Újabb péntek este érkezett el, ami azt jelentette, hogy teljes telt házzal vagyunk a bár részlegen, viszont ezzel ellentétesen ember hiányban. Alapjáraton öten-hatan szoktuk vinni a péntek estéket, de egyik kollégám rosszul lett, és mivel senki nem tudott érte jönni, egy másikuk hazavitte, a főnök engedélye nélkül, így szopunk a tömeggel ketten, mivel a harmadik pedig késik.
Tokióban ilyenkor tényleg pezseg az élet, folyton oda kell figyelned, felelőtlen döntés lett volna csak beültetni a taxiba, hogy az elszállítása. Ugyanakkor ezt bármelyik szobalány megtehette volna, akik most is csak valahol lazsálnak. Főnökünk fia megkapta az állást, amire jelentkezett és amiért hajtott, ezért most összegyűlt mindenki, akit valaha látott, hogy ünnepeljenek. Öt szobát vettek ki, így csak annyit kellett előkészíteniük a lányoknak, de itt buliznak vagy százan, ha nem többen, és őket mi szolgáljuk ki kevesebben, mint engedett lenne.

- Harmadjára kérem a szakét! - ordít a hangos zene miatt egy ittas középkorú amerikai férfi felém, de én még csak a szilvabort öntöm a pohárba. 
Próbálok szúrósan ránézni, de borravaló reményében sietek a sárgás színű Choya-val, hogy másik kézzel már készíthessem a szaké kis üvegpoharát. A legjobban azt szeretem a japánokban, legalábbis ilyenkor, hogy rendezettek és mindent könnyen megtalálok, nem is kell odanéznem. A japán férfi felé nyújtom borát, akit már ismerősként kezelek, hisz két hete a vendégünk és minden este itt iszik. 
- Arigatou, Tomlinson - küszködik még nevemmel, de jól esik, hogy próbálkozik egyáltalán. Sokan egy köszönömöt, vagy egy kösszt nem tudnak kinyögni, pedig angolok vagy amerikaiak, ő mégis minden alkalommal megteszi.
- Yorokonde, Mr. Hisomi - válaszolom az úrnak, és csak annyira szakítom el tőle tekintetem, amíg átadom a szakét a másiknak. Mivel az ünneplő csoporttal van, korlátlanul fogyaszthat fél egyig, ezért nem kell pénzt kérnem tőle. Belőlük azt is kinézném, hogy hisztiznek az átváltások miatt.
- Egy roku gint az ünnepeltnek és a jóbarátjának! - kiált fel magára utalva egy még rosszabb állapotban lévő pasas, ölelgetve a főnök fiát. Nagyot sóhajtok, nem az én feladatom, hogy megmondjam, mikor álljon le az ivászattal, de nagyon nem néz ki jól, és elnézve az ittlévőket, kollégáimnak, vagy rosszabb esetben nekem kell összekaparnom.
- Nem - mondogatja vagy hatszor, miközben az ölelésből próbál kibújni. - Nem kérünk semmit, de kösz! - Végre valaki. Valaki, Mr. Hisomin kívül, akinek megtanították ezt az egyszerű szót. Nincs sok időm ezen gondolkodni, érkezik a következő vendég, akit egy másik vált le. Csak imádkozom, hogy túléljük a következő fél órát, amíg ingyen pia van nekik. Utána már fizetniük kéne, és elnézve a  társaságot, már most néhányan indulnak a kijárat felé.

- Amelia! - kiáltok neki, mikor már páran lézengenek kifelé, de még mindig nincs vége a korlátlan fogyasztásnak. Ez a rohadt zene se tudna halkabban menni! Minden felhúz, ideges vagyok és feszült, ez pedig kiül arcomra is.
- Hé, baj van? - kérdezi kedvesen egyedüli angol kollégám, nyugodtan használva anyanyelvünket, miközben hátamra simítja kezét. Nem felelek, csak a pultra támaszkodom és állammal a tömegre mutatok. Feszülten sóhajt ő is, és megértően megütögeti hátam.
- Igazából azért szóltam, mert kifogytunk ezekből - mutatom neki az üres üvegeket -, és kéne még felhozni tört jeget, szóval ugrálnál addig, amíg visszasietek? - kérdezem tőle, és még a boci szemekkel is bepróbálkozom, de hiába. Általában csak bedobjuk az alattunk lévő kukákba, ami már elfogyott, de azokat a nap végén ugyanúgy leszállítjuk, ahol a jég fagyasztó is van, így miért ne könnyíteném meg munkámat?
- Gyorsabban megjárom, mint te - veszi ki kezemből három üveget, a maradékot pedig a zsákba dobja. - Tartsd kérlek te, sietek vissza - néz rám bocsánatkérően, és már le is lécel.

