"Rózsaszín Kamélia"

A virág, mellyel azt üzenem: "Hiányzol".

„ Drága Jin-hyung!

Amikor megkaptam a Japánba szóló repülőjegyet, alig fértem a bőrömbe. A végzős év amúgy is húzós volt, így jó érzés volt a sikeres egyetemi jelentkezésem mellé egy utazást beiktatni. Méghozzá abba az országba, ahová egészen kiskorom óta készültem menni. Ezért tanultam a nyelvet.

Sajnáltam, hogy a nagyszüleim által ajándékozott jegy mellé még nem tudtunk szerezni neked egyet, hogy velem jöhess. Amióta együtt vagyunk, ezt szeretném elsősorban megvalósítani. Te és én Japánban. Ráadásul, még tart a cseresznyefa virágzása, amit közösen megnézhettünk volna.

De végül a videó hívásokban maradtunk. Csak nyárig kellett kibírni, amíg visszajöttem volna Dél-Koreába, az pedig nem tűnt hosszú időnek. Legalább ott voltak neked a srácok, míg nekem a sok új látnivaló. Nem is győztem neked mesélni.

De most szívesen kívánnám azt, hogy bárcsak ott lehettem volna melletted azon az estén. Folyton magam előtt látom a számítógép fénye által megvilágított kisírt szemeidet és sápadt, szomorú arcodat. Még mindig rossz szájízt hagy bennem annak a pár percnek az emléke, mikor kétségbeesetten próbáltalak kérdezgetni arról, mi történt, de te csak a könnyeidet törölgetted az arcodon. Iszonyú fájdalom uralkodik a szívemben.

A több kilométeres távolság, ami köztünk volt, sohasem tűnt olyan hatalmasnak, mint mikor rájöttem, nem tudom letörölni könnyeidet, nem tudlak magamhoz ölelni, nyugtatgatni téged, míg sírásod alább hagy. Teljesen tehetetlen voltam és csak kérdezgettelek, hátha választ kapok végre.

Aztán mégis beszélni kezdtél. Szaggatottan és orrhangon, mivel még mindig itattad az egereket, de beszélni kezdtél. Lassan pedig összeállt a történet.

Közös esti szórakozás a srácokkal egy ismertebb bárban. Iszogattatok kicsit, aztán már a táncparketten találtad magad a többiek nélkül.

Aztán kimondtad annak az alaknak a nevét, akiről soha többet nem akartam hallani, számomra pedig megszűnt a világ. Érzékeltem, hogy beszélsz hozzám, de a szavak nem jutottak át.

Hyosang.

Hyosang ott volt a bárban és rád mászott. Először nem akartam elhinni mindezt. Aztán, ahogy az agyam kezdte feldolgozni az információt, egyre mérgesebb lettem, míg végül az asztalra nem csaptam, amitől meg is ijedtél.

Nem rád voltam dühös, hanem magamra és arra a kétszínű alakra. Ha ott lettem volna melletted, még csak a bár körzetébe se jött volna, nem hogy milliméterekre álljon tőled, undorító módon hozzád dörgölőzve. Majd elhánytam magam attól a képtől, melyet a fejemben játszottam le.

Romboltam, törtem és zúztam volna tehetetlenségemben, mikor bele gondoltam, hogy Hyosang még így is közelebb volt hozzád, mint én. Hirtelen nem tudtam a japán utazásomnak örülni; mindent és mindenkit átkoztam, aki az itt tartózkodásomat segítette.

Próbáltam nyugton maradni, hogy az én hangulatom ne nehezítsen a te lelkiállapotodon, de érezhető volt, hogy azon az estén egyikünk se fog békésen nyugovóra térni.

Mielőtt megszakítottuk volna a beszélgetést, még mondtál valamit, aminek hála egyáltalán nem aludtam egész éjszaka. Folyamatosan járattam a fogaskerekeimet a történteken.

Hyosang azt állította, Taehyung szólt neki arról, hogy aznap este a bárban lesztek. Hogy neked nincs senkid és még mindig ő rá vágysz, vissza akarod kapni őt. Nem tudtam elképzelni a legjobb barátomról, hogy ilyet tenne velünk, velem. Elmaradtak a nagyobb zsörtölődései és nem tetszését kifejező gesztusai, amik miatt izgultam. Még ha csak rövid ideig, de rólad és a kapcsolatunkról is tudtam vele beszélni, amiket meghallgatott.

El se akartam hinni, hogy a legjobb barátom hátba szúrt engem. Pont róla nem gondoltam volna ilyet. A lehető legrosszabb módját választotta annak, hogy mindkettőnknek fájdalmat okozzon.

Utána napokig hiába hívtam Taehyungot, hiába üzengettem, semmire sem válaszolt. Te is csak annyit mondtál, hogy bezárkózott a szobájába.

Hamarosan haza kell mennem és még mindig nem tudom, mit tegyek ebben a helyzetben. Miként álljak barátom elé és miképpen beszéljem meg vele azt, ami történt.

Úgy érzem, elbuktam.

Azt ígértem, hogy Taehyungról majd én gondoskodom. Eleve főleg miatta nem mertük felvállalni a kapcsolatunkat, én pedig magamra vállaltam a kibékítését. Lehet, mégis elhanyagoltam és inkább veled foglalkoztam? Magányos volt? Zavarta, hogy veled járok? Semmiben sem lehetek biztos. Nem mondta nekem, én pedig nem láttam rajta változást. Ha kettesben voltunk, minden ugyanolyan normális volt.

Mégis fájdalom ért téged, ez pedig ugyanannyira az én hibám, mint Taehyunggé. Olyan erős a bűntudatom, szétfeszíti a testemet.

Annyira tehetetlennek érzem magam. Bárcsak itt lennél mellettem, hogy átölelhesselek, és a mellkasodra hajtsam a fejemet.

Nagyon hiányzol.

- Jimin

2017. április"

Az előző fejezet után most hullámvölgy következik, kicsit nagyobb szerepet adva Taehyungnak.
Ezen kívül még öt fejezet van hátra és vége a történetnek (vagyis kicsit több, mint egy hónap van rá). Az elkövetkező írások kicsit hosszabbak lesznek összességében, a lezárást pedig olyanra tervezem, amilyenre egy romantikus fanfiction befejezését csak lehet 😉
Vannak a jegyzeteim között hosszabb történetek, de egyelőre még egyiknek sem kezdtem bele az írásába, így az iskola és a munka mellett nem tudom, mikor tudnék ismét egy hosszabb történetet hozni, jelenleg pedig még az a pár novella is befejezetlen, amiket eddig írtam, illetve az az egy még mindig nincs átolvasva, melyet kb. két hete ígértem, de igyekszem azt is megcsinálni, míg megvan a hangulata.
Remélhetőleg nem lesz akkora kimaradásom, mint korábban, de addig élvezzük ezt a kis romantikus JinMin fanfictiont 😊