"Bíbor Jácint"

Amikor a veszekedésünk után csak azt tudom mondani: "Kérlek, bocsáss meg".

„ Seokjin-hyung!

Amikor elkezdtem az egyetemet, nem gondoltam, hogy ennyire nehéz lesz. Sokszor hallani, az egyetem milyen sokat elvehet az idődből a tanulni valók miatt. Még te is mondtad, mennyivel másabb, mint a középiskola.

Nem mondhattam, hogy teljes mértékben felkészülhettem arra, ami várt rám, ám nem tudatlanul vágtam neki a "felnőtt életnek". De az elmúlt időszak legnehezebb része igazából nem a tanulmányaim követése volt, hanem az ebből adódó következmények.

Imádtam a japán szakon lenni. A sok éves tanulás okán a nyelvtan nem okozott gondot, illetve a kultúra se volt ismeretlen terep számomra, az új dolgok pedig felkeltették az érdeklődésemet. Hála annak, hogy a szüleim nem ragaszkodtak a gazdasági tanulmányokhoz, tényleg olyan szakot választhattam magamnak, amit szerettem volna.

Talán furcsán hangozhat, de szívesen látogattam a könyvtárat és nyitottam fel a legújabb ajánlott irodalmi műveket. Régebben imádtam tanulni a virágok neveit és jelentéseit, most pedig az egyetemen előszeretettel készültem akár óráról-órára. Persze, ettől függetlenül nekem is voltak olyan pillanataim, mikor mindent eldobva aludtam volna a puha és meleg ágyamban.

Ami a legnagyobb nehézséget okozta az a te hiányod. Kezdetben tartottuk a szokásos tanulós délutánokat a könyvtárban, ahogy vasárnaponként a randevúkat is. Aztán egyre többet halasztottunk; vagy én, vagy te mondat le a találkozónkat. Hetente maximum kétszer, ha össze tudtunk ülni, amikor inkább tanultunk.

Egyszerűen egyikünk sem tudott rendesen gazdálkodni az idejével, emiatt pedig mindketten ingerlékenyebbek lettünk. Neked az utolsó éved volt az egyetemből, míg nekem az első; te próbáltál hajrázni a diplomáért, míg én éppen, hogy belekóstoltam az új tempóba és tanmenetbe.

Keveset voltunk kettesben, hiszen azt a maradék kis szabadidőnket is a barátainkkal töltöttük. Kevés volt az intimitás; semmi szex, de még a csókjaink se voltak olyan mélyek és szenvedélyesek, csak egy-egy lehelet könnyű üdvözlő és búcsú puszira jutotta. Próbáltam pozitívan kezelni a helyzetet, ám egy idő után frusztrálttá váltam a hiányod miatt.

De már hiába vettem észre a problémát, nem tudtam irányítani a kialakult helyzetet. Igyekeztem több közös időt tölteni veled, viszont vagy nem jött össze, vagy akkor is tanultunk. Ha egy kis kényeztetésre vágytam, mindig leállítottál, mondván, fontosabb dolgod akadt. Persze, itt én ugyanúgy ludas voltam. Fordított esetben én se viselkedtem másképp veled szemben, amit nem sokára szóvá tettél.

Többet vitáztunk és veszekedtünk, mint addig bármikor. Egyikünk se tudott engedni a saját nézeteiből, amit mindketten nehezteltünk a másiktól. Olyan szavakat vágtunk egymás fejéhez, melyeket csak a harag és feszültség szült. Én egyből megbántam, mikor kimondtam azokat a szörnyű dolgokat, de az arcodat látva tudtam, nem hozhatom már helyre. Ilyenkor napokig nem beszéltünk, hogy aztán néma egyetértés után ismét kezdődjön az egész elölről.

Ilyen hozzáállással reménytelen eset volt egyről a kettőre jutni.

Aztán olyan helyről kaptam segítséget, ahonnan talán egyikünk se gondolta volna, főleg a nyáron történtek után. De talán így jött ki a legjobban ez a helyzet.

Taehyung lényegében mindkettőnk oldaláról tökéletesen látta a bajunkat. Még csak nem is én szóltam neki, mivel a büszkeségem okán egyedül akartam megoldani mindent. Ő vetette fel a beszélgetést, ő kezdeményezett felém, mikor a legutóbbi veszekedésünknek fültanúja volt.

Nagyon kínosnak éreztem a magam részéről. Több mint két éve vagyunk együtt, átvészeltem egyedül a nehezebb időket, amíg össze nem jöttem veled, aztán a közösen átélt akadályokat is átugrottuk. Az egyik legtipikusabb eset az, amikor a különböző tanulmányok miatt az emberek eltávolodnak egymástól, én pedig nem akartam beletörődni abba, hogy velünk szintén ez történhet. Annyi minden után pont ez nem szabadott volna, elszakítson minket egymástól.

Soha sem tartottam a kapcsolatunkat tipikusnak. Különleges számomra a mi szerelmünk, mert ez a miénk. Mi éljük át, mi alakítjuk és határozzuk meg. Ez csak a tiéd és az enyém, senki másé. Nem akartam, hogy a nem mindennapi kapcsolatunkat egy olyan tipikus dolog szakítsa meg, mint az egyetem és a kevés együtt töltött idő.

De végül megbeszéltem Taehyunggal. Mert haladni akartam egyről a kettőre. Helyre akartam hozni a dolgokat.

Mert számomra te vagy az egyik legfontosabb. Nem veszíthettelek el.

Taehyung pedig felnyitotta a szemem. Nem konkrétumokkal, de segített megtalálni azt az utat, amellyel kikeveredhetünk ebből a gödörből, amibe sodortunk magunkat. Rájöttem, miként nyissak elsőként, kezdve azzal, amit sohasem tett meg egyikünk se a veszekedéseink során, hogy kibékítsük egymást.

Némán elfogadtuk a helyzetet, pedig csak pár szóra lett volna szükségünk. Néhány egyszerű szóval megoldható a kezdet, a többi pedig már kettőnkön múlott és azon, milyen erős a mi szerelmünk.

Szóval itt van az én pár szavam:

Sajnálom. Kérlek, bocsáss meg nekem!

- Jimin

2017. november"

Mivel tegnap elmaradt a fejezet (csaka szokásos 😂), így ma munlába menet előtt gyorsan megosztom legalább itt, hogy ne késsek vele többet. Különbem csak késő este hoznám, vagy talán még akkor sem, ha túl fáradt leszek...
Ezen kívül még van egy fejezet, utána az epilógus és vége a történetnek.
Ha van valami, ami így felmerült bennetek a történet menete során, akkor nyugodtan leírhatjátok majd, mert amúgy is tervezek egy nagy összefoglalót a végére, hogy rendesen lezárhassam ezt a történetet, így ott megválaszolhatok mindent nektek.
Köszönöm azoknak, akik eddig mindig követték az első JinMin többrészesem történetét, illetve köszönöm azoknak is, akik a jövőben végig fogják majd olvasni a teljes, befejezett sztorit.