"Csalán"

A növény, mely azt üzeni: "Távozz! Irtózom tőled!" A reménytelen, beteljesületlen szerelmet is jelképezi.

„ Seokjin!

Nem tudom, mit írjak pontosan, hiszen minden annyira zavaros most számomra. Pedig jól indult minden.

Sajnálom, ami történt, amiket leírok, és amiért talán összeszedetlen lesz, amit itt olvasni fogsz. Már most egy-két szó elmosódik, ahogy a frissen leírt tintára potyognak a könnyeim. Tudom, a fiúk nem sírnak, de maguktól jönnek folyamatosan, hiába itatom fel őket.

Amikor elhívtál engem a srácokkal közös buliba, azt gondoltam, a napom fénypontja lesz majd, hogy elmesélhetem neked, új hobbit találtam magamnak. A levélírásról továbbra sincsen fogalmad, hiszen az összes neked írt levelem még itt van nálam, a kis fadobozkában. A virágok gondozása és tanulása pedig mindig ott volt az életemben.

Viszont a terepbiciklizés új élményt adott nekem.

A nagyváros miatt kevés lehetőségem volt biciklizni, hiszen az állandóan forgalmas utcák és az iskola távolsága miatt könnyebb a tömegközlekedést használni. Gyerekkoromban, mikor a nagyszüleim még nem költöztek Japánba, gyakran bicikliztem a kertjükben és az utcájukban oda-vissza. De annak már több éve volt, azóta pedig hiába kaptam egy remek bringát apától, nem igen vettem igénybe.

Egészen mostanáig.

Volt egy szép nagy túrapark a külvárosban, ahol jól lehetett biciklizni a kijelölt úton. Elképesztő és leírhatatlan volt az ottani látvány. Meg is bántam, hogy nem vittem magammal a fényképezőgépemet, hiszen annyi vadvirág nőtt arra. A fák terebélyesre nőttek, szinte teljesen eltakarva a magasan tűző nyári napot.

Tényleg fenséges látványt nyújtott. Megnyugtatott.

De egyszer minden jónak vége szakad, nem igaz?

Mielőtt felhívtál a bulival kapcsolatban, éppen a park kijárata felé tartottam. Akkor még lelkesen egyeztem bele a meghívásodba; egy nem régen nyílt szórakozóhely, ahová együtt akartunk menni, nem hangzott rossznak.

Az este jól indult, semmi különös nem történt. Azzal a feltétellel engedtek el engem és Taehyungot, ha figyeltek arra, nehogy alkoholt igyunk. Ami annyit jelentett, hogy minket lepasszoltatok Yoongi-hyungnak és Hoseok-hyungnak, amíg te és Hyosang belevetettétek magatokat a szórakozóhely nyújtotta élvezetekbe.

Mivel egyik hyungnak se volt igazán jó kedve, maradtunk az egyszerű üdítőitaloknál, miközben beszélgettünk egymással. Aztán egyszer csak megjelentetek az asztalunknál, Hyosang pedig leültetett téged az egyik szabad helyre, pontosan mellém. Ihattál egy pár pohárral, mivel még ülve is igen nehezen találtad az egyensúlyodat, a vállamra kellett dőlnöd, annyira kész voltál.

Hyosang egyből távozott a köreinkből, mondván, találkozott korábban pár osztálytársával, akikkel beszélgetni akart. Ezek után olyan csendben voltál, a vállamnak dőlve, azt hittük, elaludtál. Mindannyian megugrottunk egy kicsit, mikor hirtelen felemelve a fejed, a zenét túlkiabálva adtad a tudtunkra, hogy te táncolni akartál.

Yoongi-hyung egyből felállt a helyéről, miszerint hoz nekünk még üdítőt, Hoseok-hyung a mosdóba menekült, míg Taehyung a telefonjába temetkezve próbált ignorálni téged. Én pedig... nem tehettem igazából semmit. Úgy kapaszkodtál a karomba, akár egy polip, így simán magaddal ragadtál a táncparkett közepére.

A sok illumináltan rángatózó test között és a füstös levegő miatt alig kaptam levegőt, ráadásul iszonyú melegem volt. Az izzadság folyamatosan folyt az arcomon, a hátamon, nyakamon és a testem valamennyi pontján. A villódzó, színváltós neonfények zavarták a szemem, a zene pedig borzalmas, értelmetlen ritmusú diszkós zene volt.

