Harry kinyitotta a szemeit és még pár pillanatig hagyta, hogy a teljes fehérség elvakítsa. Csak egy kis ideig nem akart látni semmit. Mikor újra körbeölelte őt a valóság ellökte magát a fehér kanapétól és felállt. Elindult a helység kijárata felé, de akkor vette észre, hogy az egyik kép a falon visszaveri a fényeket. Lassan odasétált, hogy jobban szemügyre vegye a kis képecskét. Mind rajta voltak, az egész csapat. Harry tudta miként szerette a fiúkat annak idején: mint családját. A testvéreinek tartotta őket, minden kezdetén. Csak egy valaki lépte át a szíve küszöbét, aki azóta sem lépett be teljesen. Harry keserűen elmosolyodott és a festmény mögül kihúzta a kis, fényes fotót. Mennyi emlék, melyek akkor még milyen szívmelengetőek voltak, most csak összemorzsolják a dobogó szervet. Lehet ennek sem kellett volna így történnie, de túl szép volt, hogy igaz legyen: az öt idegenből testvér.

***

Éjszaka volt, csak a ház ablakain szűrődtek ki tompa fények. A tűz ropogva táncolt az alacsony téglakarámján belül, próbált szökni, de akkor nem lett volna, mi éltesse, így azonnal kialudhatott, bármelyik pillanatban. Pont, mint a mi életünk. Harry álmosan figyelte az eget, arcán pedig szokásos, villogó táncukat járták narancs ruhájukban a fiatal lángok. Mintha annak a fájón szép égboltnak is lejtettek volna, de hiába próbált vele versenybe szállni az a végtelen sok, tiszta csillag minden álmon felülkerekedett. Még Harry álmain is, mindenkién, túl tökéletesek voltak. A végtelen, fekete szépséget fürkésző, zöld szempár gazdája azonban elfordította fejét és valami olyan után kezdett kutatni a Földön, ami számára talán a végtelen csillagtengernél is kedvesebb volt. A mellette ülő kék szemeit próbálta minden alkalommal elkapni, de néha olyan nehéz volt, akár egy vadmadarat. Nem lehetett kalitkába zárni, soha senkinek nem sikerült, akár csak a szívét. De néha, ha ügyes voltál elkaphattad egy- egy pillanatra és ezek voltak azok a pillanatok, amiért Harry megbolondult. Mind ott ültek a tűz körül és bár akkor már nem beszéltek egymáshoz, mégis szebb volt ez bármely, közösen megélt pillanatuknál. Közel érezték egymást és ez felbecsülhetetlen volt. Aztán ezt a pár néma percet ismét visszarángatta valaki a valóságba, de semmi sem tarthat örökké és ezért is értékesek ezek a dolgok. Nehéz őket megtartani, de mégis olyan megmagyarázhatatlan mikor beköszönt az a csend.

- Mire iszunk? - nézett körbe Liam a társaságon és felemelte a poharát, amiben ezúttal, csak üdítő kapott helyet. Nem akartak fájó fejjel kelni a holnapi, fontos napon.

- Ránk? - mosolyodott el Zayn és Liaméhez koccintotta az övét.

- Legyen - nevetett Liam és Niall poharához érintette sajátját. Majd Niall Louis- éhoz és mikor Louis és Harry pohara összeért, a zöld és kék végre találkozott. Csak fáradtan egymásra mosolyogtak, majd befejezték a kört és mind beleittak.

- Na. Kivette ezt a szart? - nevetett fintorogva Louis és a bűnöst keresve végig vezette szemeit a társaságon.

- Nem tehetünk róla Lou, hogy nem szereted a barackot. Magadra vess! - bökte óvatosan oldalba Harry.

- Harrynak igaza van, te finnyás - nevetett Niall, mire a többiek is csatlakoztak.

- Jól van na, de attól még legalább tőled elvártam volna, hogy tudd melyiket utálom - fordult a fürtös felé, mire ő ártatlanul megvonta a vállait.

- Nem is voltam ott, amikor vették - szorította össze ajkait, hogy visszatartsa a kikívánkozó röhögést. Erre a banda többi tagja azonnal tiltakozni kezdett és ezúttal igazuk is volt. Még egy ideig jóízűen nevettek kínos sztorikon és hülye vicceken, amiket Harry kreált. Majd lassan a tűz is kezdte feladni táncát és úgy döntöttek ideje visszavonulót fújni. Másnap ugyanis újabb egészestés élőadás várt rájuk.

Hajnali öt körül lehetett, mikor a szobában az egyik ágy megnyikordult, ahogy valaki felült benne. Az ébresztő alig hallhatóan szólt a némaságban. Louis kinyomta és csendben a szomszédos ágyhoz lopakodott (ebben már ügyes volt). Ébresztgetni kezdte Harryt, de most kissé másabb hangsúly volt a szavain.