Sejtésem beigazolódik, amint pénzt kérnénk az italokért, néznek az órára, ahol bizony tisztán látni, fél egy múlt, a korlátlan fogyasztásnak vége.
- Mintha szüksége lenne rá - dobja felém a dollárba átszámolt árat, én pedig próbálok lenyugodni, nem visszaszólni, nem újra csináltatni vele a mozdulatot kedvesebben, és végképp nem behúzni neki. Oldalra nézve látom, hogy ugyanezt teszik Ameliával, és Shiroval, aki még töri az angolt is, amiért szintén kap. 
Talán itt durran el a cérna. Egy taknyos huszonegy-huszonkét éves, mert nem lehet több, ne viselkedjen így egy nővel. Csípőm körül megkötött combközépig érő kötényben megtörlöm kezem, és feléjük veszem az irányt.
- Talán valami probléma van? - állok Shiro elé, aki ugyanolyan kemény áll ott, sréhen mögöttem. Nem hatja meg, de akkor is kiállok érte. Japánul kérem tőle, hogy hívja ide  a biztonságiakat, ha balhézna, utána újra a srác felé fordulok. 
- Igen, van! - csapja az asztalra pénztárcáját. - Ha nem beszéli a nyelvet, minek állítják be ide? - Nagyon érik a felképelésre, mégse adom meg neki. Vendég, szóval egyelőre nem tehetek semmi ilyet.
- Látta már, hol van? Tokióban - segítek a válasszal, mert valószínű nehezen forgó nyelve miatt nem menne neki. - Shiro japán, japán vendégeket szolgál elsősorban, de a maguk partija miatt kénytelenek voltunk plusz főket behívni. Most pedig, a gin, amit fogyasztott, ezer yen lenne, ami kilenc dollár lesz - mosolygok rá a monológom végén. Kezem nyújtom a kért összegért, amit vonakodva, de megad.
- Tartsa meg azt az egyet - utal a visszajáróra, amire csak bólintok neki. Haver csapatával elhagyja végre a penthouse bárját, így a kasszába süllyesztem a tíz dolcsit, és egyet Shiro kezébe nyomok, “Ez a borravalód” szöveggel, na meg egy kacsintással. Megköszöni, ahogy a segítségemet is, aztán visszatérünk helyünkre, mert nem állt meg az élet.

Lassan az ünneplő néhány lánnyal, plusz még pár haverja, akik ugyanúgy felkaroltak néhány miniruhás bögyös szőkét, barnát kisétáltak a liftek felé. Nyugodt szívvel sóhajtok fel, el se hiszem, hogy végre maradt a szokott húszas létszám, néhány visszatérő arccal, szokványos rendeléssel. Kérjük a takarítókat, hogy jöjjenek a bárba az ünneplők miatt, majd folytatjuk a munkánkat. 
Ezzel telik el több, mint egy óra, így lassan kettő felé fut a kismutató, ezzel mégse csökkent a látogatók száma. Sőt, az elmúlt tíz percben körülbelül tizen jöttek be, ezek közül csak ketten a penthouse lakói. 
- Louis, Amelia - próbálkozik neveinkkel Shiro, de sose neheztelnék a japánokra emiatt és tudom, hogy kollégám se. Nehéz gyorsan mondaniuk, mivel ábécéjükben nincs az “L”-nek megfelelő hang. Kedvesen kérdezi, hogy bánjuk-e, ha egy kicsit visszavonul, tartjuk-e ketten a frontot egy ideig. Persze, rábólintunk, mert neki eltér a beosztása a miénktől, a bioritmusa is a délután kettőtől este kilencig tartó műszakhoz szokott.
Egy vendég itt, egy ott, aztán újra pihenő. Nem sokan rendelnek, vannak akik ülnek italaik felett, vannak, akik másokkal beszélgetnek. Mivel épp a nyugis időszakot éljük, felnyitom telefom, keverek magamnak egy mentes koktélt és megnyitom a társkeresőmet. Nem gyakran használom, leginkább egyéjszakásokra, de néha elmegy unalom űzőnek is. Nem tetszik a koncepció, hogy válogatok, mint más a húspultban, de legalább azzal dob össze, akivel mindketten kimutatjuk az érdeklődésünket.
Ezzel telnek perceim, néhai megszakításokkal, amiket Ameliával felváltva veszünk. Szemem sarkából látom, hogy valaki betér, így még balra húzom az utolsó pasit, hogy felfigyeljek az érkezőre.
És basszus. Basszus, basszus, basszus, hogy valaki ennyire vonzó legyen. Termetére magas, de férfiasan vékony, kar izmaira dolgozó fickó, hosszú combokkal, amiket fekete skinny farmerbe rejtett a szemek elől, de mégse takargatja magát, ha a félig kigombolt inget is figyelembe  vesszük. Lehajtott feje miatt nem látom arcát, csak a váll alá érő, dús, göndör barna haját, ami most függönyként takarja el őt, de biztos vagyok benne, hogy nem japán. Az itteniek nem engednék meg maguknak ezt a viseletet se, de nem hasonlít rájuk.
- Gatyádba ne élvezz - nevet fel mellettem Am, miközben saját koktélját szürcsölgeti. Haragos pillantást küldök felé, de azonnal visszaterelem figyelmem a körülbelül velem egyidős srácra, aki most felém sétál.