Téged viszont ez mind nem érdekelt. Bárgyú mosollyal az ajkaidon fontad nyakam köré karjaidat, olyan közel préselve magadhoz, hogy az arcomon éreztem meleg leheleted, melyen enyhén érződött az alkohol jellegzetes bűze. Hatalmasat nyeltem, miközben arcom csak még jobban felforrósodott.

A zene gyors ritmust adott, mi mégis lassúzni kezdtünk, jobbra-balra dülöngélve, egyáltalán nem koncentrálva a külvilágra.

Itt kellet volna megállnom. Levezetni téged a táncparkettről, vissza a többiekhez, folytatva az estét ott, ahol félbeszakadt. De mintha megbabonáztál volna.

Olyan közel álltál hozzám, mint még soha. Testünk olyan szorosan préselődött egymáshoz, hogy éreztem mellkasod emelkedését, ahányszor levegőt vettél. Kezeimmel derekadat fontam át két oldalról, miközben te egyik kezeddel fekete tincseim közé túrtál. Nem hazudok, mikor azt mondom, egy gyengéd sóhaj hagyta el ajkaimat ennek hatására, annyira új és egyben kellemes érzést keltett bennem.

Közelről láthattam alkoholos mámorban úszó, ködös szemeidet. Hihetetlenül csillogtak a szórakozóhely neonfényei alatt. Kicsi, sötétbarna galaxis. Talán így tudnám a legjobban leírni.

Olyan sok volt ez így egyszerre. A kipirosodott arcod, rózsás telt ajkaid, melyeken sokszor simítottál végig nyelveddel, vagy éppen fogaid között harapdáltad őket. Izzadt homlokod, amire rátapadtak fekete tincseid. Le kellett hunynom szemeimet, annyira nem tudtam mit kezdeni lehengerlő látványoddal.

Nincs jobb szó rá. Hihetetlenül jóképű voltál.

Ott a füstös, oxigén hiányos levegőben, villódzó neonfények és táncoló emberek között, egy szörnyű zeneszám lejátszása közben voltál számomra a leggyönyörűbb. Szinte a lélegzetem is elállt tőled.

Ahogy ezeket a sorokat leírom, még mindig álomszerű képnek tűnik az egész.

Mikor újra kinyitottam szemeimet, már olyan közel hajoltál hozzám; egy papír alig fért volna közénk. Nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, meg kell, csókoljalak. Meg akartalak csókolni. Mindennél jobban kívántam érezni puha ajkaidat az enyémeken, megtudni, tényleg olyan finomak-e, mint ahogy elképzeltem. Csak pár centiméter választott el tőled.

Mégsem tehettem meg. Pontosan ekkor lépett elő a semmiből Hyosang, mire az általunk teremtett kis buborék, melyből kizártuk a külvilágot, kipukkadt. Te egyből a karjai közé vetetted magad, engem pedig arcul csaptak a korábbi percek emlékei.

Forgott velem a szórakozó hely. Ti már rég nem voltatok sehol, mikor a teljes pánik lett úrrá rajtam. Botladoztam, emberekbe ütköztem, de csak arra tudtam gondolni, hogy haza akarok menni. Szédültem, a fejem fájt, mellkasom erősen szorított, a levegőt pedig kapkodva nyeldestem, ám így sem volt elég. Azt hittem, az a kevés innivaló is cigánykereket vet a gyomromban, amit korábban fogyasztottam el az asztalunknál. Végtelennek tűnő percekbe torkollott szenvedésem, amíg megtaláltam a többieket.

Hiába faggatott mindkét hyungom, mi történt velem, mitől lettem annyira rosszul, én csak azt mondogattam folyamatosan, hogy haza akarok menni. Szerencsére nem is kellett sokáig győzködnöm őket, de Hyosangot nem találták sehol, veled egyetemben, így tömegközlekedéssel voltunk kénytelenek utazni. Engem Yoongi-hyung kísért haza, míg Taehyunggal Hoseok-hyung ment.

