A tegnapi események, eléggé megráztak, ráadásul ha ez még nem lett volna elég, meg is fáztam, szóval iskolába se mehettem. Na ilyen az én szerencsém. Viszont ennek is megvannak a maga előnyei, mert nem kell korán felkelnem, ráadásul Kei Chan elkényeztet engem, vagyis tonnaszámra süti nekem, az eperhabos tortácskákat, amiket imádok enni. Kiskoromban a bátyám sokszor hívott malackának, mert annyit tudtam enni. Már dél is elmúlt, szóval a bátyámnak és a szüleimnek, ilyenkor kell megjönniük a munkából. Már nagyon várom, hogy együtt ebédelhessek  meg velük. Felvettem, a rózsaszín szatén köntösömet és kimentem a szobából, de talán jobb lett volna, ha inkább a szobámban maradok.

- Teljesen elment az eszed? - hallottam meg az anyám kiabálását. - mégis, hogyan erőszakolhattál rá a húgodra fiú ruhákat?

- Mikor fogod már megérteni végre, hogy ő nem lány, ahogyan te hiszed! Soha nem volt és soha nem is lesz az. Ahelyett, hogy úgy kezeled őt, mintha Hello Kitty hercegnő lenne, inkább hagynod kellene, hogy normális élete legyen fiúként, ugyanis valójában az! - Yuya szinte ordított a mamánkkal, ami egyrészt megijesztett, viszont örültem is neki, hogy kiáll mellettem.

- Nem értesz te semmit sem! Ő az én kislányom és nem engedem, hogy te meg az apád, lyukat beszéljetek belé.

- A fiunknak teljesen igaza van! Nem nevelheted őt úgy, mintha lány lenne, ha egyszer nem az! Belegondoltál egyszer is, hogy mégis kinek fog kellene, egy olyan lány, aki valójában fiú? Azt akarod, hogy egyedül maradjon élete végéig? - talán csak most kezdem megérteni, mire utalhatott Yuya akkor, amikor azt mondta tönkretehetem az életemet. Talán ő is pont erre gondolt, mint az apánk.

- Neki nincs másra szüksége, csak rám! Különben sem fogom engedni, hogy bárki is elszakítson az én édes kicsi lányomtól. - vettem egy mély levegőt és lesétáltam a lépcsőn.

- Tessék, nézz csak rá! Szerinted egy fiúnak, így kell kinéznie? - mutatott rám Yuya, én pedig lehajtottam a fejemet, mert éreztem, hogy sírás közeli állapotban vagyok. Nem egyszer vitatkoztak már miattam, de sosem ilyen durván.

- Azért néz ki így, mert ő egy lány! Nem hiába van ilyen szép szőke haja és ilyen szép arca!

- Elég legyen! Kérlek most hagyjátok ezt abba! Arra senki sem gondol, hogy én mit érzek? Anya, te azt akarod, hogy lány legyek, de a saját testemet nem tudom letagadni. Apa, Yuya, ti pedig azt szeretnétek, hogy férfiként viselkedjek, de fogalmam sincsen, hogyan kell. Én csak szeretném, ha végre békén hagynátok ezzel! - letöröltem a szememben keletkezett könnycseppeket, majd sírva kiszaladtam a házból. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy végre kiszabaduljak ebből a családi perpatvarból. Az eső viszont zuhogott odakint, én pedig még mindig dideregtem a láztól és a nyakamba zúduló eső sem segített túl sokat. Úgy döntöttem, hogy beszélek Harumi - val, hátha ő tud segíteni. Minden erőmet bevetve elsétáltam a házukig, miközben az eső folyamatosan zúdult a nyakamba. Szerencsére sikerült benyomnom a csengőt, mielőtt össze nem csuklottak a lábaim.

- Harumi! - nyöszörögtem és igyekeztem erőt venni magamon.

- Suki Chan! - nyílt ki az ajtó. Harumi leguggolt hozzám és megpaskolta az arcomat.

- Kérlek, nem beszélhetnénk? - suttogtam és igyekeztem lábra állni.

- Gyere, segítek bemenni! - a kezemet átdobta a vállán és felsegített a földről. Bent felkísért a szobájába és lefektetett az ágyra.

- Harumi, ne haragudj, hogy ilyenkor zavarlak! Csak a családom eléggé összeveszett egymással és nem bírtam ott maradni.

- Ez furcsa, most először mondtad el nekem, hogy mi van a családoddal! Hozok neked valami ruhát és utána elmesélhetsz, nekem mindent! - elmosolyodott, én pedig már ettől jobban éreztem magamat. Szerencse, hogy hozzá bármikor elmehetek, ha valami problémám van. - Visszajöttem! - a kezében már volt, egy halvány rózsaszín puha köntös és hozzá egy színben passzoló hálóing.

- Milyen aranyos! - mosolyodtam el és elvettem tőle a ruhát.

- Menj és öltözz át, nehogy még jobban megfázz! - bólintottam egyet és bementem a fürdőbe, hogy átöltözhessek. Lehet, sőt biztos, hogy a láz miatti hallucinációmnak hála, de mikor belenéztem a tükörbe, megjelent a másik oldalán az igazi fiús énem,  vagyis teljesen olyan volt, mint néhány napja, mikor Yuya rám erőltette az apám ruháit.

- Mire vársz még Ryosuke? Talán azt akarod, hogy örökre bezárva éljek, ebben a testben? Mikor jössz végre rá, hogy én vagyok a te igazi éned? - nagyon megijedtem és zilálva jöttem ki a fürdőből. Biztosan hallucinálok, mert ez nem lehet igaz. Talán legbelül tényleg arra vágyok, hogy ne kelljen többet lányként viselkedjek? Viszont ez az egész, örömet okoz a mamámnak és nem akarom megbántani.

- Suki Chan, nem érzed jól magad? - jött oda hozzám Harumi, én pedig megráztam a fejemet.

- Nagyon hideg van itt bent. - erre a homlokomra tette a kezét, majd gyorsan el is húzta onnan.

- Nagyon forró a fejed! Gyere, majd én segítek neked! - visszakísért a szobába, majd lefektetett az ágyra és egy vizes törölközőt tett a fejemre. Valószínűleg újra a hallucináció hatására, benyögtem neki azt, amiről azt hittem sosem lesz bátorságom elmondani neki.

- Szeretlek, Harumi! - láttam, hogy a szemei elkerekedtek és teljesen megnémult, de én tovább folytattam. - én tényleg szeretlek téged, de eddig nem mertem még elmondani neked.

- Én is szeretlek, Suki Chan! - elmosolyodott és egy puszit nyomott a számra. Annyira jó érzés volt, hogy végre elmondhattam neki, de a reakciója nagyon meglepett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy én is tetszhetek neki. Most már csak rá kell jönnöm, hogy ki is vagyok én valójában és utána már egyenes az utam ahhoz, hogy megnyerhessem Harumi szerelmét.