Végre elérkezett a bátyám és Kei-chan esküvőjének a napja. A családunkban már mindenki tűkön ült, kivéve az anyámat. Persze igyekezett úgy tenni, mintha a múltkor történtek meg sem estek volna, én mégis úgy éreztem, hogy még mindig nem tud túllépni azon a tényen, hogy nem vagyok lány és nem is voltam az sosem.

- Yuya, maradj már veszteg! - igyekeztem megkötni a bátyám nyakkendőjét, de az sehogy sem akart nyugton maradni. Féltem, ha így haladunk le fogja késni a saját esküvőjét. Szerencsére sikerült nyugton maradnia legalábbis addig, amíg meg tudtam kötni neki. Miután ezzel végeztem, én is elkezdtem készülődni. Közben írtam egy üzenetet Harumi-nak, hogy elé megyek és onnan megyünk majd a templomhoz. Végül Yuya-nak sikerült Kei-chant meggyőznie arról, hogy a méregdrága hagyományos szertartás helyett, egy egyszerű templomi esküvőjük legyen.  Így lesz a legjobb mindenkinek. Mielőtt elindultam volna még a zsebembe rejtettem, a Harumi-nak szánt eljegyzési gyűrűt. Mikor legutóbb megkértem, azt én magam sem gondoltam át eléggé, de most, hogy már együtt élünk volt elég időm, hogy rájöjjek arra, hogy én valóban el akarom venni őt feleségül az egyetem után. Csak azért mentem vissza a családomhoz, hogy segítsek a bátyámnak a készülődésben. Igaz az anyám azóta nem hozta fel a lány témát, de én még nem tudtam neki teljesen megbocsátani azt, hogy ennyit kellett szenvedjek miatta. Kis híján elveszítettem miatta azt a lányt akit mindenki másnál jobban szeretek. Miután megbizonyosodtam arról, hogy Yuya teljesen elkészült, beültem a kocsiba és egyenesen Harumi házához mentem.

- Ryosuke, végre megjöttél! - lihegte Harumi.

- Nagyon csinos vagy! - egyszerű világoskék hosszú ujjú ruhában volt, ami csak még jobban kiemelte a barna szemeit.
- Te is nagyon jól nézel ki Ryosuke. Izgulsz már? Hisz a bátyád most fog megnősülni.
- Inkább azt mondanám, hogy boldog és büszke vagyok. Egyébként is ma ő, holnap már én nem? - erre alaposan elpirult, mire felnevettem. - Ne aggódj, azért az még odébb van. Mehetünk? - felé nyújtottam a kezem, mire belémkarolt és úgy mentünk a kocsiig.
Kicsit izgultam, vajon most is igen fog-e mondani nekem vagy sem. Elvégre legutóbb sarokba szorítottam, pedig én azt akarom, hogy magától egyezzen bele.
- Ryosuke, az anyukád még mindig nem fogadta el, hogy együtt vagyunk, igaz? - most mégis mit mondjak erre? Nem akarom őt megbántani, de attól félek anyám sosem fogja ezt elfogadni.
- Hát, fel kell tudni dolgoznia, mert soha nem foglak téged elhagyni Harumi! - fél órával később végre megérkeztünk a templomhoz. Elfoglaltuk a helyünket az első sorban az apám mellett. Amit azonban furcsálltam, hogy az anyám nem volt ott. Nem hiszem el, hogy csak ìgy kihagyná Yuya esküvőjét! Úgy tűnik anyám tényleg megbolondult.
Végül a szertartás nélküle kezdődött el. Kei-chan a szüleivel lépett be a templomba, majd miután a másik ujjára húzták a gyűrűket, megcsókolták egymást. Mondhatni teljesen hétköznapi esküvő volt, pont olyan amilyet a középkorú nők kedvenc drámáiban látni.
- Bátyó, Kei-chan gratulálok, remélem nagyon boldog lesztek együtt! - öleltem meg mindkettejüket.
- Nálad van a gyűrű? - suttogta a fülembe a bátyám, mire felmutattam a dobozt.
- Miféle gyűrűről van szó? - szállt be Kei-chan is.
- Ne üsd bele mindenbe az orrod te kíváncsi nőszemély! Inkább menjünk táncolni! - erre karon fogta Kei-chant és már vitte is magával. Én még rájuk mosolyogtam, aztán elmentem, hogy megkeressem Harumi-t.
- Ryosuke, nem megyünk mi is táncolni? Már annyira vártam ezt a bulit. Végre kikapcsolódhatunk a sok tanulás után.
- Igazából én másra gondoltam. Harumi, nincs kedved lejönni a tengerparta velem?
- Ilyenkor? Nem kellene most a bátyáddal lenned?
- Már beszéltem vele, szóval ne aggódj! - végül belement, szóval beültünk a kocsiba és már mentünk is a tengerpart felé. Mar kezdett lemenni a nap, szóval tényleg ez volt a tökéletes időpont arra, hogy megkérjem a kezét. Miutan megérkeztünk, kiszálltunk a kocsimból - Végre szabadság! hunytam le a szememet.

- Nagyon vidám vagy ma Ryosuke? A bátyád esküvője miatt van, igaz?
- Nem igazán. Bár tény, hogy nagyon örülök neki, de valami másért vagyok ennyire feldobva. Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Legalább nézhetjük közben a naplementét! - minden olyan csodálatos volt. Az idő még ilyen későn is kellemes volt, ráadásul ott volt mellettem Harumi is, akit mindennél jobban szeretek. Másra nem is igazán vágyhatnék. Miután meguntuk a sétát, leültünk a homokba, miközben a hullámok csapdosták a lábunkat.
- Ryosuke ki vele. Miért hoztál ide?
- Tudod, sokat gondolkodtam a kapcsolatunkon. Szeretnék bocsánatot kérni tőled!
- Miért kérsz bocsánatot? Hisz semmit sem tettél.
- De igen. Saeokba szorítottalak ezzel az eljegyzéssel és nem hagytam, hogy te magad döntsd el, hogy hozzám akarsz-e jönni.
- Hiszen te is tudod a választ Ryosuke!
- Na, pont ezért hívtalak ide! - előhúztam a zsebemből a dobozt, majd az orra előtt felnyitottam. - Harumi, lennél a feleségem? - láttam, hogy Harumi szeme könnybe lábad és elmosolyodik. Ezt jó jelnek tekintettem.
- Persze, hogy leszek Ryosuke! Hiszen már elmondtam neked, hogy nagyon szeretlek téged! - gyengéden letöröltem az arcáról a könnycseppeket, majd egy puszit nyomtam az arcára. Olyan boldog voltam, amilyen még sosem. Végre nem kellett arra gondoljak, hogy az anyám elronthatja a kapcsolatunkat. Akkor még nem sejtettem, hogy mennyi nehézség vár még rám amit le kell küzdenem ahhoz, hogy tényleg boldog lehessek.