Innentől kezdve össze mosódott minden; az utazás, ahogy elköszöntem Yoongi-hyungtól és amint próbáltam elosonni anyáék mellett a házban egészen a szobámig.

Miközben írom ezt a levelet, még mindig az este viselt cigaretta füsttől és alkoholtól bűzlő, átizzadt ruha van rajtam. Homlokomon gyülekeznek az izzadtságcseppek, mellkasom rendszertelenül fogadja magába az oxigént, ahogy próbálom halkan szabadjára engedni könnyeim záporát.

Talán te semmire sem fogsz emlékezni ebből, de számomra kitörölhetetlen a ma este. Örökre az agyamba vésődött úgy, ahogy most erre a papírra vetettem a tintámmal.

Nem tudom, miért az volt az első gondolatom, mikor magamra zártam szobámnak ajtaját, hogy mindezt leírom egy neked szóló levélként. Megszokásból? Enyhíteni a bűntudatot? Szembesülni azzal a következő nap felébredve, hogy ez a valóság és nem csak álmodtam az egészet? Nem tudom, de mégis leírtam.

Sajnos, mennem kell. Mostanra kifogytam a szavakból, ez a levél ennyit bírt el. Még rendeznem kell magamban a dolgokat, mivel jelenleg túl sok kérdés kavarog bennem.

Csak remélni tudom, hogy a ma estére egyáltalán nem fogsz emlékezni.

- Jimin

2013. augusztus"

Ahogy Jimin lezárta a levelet és elpakolt mindent, halk kopogást hallott hálószobájának ajtaja felől. Csatakos volt, bűzlött a ruhája és a haja, az arca pufók lett a sok sírástól. A frissen hulló könnyeit törölgette, miközben közelebb ment az ajtóhoz.

- Igen? - próbálta rendezni légzését, de a kérdése így is rekedtnek és elveszettnek hangzott.

- Jimin? Kicsim, minden rendben? - hallotta meg édesanyja aggódó hangját a falap túlsó végéről. - Nem is szóltál, hogy haza jöttél.

- Rosszul éreztem magam, szóval Yoongi-hyung elkísért engem.

- Rosszul vagy? Kell valami? Segítsek neked? - Jimin látta a kilincs mozgásából, hogy anyja éppen megpróbált bejutni, szóval gyorsan le kellett zárnia a beszélgetésüket. Most egyáltalán nem akart szembe nézni egyik szülőjével sem, sőt, senkivel se.

- Nem! Nem kell semmi, csak aludni szeretnék. Fáradt vagyok.

- De biztos minden rendben?

- Igen, minden rendben. Tényleg csak aludni szeretnék.

- Jól van... Akkor hagylak pihenni - kezdett távolodni fia szobájától, mire Jimin megkönnyebbülten sóhajtott. Ám korai volt az öröm, mivel anyja az utolsó pillanatban mégis visszafordult. - De tényleg szólj, ha kell valami!

- Rendben.

Amint édesanyja elment, hátát a falapnak döntve lassan leereszkedett a padlóra, összekuporodott, fejét a térdeire hajtotta karjaival átölelve magát. Jimin úgy érezte, tetemes súly nehezedett a vállára ma este. Még mindig kavarogtak a fejében a korábban történtek. Frusztráltságában kiszáradt ajkait harapdálta.

Hogy fog így Seokjin szemébe nézni?

Talán ezt a fejezetet vártam a leginkább mind közül. Nem titok, hogy sokszor átírtam ezt a történetet, ami főleg az első nyolc részre volt hatással, hiszen első körben addig jutottam az írással, mielőtt újrakezdtem volna az elejétől. Nagyjából három változtatáson ment keresztül a történet, minden alkalommal körülbelül ugyanaddig jutottam, szóval ez a fejezet is megfordulsz párszor nálam átírás ügyileg. De talán ez a fejezet az, ami miatt mindig sajnáltam, hogy végül elölről kellett kezdenem az egészet, mert akárhányszor írtam meg ezt a részt, a végeredmény mindig tetszett nekem.

Nem tudom megmagyarázni, miért, de elsősorban ezért ez az egyik kedvencem az egész fanfictionből.

Remélem, nektek is annyira tetszett olvasni, mint nekem írni :)