"Bíbor Írisz"

Az idős bölcsesség és az őszinte üdvözlet virága.

„ Hát, Jin-hyung, eljött ez a nap is!

Amióta a szüleimnek elmondtam, hogy együtt vagyunk, állandóan arra kértek engem, hogy hívjalak el hozzánk ebédre, vagy vacsorára. Tudtam, mire akarnak kilyukadni, ahogyan te is egyből levágtad, miután ezt elmondtam neked.

Hiába ismertek téged több éve, hiába voltak már közös étkezéseink, ezúttal minden más felállásba került. Nem volt ott a családod velünk, te pedig nem egyszerű barátként jöttél el, hanem a páromként.

Kezdetben még nem szóltam neked erről, hiszen én is úgy éreztem, korai lenne ez az egész. De ahogy telt az idő, egyre nehezebben találtam magyarázatot, végül pedig nem maradt más, eléd álltam a vacsora ötletével.

Láttam rajtad, hogy mennyire izgulsz a találkozó miatt, hiszen mégis csak a szüleimnek mutatkoztál be, mint a párom. Tudtad, mennyire szerettek engem és vigyáztak rám, így én hiába voltam biztos mindenben, nehezen tudtalak meggyőzni a véleményemről. Sokat számított neked az ő szavuk, az engedélyük a kapcsolatunkra, így mindenképp a legjobb oldaladat szeretted volna mutatni.

Pedig a szüleim is úgy szerettek téged, amilyen valójában vagy. Ezt az egészet nem azért találták ki, hogy leellenőrizzenek minket. Ismertem őket, tudtam, csak szórakozásból és a hecc kedvéért vették látszólag ilyen komolyan. Számukra az volt fontos, hogy én boldog legyek, ezt pedig melletted érezhettem igazán. Ezzel ők is tisztában voltak.

Szinte láttam apa arcán a nevetőráncokat, amint jól szórakozik a komoly, szigorú szülő szerepében, miközben te egyre mélyebbre süllyedtél a székedben. Már a meghajlásnál láttam rajtad, mekkora zavarban voltál, amin az étel kihozatala sem segített.

Édesanyám kedves volt, szándékosan a te kedvenceidet főzte, hogy oldja a benned lévő feszültséget. Direkt én kértem meg rá, hátha ezzel kicsit segíthettem rajtad.

Tudom, számodra kész rémálom volt az egész vacsora. Úgy szorítottad a kezemet az asztal alatt, mintha az utolsó mentőöved lettem volna. Próbáltalak nyugtatni, meggyőzni arról, hogy nincs miért feszítened, a szüleimnek semmi bajuk veled, de ezen nem sokat segítettek az általuk feltett kérdések.

Tipikus szülői kérdések voltak, melyeknek a fele teljesen értelmetlen a mi esetünkben, hiszen ismertek téged, jobban mint bárki mást. Egy idő után próbáltam némán üzenni nekik, hogy álljanak le, de a törés akkor érkezett meg, mikor a desszert után szemlesütve elkéredzkedtél a mosdóba. A szüleim bűntudatot éreztek, amiért ekkora kényelmetlenséget okoztak neked.

Pedig ők tényleg csak vicces tréfának szánták az egészet. Nem akartak neked rosszat.

Ezért nem kellett visszamenned az étkezőbe, és ezért vártalak a mosdó ajtaja előtt, hogy utána a szobámba vezesselek. Szerettem volna kicsit kettesben lenni veled és jobb kedvre deríteni téged, mielőtt haza mentél volna.

Gondolom, élénken él benned az emléke annak, mi történt abban a pár percben. Nekem még most is liftezik a gyomrom, ha csak rá gondolok.

Először csak kedves, nyugtató szavakat suttogtam neked, meghitt légkört varázsolva kettőnknek. Aztán, ahogy feloldódtál és őszinte mosoly játszott ajkaidon, a csókok egyre sűrűbben csattantak el. Pehelykönnyű puszik, amik utána szenvedélyes és követelőző csókokká váltak.

Új fajta érzés lett úrrá rajtam, ahogy egyre közelebb simultam hozzád. Nem figyeltem az idő múlására, se a hangokra, zajokra. Semmit sem érzékeltem a külvilágból. Csak te érdekeltél, és az hogy minél tovább csókoljalak téged.

Arra eszméltem fel, hogy az öledben ülök, és éppen hozzád dörgölőzöm. Az a hang, amit akkor kiadtál, az térített észhez. Mindketten kapkodtuk a levegőt, közben nem tudtam nem arra gondolni, amit alsó tájékon éreztem. Te is és én is kellő izgalmi állapotban voltunk, ami nem segített az abszurd helyzeten, melyen visszagondolván csak nevetni tudok.

A szüleim pár ajtóval arrébb éppen a vacsora maradékát pakolták el, mi pedig képesek voltunk felizgulni egymásra. Irtó kínos volt belegondolni, mennyire észre vehető a gatyánkon éktelenkedő kis dudor. Ha anya meglátta volna, biztos kitér a hitéből. Ráadásul, én sem akartam volna, hogy azt higgyék, képes vagyok veled lefeküdni az első közös vacsoránk után, miközben ők a lakásban tartózkodtak.

Nem akkor és nem ott volt a megfelelő pillanat erre. Ezt pedig te is tudtad.

Végül lenyugodtunk annyira, hogy te el tudj köszönni a szüleimtől, én pedig kikísértelek az autódhoz.

Tény, talán nem ez volt életed legjobb találkozója a szüleimmel. Sőt, talán ez volt a legrosszabb és legkínosabb, de remélem, nem bántad meg. Úgy érzem ez kellett neked és nekem is, hogy mélyítsük a kapcsolatunkat.

Most már csak a te szüleid vannak hátra. Őszintén, nagyon nem várom azt a találkozást. Most igazán együtt tudok érezni veled, ahogy elképzelem, milyen lenne egy közös étkezés a te családoddal.

Jobb később, mint soha. De azért remélem, még marad időm lelkileg felkészülni az „összecsapásra".

- Jimin

2015. december"

Múlt héten elfeledkeztem az új fejezet feltöltéséről (aminek oka mindössze csak annyi, hogy egy barátomnál voltam egész nap, este pedig csak simán kiment a fejemből az egész, utána pedig csak hétfő reggel jutott eszembe, utólag viszont nem akartam bepótolni a frissítést 😅), ahogyan majdnem ma is, de itt vagyok, hoztam az aktuális részt.
Még mindig egy nyugisabb rész, csak egy kicsivel izgalmasabb történéssel a végén, de mindenképpen egy újabb fontos "szintlépés" Jimin és Seokjin kapcsolatában.