***

Harry

Lehorgasztott fejjel sétálok be a Tokyo-Twin-Parks-Penthouse-ba. Hajnalok hajnala, de még csak most érek ide, hogy elfoglaljam szobám a földszint közelében. A gép járatát, amivel főnököm iderendelt törölték, így csak négy órával későbbivel tudtam jönni, amiért hulla fáradt vagyok, törött szívű, és még nyűgös is. Azt se értettem, miért kell nekem itt megszállnom, holott tériszonyos vagyok, mióta az eszemet tudom, de Mrs. Kashimara ragaszkodott hozzá, mivel partnerek a penthouse tulajdonosának másik vállalkozásával. Bár megígérte, hogy azt a lakást kapom erre a négy hónapra, ami a legközelebb van a földhöz, valahogy nem bízom ebben. 
Júniusnak hála huszonhat fok körül van a hőmérséklet, ami itt igazán melegnek érződik, főleg Anglia után. Így kardigánomat csak poggyászom tetejére dobom, hogy felvigyem a lakásba, amit kaptam. 
Harmadik emelet… Nagyot sóhajtok, és reménykedem, hogy a C soros lakásoknál nem üvegből van a fal. Azt nem bírnám. Nagy szerencsémre így is történik, nagy ablakok vannak, de könnyen kerülhetem őket, hisz a nappalit például úgyse nagyon használnám. Kipakolom a ruháimat, amiket elhoztam, prezentációm jegyzeteit, laptopomat egyből az íróasztalhoz viszem. 
Utána viszont? Itt állok, minden feladatomat elvégeztem az új járatra várva, vagy épp a gépen, ezért nincs mit dolgoznom, pedig azt használtam fel az elmúlt egy hétben a szakítás fájdalmaira. Hat éves kapcsolat szakad meg egy megcsalással. Pontosabban nem is eggyel, hanem inkább egy szeretővel. Persze, mint utólag kiderült Darren sose volt egy hűséges ember, de talán ezért fáj jobban. Voltak közös pillanataink, élményeink, vicceink amik hiányoznak. Nem mondanám, hogy felemészt a bánat vagy azt, hogy depressziós lennék, mert nem vagyok, csak inkább… Elveszett. Nem találom még a helyem, hiszen szinte mellette nőttem fel, tizennyolc éves korunk óta együtt vagyunk, még férjül is terveztem menni hozzá, de ő úgy döntött, hogy inkább Samantát választja. 
Hangosan sóhajtok, inkább megnézem a lenti bárt, talán ha iszogatok egy kicsit álomba merülök, ha szerencsés vagyok az ágyban, ha kevésbé, a kanapén, ami igazából mégse lenne akkora probléma, a méreteket és a minőséget elnézve.