- Hé... Harry - simított végig a fiú arcán, és ő szinte azonnal nyitogatni is kezdte szemeit. Louis elmosolyodott, ahogy fáradt, de annál szebb zöld szemeit kíváncsian emelte rá.

- Mi a baj? - kérdezte, a szokásosnál is rekedtesebb hangján.

- Nincs semmi baj, csak akarok mutatni valamit - nevetett csendesen.

- Mit találtál már megint ki? - Kiengedett egy izgatott mosolyt, de azonnal a párnába fordította a fejét.

- Na, gyere már! - hízelgett Harrynak Lou, ez mindig is ment neki.

- De csak, mert ilyen kedves ébresztőt kaptam - tolta fel magát ülőhelyzetbe Harry és lakótársa felé nyújtotta egyik kezét. Mindig beadta a derekát.

- Na, gyere nagyfiú - nevetett Louis és segített társának lábra állni. Végül Louis elterelgette a szobatársát egy teraszhoz, a terve pedig csak annyi volt, hogy megnézzék a napfelkeltét. Az egész jelenség pedig olyan bensőséges és gyönyörű volt, pedig nem igazán hagyta el szó a szájukat. Ahogy az égitest felbukkant és élénk színeivel újra ébresztette a világot. Végtelen, fekete árnyékokkal ajándékozva meg minden formát. Felejthetetlen volt.

- Csodaszép - hunyta le szemeit Harry, hogy a forróságra koncentráljon egy pillanatig, mely a hűvös reggeli légkörben annyira tökéletesen illett. Louis azonban nem szólt semmit, csak a mellette, az erkély korlátján könyöklő fiút figyelte. Szerette ilyennek látni, belemerülve a pillanatba, ennyire egyszerű volt.

xXx

- Hihetetlen - morogta maga elé elbambulva Zayn, arcáról pedig egy pillanatra sem tűnt el az a boldog kifejezés. A jármű ebben a pillanatban fékezett le a ház előtt.

- Megcsináltuk - nevetett Niall. Még alig bírták felfogni, hogy ezúttal is továbbjuthattak. Már késő sete volt, mikor kiszálltak a szürke autóból és egymás mellett megindultak a bejárat felé.

- Legyőzhetetlenek vagyunk! - kiáltott fel Louis, mindenki tudtára karta adni, hogy mi történt meg ismét velük.

Harryba karolva estek be a szobába. Hihetetlen volt az az érzés, mikor végre annyi munka meghozta a gyümölcsét, de még így sem volt idejük ünnepelni. Pihenniük kellett és teljes erőbedobással készüli a következő X- factor adásra.

- Ez egy álom - Harry is alig bírta felfogni. De mielőtt még többet mondhatott volna Louis teljesen hirtelen szorította magához. Csak ölelte bandatársát, nem eresztette. Lou sokszor csinálta ezt a kis, hiszékeny Harryval, mikor kamerák előtt voltak, azokon kívül már annál ritkábban, de az ilyen pillanatok egyre sokszorozódni kezdtek. S Harry ezek miatt megint őrlődni kényszerült magában, de nem tudta mit érez pontosan, nem tudta azt sem a másik mit érez. Csak annyiban volt biztos, hogy ez már nem teljesen barátság. Súrolta a határát, és ez kicsit megijesztette. De nem kérdezte meg. Félt, hogy barátja csak kiröhögi, ugyanis az is beletartozott, hogy neki ez csak szereplés a nyilvánosság előtt.

- Mi a baj? - suttogta Harry fülébe, mire a fiút kirázta a hideg.

- Nincs semmi baj Lou - lökte el óvatosan magától a kék szeműt, mire az megilletődve nézett rá. Néha ez már túl sok volt Harrynak, nem akarta, hogy csak a show kedvéért szeresse, akkor inkább fogja is be, ha erről van szó. Nem hiányzott ez neki, nagyon nem.

- Harry? - vonta össze szemöldökeit az akkor még kicsivel magasabb fiú.

- Csak fáradt vagyok... - rázta meg a fejét és a fürdőszoba felé vette az irányt. Csak tükörbe akart nézni, tisztában akart vele lenni, hogy a saját szemébe tud- e még nézni azok után, hogy ilyen kényelmetlen dolgok bujkálnak a szívében. Louis pedig nem segített ezen, sőt, folyton, kíméletlenül összezavarta a társa fiatal érzéseit. Mindig ezt csinálta, de ő ilyen volt és azt a gyerek, tapasztalatlan Harryt könnyű is volt, még ha nem is akarta az ember. Harry Styles mindig is felnézett barátjára és bármit elhitt neki, amivel telebeszélte a fejét, de a hiszékeny fiúk nem mindig járnak jól a végén.