Kimi

Arra ébredtem, hogy valakinek a pillantása lyukat éget a hátamba. Fáradtan kezdtem nyitogatni a szemeimet, mikor is szembe találkoztam két élénken csillogó szempárral melyek tulajdonosai az ajtóban álltak és engem figyeltek.

- Mondtam, hogy nem halt meg - súgta Nico a testvérének.

- Jól van na, de úgy nézett ki, mert az előbb még meg sem mozdult - magyarázta halkan Lina.

Nevethetnékem támadt, de hogy ezt elrejtsem, inkább nyújtózkodni kezdtem. Mosolyogva figyeltem, hogy a lányom egyre közelebb bújt a bátyjához majd ujjaikat összefűzte.

- Jó reggelt törpék - köszöntem. - Mit csináltok itt?

- Szia - vigyorgott rám Nico. Akárhányszor elnéztem őt, mindig megmosolyogtatott az a lelkesedés, amit irányomba mutatott. - Anyát keressük.

- Ó - néztem körül én is elcsodálkozva - úgy látszik már felkelt és lement a mamához - ültem fel majd az ágy mellé ledobott pólóért nyúltam és felvettem. - Megkeressük?

- Igen - szólaltak meg szinte egyszerre.

- Na akkor hajrá - kaptam a karjaimba őket, amitől rettenetesen jó érzés kerített a hatalmába. Mindketten a nyakamba kapaszkodtak, így megcsapott a belőlük áradó illat, amit semmivel sem tudtam összehasonlítani. A vattacukor, a fahéj és a vanília keveréke volt. Lassan lépegettem lefelé a lépcsőn, vigyázva rájuk és kiélvezve minden pillanatot. Ahogy lejjebb értünk, meghallottam Ana és anyám beszélgetését, ami abszolút nem nyerte el a tetszésemet. Idegesen hallgattam, ahogy bevallotta, hogy ő és az a köcsög, egy pár. Mikor anya faggatni kezdte a kilétéről, nem tudtam tovább türtőztetni magam, így én mondtam ki a focista nevét, nem kis meglepetést okozva ezzel a konyhában ülőknek. Ana szemében ijedtséget láttam, míg anya döbbenten pislogott ránk. A feszültséget, amit a szavaimmal keltettem szinte tapintani lehetett.

- Anya! Anya! - ficánkoltak a kicsik a kezemben így kénytelen voltam letenni őket, hogy hozzá szaladhassanak.

- Jó reggelt életeim - ölelte szorosan magához a két kis lurkót. - Jól aludtatok?

- Igen - nézett rá Lina majd az anyja füléhez hajolt és belesuttogott. - Azt hittük, meghalt - nézett rám hatalmas kék íriszeivel.

- Kicsoda? - kerekedtek el Ana szemei.

- Hát ő - bökött felém félénken a lányom.

- Kicsim, nem ő, hanem Kimi vagy...

- Apa - mondta ki Nico először a számomra oly sokat jelentő szót, amitől a szívem hatalmasat dobbant.

- Így van - kócolta össze a fiam haját anya. - Szóval azt hittétek Kimiről, hogy meghalt, de miért?

- Mert szóltunk hozzá, de nem mozgott - vágta be a durcit Lina amitől igazán kiütközött a hercegnős énje. Megtudtam volna zabálni.

- Tudod kiscsillagom - nézett rá anyám elvarázsolva - már kicsinek is hatalmas lustaság volt az apukád. Mindig ő volt a legutolsó aki felkelt. A bátyja csak úgy hívta, hogy a Jegesmedve.

- Neked van tesód? - fordult érdeklődve felém Nico.

- Bizony. Raminak hívják és képzeljétek, neki is vannak gyerekei, két fiú Juustu és Titus. Holnap átjönnek és akkor megismerhetitek az unokatestvéreiteket.

- Az mit jelent? Az olyan, mint amikor Juniorral vagyunk? - fordult Lina az anyja felé, akin látszott, hogy ledöbbentettem a hírrel.

- Nem kicsim - simított végig a kislány haján. - Az unokatestvér az rokonságot jelent. Junival nem vagytok rokonok - magyarázta kedvesen.

- De ha Cris feleségül vesz, akkor ő a testvérünk lesz, nem? - fordította az arcát kérdőn Anára.

- Édesem, Cris és én még nagyon távol állunk attól, hogy összeházasodjunk...

- De Marcelo azt mondta, hogy én leszek majd a koszorús lány és Enzo lesz a párom - lábadtak könnybe a kislány szemei és látszott rajta, hogy nem sok választja el a sírástól.

- Lina - mosolyogtam rá, hogy megnyugtassam - ha ezen múlik a boldogságod, akkor én szívesen elveszem az anyukátokat és akkor felvehetsz egy gyönyörű hercegnős ruhát.