Hasonlóan, nem túl nagy lelkesedéssel megyek le a bár részlegre, ahol megdöbbentően sokan vannak, bár a tény, hogy szombat hajnal van, talán megmagyaráz ezzel valamit. Egyenesen a pulthoz sétálok, és ledobom magam az egyik bárszékre.
Egy velem körülbelül egyidős lány épp telefonján csinál valamit, gondolom felváltva viszik a terepet a… A tőlem biztosan idősebb, de rendkívül vonzó nem keleti származású férfival. Ránézésre alacsonyabb nálam, kis összevissza, rendezetlen barna hajával, kék szemeivel, amikkel csak engem néz, és egy mosollyal, ami gyilkos fegyvere lehet.
Elég gyatrán sikerülhet, de próbálom viszonozni a mosolyt, még akkor is, ha ez csak féloldalas. Közeledik felém, gondolom felvenné rendelésem.
- Megpróbálkozzak angolul, vagy japánul is lenne esélyem? - kérdezi, és rávágnám, hogy neked mindenhogy lenne, de időben rájövök, hogy csak arra kíváncsi angolul rendelek-e. Akcentusa azonban meglep, ragadt rá egy pici japán, de erőteljes brit.
- Maradjunk az angolnál. - Feszülten nevetek fel, nagyon régen voltam ebben a helyzetben, bár millió százalék, hogy nem erkölcsös lefeküdni egy bártenderrel a penthouse-ból. Előre sietek… már megint. Csapom tarkón magam gondolatban.
- Ezesetben, mit adhatok? - kérdezi egy újabb lehengerlő mosollyal, és fejemet rátenném, hogy azért csinálja, hogy kövessem tekintetemmel a nyelvét, amivel lassan körbe simítja alsó ajkát mielőtt fogai közé szívná. Ez itt erősen meleg zóna.
- Valami erőset - válaszolom neki meggondolatlanul, és már nyúl is egy üvegért, de intek kezemmel, hogy álljon meg. - Ne! Mégse. Nem bírom annyira a piát. - Erről persze egyből eszembe jut Darren, a második randinkon, ahol a vörösbort öntötte, és rá kellett szólnom, hogy én nem tudok annyit inni. Ez egyből eltünteti arcomról a mosolyt, pedig már egy hete volt basszus. 
- Egy koktélt mondjuk? - ajánlja segítőkészen elém téve a koktélok lapjait, ahonnan választhatnék. Nem egyszer voltam már Japánban, vagy Tokióban, de a sok hiragana és egyebek, amivel írnak, még mindig túl soknak tűnik, így elborzadok már a kiolvashatatlan nevek láttán is. - Segíthetek esetleg valamiben? - nevet fel feszültség oldóan, én pedig megadom magam. 
- Igen, kérem - magázom, de egyből kéri, hogy dobjuk el a formalitást, mert nem lehet sok közöttünk. - Huszonhárom vagyok - nézek rá, ugyanis lehet, hogy csak a borosta miatt, de idősebbnek néz ki.
- Huszonkilenc - feleli, én pedig elégedetten könyökölök a pultra. Ha nem is vagyok jó emberismerő, tisztán látszott rajta, nem vagyunk egyidősek. - Megleptél - mondja, miközben felhúzza egyik szemöldökét. - Idősebbnek gondoltalak. 
- Azért ettől még remélem áll a tegezés, mert valószínű sok időt fogok itt eltölteni - teszem le alkarjaim a fényes falapra egy fanyar mosollyal. Nem akarom sajnáltatni magam, de még Darrent se állok kibeszélni. - Szóval, hogy vannak a koktélok?

Végig kérdezi ízlésem, hogy miket szeretek, miket nem, és elkészít egy személyre szabott koktélt.
- Ezt lehet? - kérdezem halkan, de közben kezembe is veszem magas poharat, amik tetején jégbe fagyasztott mintázott eper és mangó darabkák úsztak. 
- Hát - gondolkodik el nézve azt, ahogy ajkaim közé veszem a csavaros szívószálat. - Ha nem köpsz be, akkor maradhat a közös titkunk - nevet fel, amikor látja, hogy mosolygom. - Na, hogy ízlik? - türelmetlenkedik.
- Hm - élvezem a számban robbanó ízeket. - Egész jó - kamuzok, hisz megvesznék az italért, amit most kezeimben tarthatok. A domináns ízek az eper és a mangó, de érződik egy kicsit a tequila is. 
- Ha nem ízlik, megmondhatod. - Még mindig nem tört meg önbizalma, tökéletesen magabiztos és elragadóan néz ki közben. Jól áll neki. - Ezt most kevertem először, szóval kaphatsz egy másikat - adja a lehetőséget, és nyúlna is az italért, de magamhoz húzom. Még hátrébb is dőlök, hogy, hogy semmiképpen ne érje el.
- Az enyém már - mondom gúnyolódó hangon, és próbálom állni tekintetét, miközben nagyon kortyolok.
- Hazudsz. Igazából ízik - dől a pultra, de most nincs annyira közel, mivel a támlának nyomom hátam. Viszont ha visszahajolnék, talán csak pár centi lenne közöttünk. 
- Talán van rá esély - vonom meg vállam, mert mégse vallhatom be, a nyilvánvalót. Visszalöki magát, kicsit mozgolódik, de a pult elrendezése miatt nem sokat látod keze munkájából. - Felírtam a receptet. Megkóstoltatom majd a kis főnökkel, és ha ízlik neki, akkor mehet az ital lapra.
- Én lettem a minőségellenőr? - kérdem kekeckedve, és ő vállat von, amíg nekem háttal lévő polcra teszi a cetlit.

Hátulról nézve újra elámulok, ez a pasi tele van meglepetésekkel. Vékonyabb dereka van, amit megerősít a szorosan megkötött kötény is. A csomó alól viszont kidülled kerek feneke és basszus, el kéne fordulnom, mert baromi illetlen, amit csinálok jelenleg.
- Igen, szóval az őszinte véleményed kell. - Megpördül, így azonnal szemeit keresem, de érzem, hogy pirul az arcom. Ez annyira nem lep meg abból a szempontból, hogy nagyrészt minden az arcomra van írva, de zavar. Nem akarok egy kanos állatnak tűnni, főleg, mert ismerem magamat. Bármennyire is utálom, túl kell lépnem Darrenen.
- Ha tényleg az érdekel, mehetne bele egy kicsit több eper - kortyolok bele még egyet. - Bár lehet csak azért, mert nagyon szeretem, és nem lenne rá szüksége másnak, de ízlések kérdése - próbálok semlegesíteni ezen.
- Még kísérletezni kell, de észben tartom. - Bocsánatkérően néz rám, amikor kollégája elfoglalt, de érkezett még egy vendég. 

