A férfi kilépett a hatalmas stadionba. A végtelen tömeg pedig abban a pillanatban kelt életre, ahogy a színpadon álló hangja kitöltötte az oriási helyet, a tökéletes dallamot tompán verte vissza az épület. Az ismerős idegen lehúzta fejéről a fekete kapucnit és ámulattal nézett körbe. A rajongók tömege, és az az egy ember, akiért mindenki itt volt, akire úgy vetültek a fények, akár egy angyalra, ott áltt egymaga és minden érzelmével azt az egy dalt atdta át az embereknek. Az utolsó dal. A sötét alak elmosolyodott, az emlékek kellemes, mégis fullasztó felhőként ölelték körbe őt. Egy kikívánozó könnycseppet erőszakosan törölt le arcáról és csak megbabonázva figyelte a kis színpadon ácsorgót. A zongora szívig ható dallama az érzelmeket csalogatta a jelenlévőkből. 

***

 Harry az ágy szélén ült és kezeivel támasztava fejét nézett kifelé a kis ablakon. A korai Nap fényei betöltötték a szobát. Érdekes, nem igaz? A fények követték ezt az egész történetet, végig kísérték, még sem változtak, hiába történt ez a sok szürke dolog körülöttük. Hiába történik az a sok sötét jelenség, mégis ugyanolyan szépséggel veszik körbe ezt az egész világot. A zöld szemekben látszott minden: a felejtés harcolt a fájdalom ellen. De alig ha volt esélye, hiába próbálta. Bár valamennyi dolog már fakóbb lett benne, mégis a legfájóbb részeket nem lehetett eltűntetni, ehhez rengeteg idő kellett, de Harry úgy döntött hagy is eleget ennek. A felejtés könnyáztatta megoldásá mellett döntött. El kell engednie Louis- t. Muszáj volt, vagy bele pusztul az emlékekbe, az érzésekbe. A másik szív, mely Louis- hoz tartozott, nem hagyott más reményt Harry törött, alig pislákoló szervének. 

 Dél körül járhatott az idő, mikor a mobil megcsörrent a fehér pulton. A zúgás betöltötte a napfényben úszó házat, fájdalmasan belevágott a némaságba. Harry viszont ezúttal könnyes szemekkel lépett a pult mellé, de azokban a smaragd szemekben nem csak végtelen fájdalom, de düh is villámlott. Csak egyszerűen elege volt. Amint meglátta a nevet a kijelzőn habozás nélkül tette füléhez. Összeszorított álkapoccsal várta a vonal túloldaláról érkező szánalmas magyarázkodást.

- Harry én... - kezdett is bele.

- Louis, nem érdekelnek a bocsánatkéréseid, elegem van az életedből, elegem van belőled! Ne próbálj még egyszer felhívni, ne keress és ne emlegess! Éld azt az életed, amit annyira kartál magadnak! El akarlak már felejteni, hagyj engem egyedül! - Harry abban a pillanatban le is tette a telefont és végleg összetörten vágta fölthöz az eszközt, ami szilánkosra repedt. Arcán megindultak a végtelen könnyek és a kocsikulcsot felkapva rohant ki az ajtón. Ez most már végképp kiborította. 

Louis Tomlinson apa lesz.

" Harry mosolyogva figyelte Louis ügyködését a konyhában. Még kis gödröcskéi is megjelentek, s bár barátja nem volt annyira ügyes, neki ez a gesztus mégis megemlengette a szívét.

- Miért hajtod ennyire magad Lou? - Louis erre megtorpant és a fürtös felé fordult, majd kedvesen elmosolyodott és elé sétált. Egyik kezével végigsimított lakótársa kíváncsi, kis arcán.

- Hogy ha majd egy nap lesz egy kis kölyök a háznál, akkor ne haljon éhen - nevetett.

- Az nem lehet Lou, nekünk nem lehet gyerekünk - döntötte oldalra fejét Harry, hogy még jobban hozzá simuljon Louis forró tenyeréhez, mint egy kiscica.

- Dehogynem kis Hazza - mosolygott a mogyoróbarna hajú és arcára rákúsztak azok az arany fények, akkor is ott táncoltak körülöttük, mintha hízelegtek volna kárpótlásul jövőjükért, melyben majd eltűnnek. Harry bólintott és miután jobban átgondolta a dolgot helyeslően figyelte tovább a szakácst. Egy álom volt ez számára."

Ahogy a hoszú hajú férfi egyre közelebb ért a bejárathoz még több érzés tört fel benne. Emlékezett arra a délutánra, mikor Louis a konyhában sürgölődött és telebeszélte a fejét olyanokkal, amiket talán már sosem kaphat meg, pedig annyira szeretne, leírhatatlanul. Megint csak egy hazugság, mennyivel kell még szembesülnie? Zsebretett kezekkel sietett a ház felé és könnyeinek már nem tudott parancsolni, minél több emlék, annál több csepp. Egy ismerős női alak szaladt ki az épületből és sietősen vette Harry felé az irányt, ő pedig megtorpant. S, ahogy édesanyja szorosan magához ölelte hangosan kezdett zokogni.

- Anya én csak... - A könnyek nem engedtek utat hangjának.

- Tudom kicsim, tudok mindent - csítitgatta fiát Anne, miközben hátát cirógatta. Ő is tudta. Harry remegve szorította a nyugtató illatú póló anyagát. Abban a pillanatban csak arra gondolt, hogy el akar tűnni a Föld felszínéről, nem akar Harry Styles lenni többé, nem akar ennyi csalódást. Hangosan hüppögve temette édesanyja vállába arcát. Kiadott magából mindent. Nem akarta szeretni Louis Tomlinsont.

***

Liam már egy ideje elfoglalta a helyét, mikor arra lett figyelmes, hogy valaki mozgolódik a háta mögött. Nem nézett oda, mintha azt akarta volna, hogy ne tudja ki az, pedig nagyon is kíváncsi volt. Az ismeretlen megköszörülte a torkát és Liam mellé lépett.

- Szabad ez a hely uram? - hangján hallani lehetett, hogy mosolyog. Liam meglepetten pillantott fel a mellette várakozóra.

- Zayn? - Döbbent mosollyal figyelte rég látott barátját. Felpattant és határozottan ölelte magához, nevetve szorította.

- És ha nem én vagyok az? - ölelte vissza testvérét Zayn és magába szívta illatát.

- Örülök, hogy eljöttél - morogta maga elé Liam, már komolyabb arckifejezéssel. Mintha teljesen megnyugtatta volna, volt bandatársának jelenléte. 

- Ide mindenki hivatalos volt, ideje volt, hogy újra lássalak benneteket. Hiányoztatok - mondta csendesen a sötét hajú. Nem sokkal később, még a koncert kezdete előtt Niall is megjelent.

- Hol van Louis? - nézett végig a másik két férfin. 

Üdv, remélem ez a rész is elnyerte a tetszéseteket, a rövidsége ellenére is. Nagyon köszönöm a támogatásotokat, nagyon sokat jelent. :) Azonban nemsokára közeledik a vége ennek a könyvnek és megindul a véghajrá. Vajon happy endet kap a két összetört szellem vagy sem? Szerintetek?

Köszönöm, hogy itt voltatok. Btw nagyon boldog szülinapot a mi kis 1D "anyunknak" Liamnek! ❤

(A gif csak egy kis ajándék tőlem, nem tudom ki alkotta, de azt Isten áldja! :D)