Hirtelen három döbbent szempár fordult felém, míg a negyedik nem foglalkozott velem, mert megtalálta a nagyija által eldugott fahéjas kekszet és azt kezdte dézsmálni.

- Most mi van? - kérdeztem értetlenül. - Valami rosszat mondtam?

- Azt hiszem, hogy mi most felmegyünk, és felöltözünk - állt fel hirtelen Ana, miközben szemeivel villámokat szórt felém. Kézen fogta a kicsiket és felvitte őket az emeletre. Egy darabig követtem őket a tekintetemmel, de aztán visszafordultam anyámhoz, aki még mindig döbbenten pislogott rám.

- Úgy nézel rám, mint aki még soha nem látott - mordultam fel majd a kávés kancsóból kiöntöttem magamnak egy adagot.

- Talán mert úgy is érzem magam - nyögte ki. - Ki vagy te és mit csináltál Icemannel?

- Ha ha ha, nem volt jó poén.

- Nem is annak szántam - állt fel az asztaltól és fürkésző tekintetét végig vezette az arcomon. - Tisztában vagy vele, hogy mit mondtál az előbb? - kérdezte.

- Semmi különöset - rántottam meg a vállam, nem törődöm módon.

- Hah, neked az nem jelent semmit, hogy burkoltan megkérted Anabelle kezét? - vágta csípőre a kezét.

- És? - kortyoltam bele a kávémba.

- Éééés? - akadt ki egy szempillantás alatt, de mikor rám nézett, újra ledöbbent. - Te komolyan gondoltad - nyögött fel.

Nem válaszoltam csak szép apránként eltüntettem a reggeli italomat. Ő csak állt és áthatóan bámult. Szinte hallottam a fejében lévő fogaskerekek nyikorgását. Percekig álltunk némán, csendbe burkolózva. Végül anya volt az aki megtörte a csendet.

- Kisfiam! Ne játssz ezzel a kislánnyal! - tette kezét a karomra. - Nagyon sokat vesztett már így is az életében. Megérdemelné, hogy végre boldog legyen.

- Tudom - mordultam fel - én is azt szeretném, csak annyi különbséggel, hogy azt akarom, hogy ezt velem érje el.

- Ilyenkor olyan vagy, mint egy durcás kisgyerek, aki nem kaphat meg egy játékot.

- Tudom, hogy ő nem játék - fordultam el tőle. - Tisztában vagyok vele, de azt is tudom, hogy kell nekem. Érted? Azt a nőt, aki ott fent - mutattam az emelet felé - az én gyerekeimet öltözteti, mindennél jobban akarom.

- Fiam! - csattant keményebben anyám hangja. - Teljesen elvakított a szépsége, ami meg kell hagyni nem mindennapi, de felfogtad egyáltalán, hogy van barátja? Nem is akárki. Ő talán mindent megtesz majd érte, hogy boldog legyen. Nem hiszem, hogy te labdába tudnál rúgni mellette.

- Kösz a biztatást - húztam el keserűen a számat.

- Miért biztatnálak? Vagy mire? Te már megkaptad ezt a lányt, de eldobtad, mint egy ócska rongyot - nézett rám mérgesen. - Nem tudtad megbecsülni, úgyhogy ne most kapkodj érte, mikor végre boldog lehetne, persze, ha hagynád!- fenyegette meg az ujjával.

- Nem - csaptam az asztalra a csészémet, ami nagyot csörrent a kanállal együtt. - Az enyém lesz! Kell nekem, akarom őt, és nincs igazad, mert nem csak a külseje miatt, hanem mert valami megfogott benne. Nem tudom, hogy mi - vontam meg a vállamat majd tekintetemet az udvaron ugráló verebekre szegeztem. - Talán a bája, a kedvessége, a fiatalsága az egész kisugárzása úgy ahogy van. Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ezt a lehetőséget is elpuskázzam - szorítottam ökölbe a kezeimet.

- Kimi - csóválta meg anya a fejét - tudod, hogy mindig melletted állok, de most azt érzem, hogy nem helyes amit csinálsz - sóhajtott fel. - Én is szeretném, ha végre normális életed lenne, családod akik szeretnek és majd ott lesznek neked, ha én már nem leszek melletted...

- Ne mondj ilyet - nyögtem fel fájdalmasan, majd magamhoz szorítottam. El sem tudtam képzelni az életemet nélküle. - Te nem mehetsz el.

- Ezt nem mi döntjük el - mosolyodott el halványan.

Ajkaimmal a hajába csókoltam és magamba szívtam megnyugtató illatát, ami az évek alatta a bőrébe ivódott. Gondolni sem akartam rá, hogy egyszer ő is elmegy apa után. A gondolat, hogy nem akarok egyedül maradni, mint egy féreg, belerágta magát az agyamba. Úgy éreztem, hogy csak Anával és az ikrekkel tudnám kitölteni azt az űrt amit a hiánya okozna.