Percek telnek, megkóstoltatja velem a roku gint, de óva intése miatt csak vigyázok vele, lassabban kortyolok bele a pohárkába. Néha hallom őt japánul beszélni, és ember nem gondolná, milyen vonzó ez az akcentusával és hangjeltésével. 
A beszélgetésünk alatt végig eltereli a figyelmemet, próbál folyamatosan velem foglalkozni, ami még jobban esik a jelenleg nem túl beszámítható szívemnek. Lehet, csak ráhibázott, hogy társaságra van szükségem, mindenesetre, amit tud, megtesz. 
Utálok minden férfit érzésem van, mégis egy szavába kerülne a bártendernek, hogy kövessem hátra. Tudom, valószínű képtelen lennék megtenni bármit is, csak túl vonzó már a gondolata. 
A harmadik italom után már szól rám, hogy lassítsak a keveréssel, hogy ha tényleg nem bírom az alkoholt.
- Sajnálom, de nekem mennem kell! - nézek rá fájdalmasan. Nem akarom itt hagyni, de három óra múlt és nekem reggel tízkor indulnom kell. A poharat megemelem, az italok megköszönése érdekében, majd a pénztárcám kezdem keresni. - Mennyivel tartozom? - miközben az anyagiakat intézzük rácsodálkozom a végösszegre. - Ez nem lehet! Azért a yen átváltással tisztában vagyok, szóval biztosan többet fogyasztottam.
- A koktélt én állom a segítségedért. - A mosolya újra eléri, hogy nyeljek két nagyot mielőtt meg tudnék szólalni, de magához veszi a szót. - Azt mondtad, sokat leszel itt - magabiztosan mondja, mégis megvárja, hogy rábólintsak - akkor lesz időd törleszteni - nevet, amit én se tudok megállni.
- Holnap dolgozom, de szerintem utána szükségem lesz egy italra - mondom sokat sejtetően, de ezt is csak egy győztes vigyorral reagálja le. - Addigra készülj fel egy koktéllal, ami ízorgazmus - kacsintok rá, és most, hogy fölényem van, ő pedig olyan, mint egy leigázott város, emelt fővel távozhatok. 
- Hé, egy nevet mondasz? - szól utánam, így visszafordulok, és egy pillanatra tényleg elgondolkodom, elmondjam-e neki, de ennél erősebb akaraterőm van. Még úgyis találkozunk.
- Majd akkor, ha rászolgálsz! - Elismerő pillantással illet, így elhatározom, lehet ezt a játékot húzni egy ideig.

***

Körülbelül egy hónapja ismerjük már egymást a bártenderrel, akivel ki is találtuk, hogy névtelen játékot játszunk, amiről nem is hittem, hogy lehet izgalmas, pedig… az. Voltam Göndörke, Bongyori, az egyik szívecskés ingem miatt Szivi, ami rosszul is kivehette volna magát, de végtére is csak poén. Ő ugyanúgy volt Bárosfiú, amit annyira nem szeretett, ezért lett Morci és Morgó. 
Ezzel egészen jól elszórakoztunk, még a kollégái is beszálltak néha a szivatásba, viszont egyik nap, amikor a főnöke érkezett, lelőtte az egészet. Bár azt nem mondhatom, hogy nem örülök annak, hogy nevén szólíthatom a férfit, neki viszont még mindig fogalma sincs rólam. 

