a bőrömet.

- Megölöm - szűrte ki a fogai közt.

- Cris, nem szabad ilyet mondanod - tettem a kezemet az övére, hogy lenyugtassam.

- De igen és meg is fogom tenni, ha legközelebb meglátom a közeledbe - kulcsolta össze az ujjainkat.

- Ez elkerülhetetlen - csóváltam meg a fejemet lemondóan. - Ő a gyerekeim apja.

- Bassza meg! - csapott a kormányra miután kitépte a kezét az enyémből. - De ez még nem jogosítja fel rá, hogy megcsókoljon - túrt idegesen a hajába. - Nagyon megfogja ezt még bánni.

- Kérlek - pislogtam rá könyörögve. - Ne foglalkozz vele. Nem éri meg.

- Szereted még? - szegezte nekem hirtelen a kérdését és szemei fürkészve járták végig az arcomat.

Döbbenten meredtem a férfira. Hogy feltételezhet ilyet, mikor tudja, hogy mit tett velem a finn?

- Nem - ráztam meg a fejemet, de éreztem, hogy a hangom egy kicsit megbicsaklott. Remélni tudtam csak, hogy a portugálnak nem tűnt fel.

Cris egy hatalmasat fújtatott, majd újra besorolt a forgalomba. Az előbbi jókedvünknek nyoma sem volt. Mindketten az előbb elhangzottakon kattogtunk.

- Szeretlek - hallottam meg a csatár halk hangját néhány kilométer megtétele után. Megrökönyödve fordítottam felé az arcomat, de ő nem nézett rám. - Nem akarlak elveszíteni - folytatta.

- Nem fogsz - simítottam a tenyeremet a combjára, ami megfeszült az érintésem alatt. Úgy éreztem, most jött el az ideje, hogy színt valljak. - Én is szeretlek - húzódtam közelebb hozzá és egy apró puszit nyomtam az arcára.

Tekintete rám villant, mintha ellenőrizni akarná, hogy igazat mondok-e, aztán pedig egy óriási, hitetlenkedő vigyor terült szét az arcán. Újból az út mellé kormányozta az autót, majd leállította a motort és kiszállt. Érdeklődve figyeltem, ahogy mellém sétált és kinyitotta az ajtómat. Kicsatoltam az övemet és elfogadtam a felém nyújtott kezét, hogy én is kiszálljak, de ő másképp gondolta. Kiemelt az autóból és le sem téve a földre magához szorított. Ajkai mohón kaptak az enyémek után. Kifulladásig csókoltuk egymást miközben a mellettünk elhaladó autók dudakoncerttel honorálták a tettünket. Mikor végre elszakadtunk egymástól, leállított a földre és homlokát az enyémnek döntötte.

- Ugye komolyan mondtad? - kérdezte félve, egy kisfiús mosollyal az arcán, amitől elérzékenyültem.

- Igen - bólintottam magabiztosan, és hogy nyomatékosítsam benne, újra megcsókoltam.