Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, az egész testem el volt nehezedve. A szemeit is alig bírtam kinyitni. A fejem lüktetett és mintha minden erőm elhagyott volna. Bármennyire is akartam beszélni, képtelen voltam rá. Csak akkor éreztem, hogy egy cső van ledugva a torkomon. Próbáltam kiabálni, de esélyem sem volt.

- Ryosuke, felébredtél! - hallottam meg Harumi hangját és magamban hálát adtam azért, amiért itt van. - Mindjárt hívom az orvost! - azzal már el is szaladt. Fogalmam sem volt mi történt. Utoljára arra emlékszem, hogy Kento lelökött a lépcsőről.

- Yamada-kun, hall engem? - kérdezte az orvos, én pedig bólintottam egyet. Miután levettek engem a lélegeztető gépről, mert arra voltam rákötve. Az orvos tovább vizsgálódott. Megkérdezte a nevem, meg azt tudom-e miért vagyok itt. A válaszom nem volt és azt sem tudtam pontosan milyen nap van ma. Kiderült, hogy már egy hete kómában feküdtem, mert állítólag megcsúsztam a lépcsőn és legurultam onnan. Na persze, legalábbis ez az amit ők hisznek, az igazság ennél sokkal borzasztóbb. Miután az orvos semmi rendelleneset nem talált, kettesben hagyott minket Harumi-val. Ez legalább jót tett egy kicsit a közérzetemnek.

- Ryosuke, annyira örülö, hogy jobban vagy! Már attól féltem, nem fogsz felébredni. Mégis mi történt? Nem szokták te ilyen figyelmetlen lenni. Ha Kento-kun nem hívja a mentőket, bele se merek gondolni mi történt volna veled akkor!

- Nem miattam aggódott, hanem saját maga miatt. Harumi, ez az egész nem baleset volt. Kento szándékosan lökött le engem!

- Nézd tudom, hogy nem igazán kedvel téged, de nem hinném hogy eddig elmenne!

- Pedig megtette. Számon kértem őt azért, mert ő terjesztette szét az egész iskolában a Suki-chan ügyet, ezért gúnyolt ki Fuma és nevettek rajtam a többiek! Dulakodni kezdtünk, ő meg egyszerűen lelökött a lépcsőn.

- Akkor azt hiszem szólnunk kell az igazgatónak. Ezt nem úszhatja meg!

- Felesleges lenne! Úgysem szándékozom visszamenni oda! Nem tudnám elviselni, hogy mindenki rajta gúnyolódik, mert nem az én hibám ez az egész! - legszívesebben ordítottam volna, de nem akartam megijeszteni Harumi-t. Nem érdemli meg, hogy rajta vezessem le a dühömet. - Mikor szembesítettem vele azt mondta, hogy ahelyett hogy vele veszekszem, miért nem azt kérem számon, aki beszámolt neki mindenről. De nem mondta el, hogy ki az. Annyi biztos, hogy a családomon és Kei-chanon kívül csak te tudtad ezt a dolgot!

- Ryosuke, tudod, hogy én képtelen lennék ezt tenni veled, ahhoz túlságosan is szeretlek!

- Tudom, nem is gyanakodtam rád. De akkor mégis ki lehet az?

- Nézd, nekem van egy ötletem, de nem akarom, hogy igazam legyen!

- Az anyámra gondoltál, igaz? - nem válaszolt, ebből pedig egyből tudtam hogy csak rá gondolhatott. Tudom, hogy ez hangzik a leglogikusabbnak, de remélem nem lesz igazam, mert azt soha nem bocsátanám meg neki. Harumi egész éjszaka mellettem volt, illetve az apám is benézett, hogy jól vagyok-e. Szerencsére másnap már hazaengedtek. Yuya és Kei-chan vittek haza, pontosabban Harumi házához. Az apjának is elmondtunk mindent töviről-hegyire és szerencsére ő nem gúnyolt ki engem.

- Ryosuke, szükséged van valamire?

- Nem, ne fáradj miattam. Inkább pihenj, hallottam egész héten ott voltál bent, biztosan fáradt lehetsz!

- Ez nem fáradtság, elvégre a menyasszonyod vagyok, vagy nem? Szeretnék rólad gondoskodni Ryosuke, mert nagyon szeretlek téged!

- Tudom és köszönöm, de szeretném ha te is pihennél, mert már biztos fáradt lehetsz! - szerencsére sikerült rávennem arra, hogy menjen el lefeküdni. Miután meggyőződtem arról, hogy alszik úgy döntöttem itt az ideje elbeszélgetnem az anyámmal. Van néhány dolog, amit el kell nekem magyaráznia. Mivel már nem lakott otthon, így nehéz volt megtalálnom, de egy hotelben mégis rá leltem.

- Mit keresel itt? Nem azt kérted tőlem, hogy hagyjalak téged békén? Erre te vagy az, aki keresi a társaságomat!

- Ha nem lett volna rá okom, nem jövök ide. Mond, miért tetted?

- Fogalmam sincs miről beszélsz! - hallottam a hangján, hogy hazudik, ez pedig még inkább elszomorított.

- Te voltál az, aki elmondta Kento-nak, hogy Suki-chan én voltam igaz? Kár letagadnod, már mindent tudok!

- Hát akkor kár szépíteni a dolgokat, nem? Igen ténykeg én voltam és nem csak most tettem ám meg. Emlékszel, mikor a legutóbbi iskolád ott kellett, hogy hagyd? Azt is én intéztem el! - felnevetett, én pedig rácsaptam az asztalra.

- Miért tetted? Semmi okod nem volt rá! - nagyon dühös voltam rá, amiért ennyire nem érdekli, mit érzek én. Borzasztóan önző és csak magára gondol.

- Mert az egyik lánynak nagyon megtetszettél, ezért nem hagyhattam, hogy ott maradj! Ebben az iskolában minden jól ment volna, ha nem szerettel volna bele abba a senkiházi lányba! Bezzeg Nakajima-kun tökéletesen illett volna hozzád. A családja gazdag, tökéletes feleség vált volna belőled mellette! - hirtelen megszólalni se tudtam. Ugye most csak viccel velem? Ezt nem hiszem el!

- Neked elment az eszed? Én fiú vagyok, felfogtad? Azt akartad, hogy egy fiúval éljem le az életemet? Neked tényleg egy diliházban lenne a helyed! Tudod mit, ez volt az utolsó alkalom, hogy hajlandó voltam beszélni veled, a továbbiakban már ne számíts rám. Ég veled anya! - akkor beszéltem vele utoljára, mert aznap éjfélkor, valaki kioltotta az életét...