- Louis - köszönök neki lehuppanva a bérelt helyemre, és ő már ott is terem. Beszélgetünk, napjáról és a forgalomról kérdezem, ő pedig beavat mindenbe. 
- Kedd éjszaka, nem lesznek sokan, miért? - Még körül is néz, hogy utána álláva bökjön egyet, ezzel igazolva magát. - Eljött az ideje az ígért szakénak? - kérdezi meglepve, én pedig bólintok egy aprót. Talán egy hete ígértem meg neki, hogy egyszer, amíg itt vagyok kipróbálom.
- Nem akarom nagyon égetni magamat, hogy ha esetleg elszállt leszek tőle. - Most nem vagyok túl magabiztos, Darrennel ittam utoljára erősebb italt, de most ő az utolsó, akire gondolni szeretnék. - Most szólok, ha nagyon eláznék, te a szobámba viszel. 
- Húha, nagy felelősség - nevet, saját mentes koktélját kortyolva. - Kár, hogy a lakás számodat se tudom. - Ezzel közelebb is hajol, támaszkodik a pulton, így újra csak centik vannak közöttünk.
- C6, 23 - adom meg neki, ő pedig elégedetten egyenesedik ki, aztán arcára ül az értetlenség. - Mi az? - nevetek fel rajta, aztán lazán karjára csapok, amikor még mindig nem szólal meg.
- Itt vagy egy rohadt penthouseban, Tokióban, ahol lakás árát fizetik neked, és te legalulra kéred? - lepődik meg igazából tök jogosan. Ő viszont nem tudja, hogy tériszonyos vagyok, és egy óriás kereket nem bírnék ki valószínúleg, ha már a liftben rosszul vagyok.
- Aha, közelebb van a bárhoz - kacsintok rá, holott ez egyáltalán nem játszik az indokok között. Inkább csak ne tudjon róla. Még csak egy hónapja ismerem, nem kell mindent kívülről fújnia belőlem.
- Akkor szaké? - vesz elő egy poharat és vár válaszomra, hogy az üvegért is nyúljon, vagy ne. Beleegyezek, ezért nagy mosollyal önti is. - Egyelőre ennyi, nem akarlak szobára vinni - mondja bele se gondolva ennek a másik értelmezésébe.
- Komolyan nem? - kérdezek vissza, ahogyan átveszem a poharamat. Az utóbbi időben az ilyen alkalmakkor egyre többször simítunk végig egymás kezein, mély szemkontaktust tartva. Ártatlan érintések, amit mint ketten élvezünk.
- Merre halad a fantáziád, Bongyori? - rázza fejét hitetlenül, de aztán észrevesz egy kezet a magasban, így mennie kell. - Bele ne igyál nélkülem! - köti lelkemre, aztán megkerüli a pultot, és mögöttem sétál el, viszont a séta közben tenyere végig fut derekamon. Meglepődve fordulok felé, de nem reagál, nem néz rám, csak a másik vendégre koncentrál.

Nem tudom hova tenni a férfit. Mármint, nyilvánvalóan vonzódunk egymáshoz, túl sok a jel ahhoz, hogy ez kevesebb legyen. Férfiak vagyunk, látjuk a pezsgő vágyunkat, de ez olyan, mint egy elnyújtott előjáték. Játszadozunk, kacsintgatunk, simogatjuk egymást de nem ugrunk fejest semmibe. Húzzuk egymás idegeit, mint a hegedű művész a vonót. Viszont a másik oldalt ott van Darren, akit még mindig nem tudok csak úgy elfelejteni hat év után. Túl nagyot csalódtam benne ahhoz, hogy szerethessem, de nehéz meglépni a következő lépcsőt. Újra kezdeni valakivel.

- É-és képzeld - próbálom összetenni szavaimat, de összeakad a nyelvem, pedig fejben jól hangzott. Korrigálni próbálom magamat, de nem jön össze, Louis pedig csak nevet rajtam. Meg se várja, hogy sikerüljön, megkerüli a pultot és elindul valamerre. - Lllooou! - nyúlok utána, de veszélyes mutatvány, mert ezzel majdnem le is esek, ő biztosít ki.
- Hé! Vigyázz már magadra! - szól rám, de rendesen el kellett gondolkodom, mit is mond, ezért a következőkről le is maradok. - Amelia - szólítja kollégáját, de az ezt követőeket újra elvesztem. - Gyere, Bongyori! - Felállít a székről és derekamnál húz magához erősen, a karomat pedig átdobja a vállán. 
- Az illatod - döntöm fejem nyaka felé, és mélyeket szipogok. Megfejteni nem tudnám, hogy mit érzek, de tetszik és több kell.
- Bár én is ezt mondhatnám - nevet fel, de csak homályosan értem szavait. - Nem kellett volna újratöltenem neked, tényleg nem bírod - rázza fejét és még a tempón is gyorsít, amit próbálok tartani, de lábaim nem nagyon akarnak teljesíteni.

Reggel hangosan szól az ébresztő, borzasztó fejfájásra kelek, amit nem tudom, hogyan tudnék elmulasztani, minél hamarabb. Lelövöm a csipogást, következhet a nagyobb probléma, összerakni a tegnap estét. Már ebben a pillanatban ég az arcom, el se tudom képzelni a következő találkozásunkat Louival. Csak néhány szavamra emlékszem, azok viszont elegek ahhoz, hogy elássam magam és ő se akarjon újra látni. Őszintén, meg is értem. Darrenről siránkoztam, sőt sírtam is, dicsértem az illatát, hisztiztem, amikor el akart menni, Istenem, mi az, ami kimaradt? Egy módja van annak, hogy megtudjam, azt mégis szeretném elkerülni. Louist szeretném elkerülni. 

***

Két napja kerülgetjük egymást, de komolyan, mint a macska a forró kását. Egyszer jött volna felfelé, akkor szép ívben ki is kerültem. Idióta módon félek a találkozástól, pedig semmit se veszthetek. Pontosabban… Louist lehet. Nagyon szurkolok, hogy ne így legyen, de bele kell számítani minden lehetőséget.

Szombaton kopogásra leszek figyelmes. Könyvemet kinyitva, lapokkal lefelé az asztalra teszem, Wess és Jamie kalandjai ráérnek később. Ahogy kinézek a kukucskálón, meglátom Louist, hétköznapi öltözetben, egy egyszerű farmerdzsekivel spékelve, amire igazán nem lenne szüksége a huszonhárom fokban, de jól áll neki. Ebben a pillanatban bizonytalanodom el, kinyissam-e. Gondolatban jól arcon is csapom magam, ez elől nem menekülhetek el csak úgy. Előbb vagy utóbb megtörténik, nem? Fordítom a zárat és lassan kinyitom az ajtót.
- Végre. - Ez az első szava hozzám, amit mondjuk meg is értek egyrészt. Másrészt viszont semmi szia, vagy hasonlók? Ekkor újra koppan, lehet annyit kér, hogy hagyjuk egymást a francba, akkor viszont minek kedveskedjen. 
- Louis - bólintok félénken, és kijjebb tárom az ajtót, némán kérve, hogy térjen beljebb. Meg is teszi, szinte félrelök vállával, ahogy a lakás előszobájába lép. - Figyelj, Louis - próbálom nyugodtan kezdeni, mert látszólag ki van rám akadva rendesen, ő mégis megállít. Nem kíváncsi magyarázatomra.
- Miért? - csak ennyit kérdez, bár meg is értem. Felelni viszont nem tudok. Most mondjam azt, hogy elsüllyedek szégyenemben már a puszta gondolatától annak, amiket csináltam? És még a fél éjszakára nem is emlékszem! - Tudod, érettebbnek ismertelek meg. - A hangja csalódott, akárcsak az arca, amit legkevésbé sem szerettem volna.
- Louis, én tényleg baromira sajnálom azt az estét! - hajtom le fejem, hogy ne kelljen szemébe néznem, amikkel talán élve is fel tudna nyársalni. - Nem így terveztem, te is jól tudod.
- Várjunk - emeli maga elé kezeit és megrázza fejét, aminek hála még rendezetlenebbek lesznek tincsei. - Te komolyan azt hiszed, hogy azért vagyok rád pipa, amit kedd hajnalban műveltél? - Meglepődik, ahogy összerakja a szálakat, én viszont csak tovább süllyedek, ahogy feleleveníti. 
- Még azt is alig tudom elviselni, amire emlékszem, szóval határozottan nem akarom visszanyerni annak az estének a történéseit - csukom be szemeimet és a padlót kezdem el nézni. - Magamra se ismerek, az nem én voltam. 
- Szerinted, úgy őszintén, nem vagyok tisztában azzal, hogy mikor részeg egy ember? - érzem, ahogy tekintetem keresné, de túl nagy a szégyen, hogy felnézzek. - Bongyori, baszki, azért vagyok rád rohadt módon mérges, mert utána felszívódtál!
- Oh…
- Oh, bizony! Felkísértelek, vizes ronggyal megtörölgettem az arcod, mivel lehánytad magad, nekiálltam kimosni a felsőd, még ágyba is dugtalak. És mivel gondoltam, hogy pocsékul leszel, készítettem a konyhába egy pohár víz mellé fejfájás csillapítót. - Még nagyobb oh. - Hallgattam, ahogy kéred, hogy ne menjek el, feküdjek melléd és ölelgesselek. Még a végén sírni is kezdtél!
- Soha többé nem akarok részeg lenni - suttogom vöröslő fejjel. Még azt is érzem, ahogyan a fülem is ég. Nem lehetne csak törölni azt az éjszakát?
- Elhiszem - mondja, de most már sokkal nyugodtabban. - Tudod, azon a hajnalon, még egyszer fel is néztem  hozzád, hogy minden okés-e. 
- El sem tudom mondani, mennyire szégyellem magam! - El akarok süllyedni! Csak valaki temessen el, az istenit!
- Ne ezért szégyelld magad. Azért, mert utána basztál legalább egy “kösz, Louis, hogy vigyáztál rám”-ot felém köpni. Feljöttem hozzád, de nem nyitottál ajtót. Megkérdeztem a recepcióst, nem hagytad el a penthouset.
- Tényleg nem - válaszoltam a fel nem tett kérdésre. Most már öntsünk tiszta vizet a pohárba. - Louis, én nagyon szégyelltem magam, bár most a többszörösét érzem. Megvoltak emlékképek, viszont azok eleg voltak ahhoz, hogy azt higgyem, nem akarsz többet találkozni velem. 
- Akkor miért nem nyitottál ajtót, amikor jöttem?
- Nem akartam, hogy ilyen hamar vége legyen. - Tudom, mennyire nem szereti, hogy ha rébuszokban beszélek, ezért tisztázom is, mire gondolok, mielőtt félbeszakítana. - Louis, nekem ez több, mint barátság, viszont időre van szükségem.
- Bongyi, azt hiszed, bármit is siettetnék? - kérezte lassan, és érződött, hogy ez rosszul esik neki. - Elég tiszta, hogy vonzódom hozzád, de az első éjszakán felcipelhettelek volna, ha azt úgy akarom - a magabiztosság, ami árad belőle szinte leigáz. - Szóval a kérdés az, hogy tényleg amiatt kerültél gyerekes módon, mert azt hitted, hogy véget vetnék mindennek közöttünk?
- I-igen - akadozott hangom, és újra úgy éreztem, hogy bárcsak elölről kezdhetnék mindent Louisval. - Nagyon haragszol rám? - félve nézek rá, ő pedig újra felnevet rajtam. - Ez egy nem?
- Ez egy: te aztán hülye vagy - közelebb lép hozzám, kezét arcomra simítja. Az eddigi közeledéseink közül ez a legnyilvánvalóbb, bár a beszélgetés már mindent tisztázott. Hátra vezeti hajamba, és közelebb húz. Istenem, miért pánikolok? Úgy érzem nem állok készen erre, valami gát van bennem. - Gyere - suttogja, és mélyre süllyeszti ujjait hajamban, egészen fejbőrömet masszírozza. 
Ijedten, lehunyt szemekkel, szinte remegve hajolok közelebb, amikor ajkai helyett nyakát érzem meg. Nyakam nyomkodja, másik kezét hátamra vezeti, és ölel. Meglepődöm rajta, nem tudom hova tenni, de nyugodtan lélegzem karjai között.
- Bízz bennem, Göndör - suttogja fülembe. - Ne hidd, hogy bármit is rád erőltetnék.

***

Újabb másfél hónap telik el. Arcomról levakarni se tudom a mosolyomat, a boldogságtól pedig csak úgy kicsattanok. Louisval minden a legnagyobb rendben. Teljesnek érzem magam vele, és olyan, mintha megtaláltam volna azt, akit keresek. 
Beszélgetünk mindenről, ami csak eszünkbe jut, család, barátok, még kettőnkről is szó van, holott nem vagyunk egy pár. Louis úgy írt le minket, mint egy flörtölő párkezdemény. Pontosabban, azt is belefűzte, hogy amíg én készen nem állok többre. És most úgy érzem, hogy végre túl vagyok Darrenen. Minden gondolatomat a kékszemű köti le, minden lehetőséget megragadok, hogy kapcsolatba lépjek vele. Chatelünk, vagy felhívjuk egymást. 
Testi kontaktusba is kerülünk jóval többször, de semmi siető. Hajam simogatja, karom, kézfejem, derekam, egyszer nyakamra is vezette kezét, de el is vette, mert nem akart túlzásokba esni. Pedig mennyire, de mennyire élveztem. Amikor ezt megtudta, szám sarkába csókolt. Nem mondható ez rendes csóknak, mégis lepkét lehetett volna fogatni velem, csak úgy repkedtem az örömtől.

Szombat estéhez, Louis korai napjához érkezünk, ami annyit tesz, hogy hajnal egykor végez, vasárnap pedig nem dolgozik. Ez a nap tökéletes lenne ahhoz, hogy végre bevalljam, készen állok. Rá, és kettőnkre. Szétfeszít a vágy, érezni akarom magamon őt, az érintését, az ajkait a nyelvét, mindent. 
Éjfélt üt az óra, én pedig kiteszek magamért. Megpróbálok úgy felöltözni, hogy az neki nagyon tetszen. Mindig elmondja, hogy jól nézek ki, most mégis azt szeretném, hogy ne tudja visszafogni magát.
Fehér nadrágom alá nem veszek semmit, amit lehet majd megbánok, de egyelőre jó ötletnek tűnik. Fekete, hosszú ujjú nagyon átlátszó felsőbe bújok, amin rózsa minták vannak. Egyszer már megdicsérte, mennyire jól állnak a virágok, remélhetőleg komolyan is gondolta. Kiengedem hosszú hajam és most már késznek nyilvánítom magamat. 

Sziasztok!
Most, hogy az Északi fényt lezártuk, visszatérek a oneshotokhoz, ezennel újabb mese, Louis és Harry Tokióban.
Remélem, tetszeni fog, nemsokára érkezik a folytatás!
Akit nem köszöntöttem még, utólag Boldog Karácsonyt és Boldog Újévet! Mindenkinek a lehető legjobbakat!