A két lány a vendégek fogadása után visszatértek a közös szobájukba. Aideen levette a hivalkodó ruháját, ami megtette a maga hatását – a királynő tombolt, a férfiak képtelenek voltak levenni a szemeiket tökéletes alakjáról és a ruha alól előbukkanó selymesbőrről – és átvette egy lengébb, kényelmesebb, szürke darabra. Órák teltek el azóta, mind a ketten a saját ágyukon terültek el és amíg a hercegnő ismét katonai feljegyzéseket böngészett, addig Morticia egy könyvet olvasott.

- Oké, hivatalosan is most már nagyon unatkozom – dobta félre a papírokat Aideen és sóhajtva dőlt az ágytámlának, de hamar el is lökte magát onnan egy széles vigyorral – Csináljunk valami izgit!

- Mit akarsz csinálni? – az idősebb lány szinte még fel sem tette a kérdését, a hercegné az ő ágyán termet. Nem állt meg a matracon, egyenesen az ölébe mászott, térdei közé szorította az izmos combokat és kezeivel a vékony vállakba kapaszkodott. Szemei ragyogtak, játékosság csillant bennük, ahogy alig pár centiméter távolságból figyelte a fekete íriszeket – Mire készülsz? – vonta össze szemöldökeit Morticia értetlenül.

- Unatkozom! – jelentette ki a szőke hajú lány, mintha ez magyarázattal szolgálna arra, hogy miért is mászott a másik ölébe. Még a lábát nyomó fegyverek sem riasztották el, továbbra is ott ült rajta.

- Oké – felelte Morticia – Miért vagy ilyen közel hozzám, amikor fél másodpercembe sem telne elvágni a torkodat?

- Ha ezt akarnád már rég megtette volna – vont vállat unottan. Ahogy fejét oldalra billentette, kibontott szőke tincsei ragyogó vízesést idézve omlottak a vállára. Senki nem tudott volna ellenállni a látványnak, nem volt csoda, hogy minden férfi, aki megpillantotta, csorgatta utána a nyálát. Morticia maga is gyönyörűnek találta, nem olyasvalakinek, akit valaha is visszautasított volna; de mégiscsak a királyi család lányáról volt szó – Csókolj meg!

- Nem – jelentette ki határozottan, mire Aideen egy bánatos kutya képét varázsolta magára. Az idősebb lány még magát is meglepte az a tiltakozásával. Az ölében ült az ország, ha nem a világ legszebb lánya, arra kérte, hogy csókolja meg, ő mégis visszautasította. A hercegnő nem tűnt sem dühösnek, sem csalódottnak, inkább mintha egy kisgyerektől vették volna el a kedvenc játékát. Elengedte a vékony vállakat, kezeit úgy fonta össze, hogy kerek melleit kissé megemelték ezzel vonzva oda az ember tekintetét. Morticia ellenállt a késztetésnek, hogy odapillantson, bár igencsak nehezére esett ez.

- Unalmas vagy – bosszankodott a hercegnő – Alig szólalsz meg, csak a fegyvereidet dörzsölöd fényesre, vagy könyveket bújsz. Na jó, nagy ritkán a bátyámat tanítod. Mikor csináltál utoljára bármit is, ami szórakoztató?

- Olyan vagy most, mint egy kisgyerek – forgatta meg a szemeit unottan. Kezeit távol tartotta a hercegnő gyönyörű csípőjétől, pedig erős kényszert érzett rá, hogy megragadja őket. Gondolatai ezer felé cikáztak, ő mégis igyekezett a lehető legunottabban nézni a jégkék szemekbe. Lassan már fél éve volt a palotában, de még mindig nem volt képes kiigazodni a lányon, egy nap úgy viselkedett, mint, aki perceken belül képes meghódítani a világot, míg másnap egy hisztis kisgyerek megirigyelné a viselkedését.

- De legalább nem vagyok unalmas – újabb vállvonással válaszolt. Morticia hunyorogva nézte végig a mozdulatot, utálta, amikor állandóan rángatta a vállait és ezzel Aideen is tisztában volt. Az agyára akart menni, hiszen legalább addig is történik valami és le tudja foglalni magát vele.

- A hercegnő talán nem szokott hozzá, hogy nemet mondanak neki?

- Mások nem kapnak választási lehetőséget – válaszolt könnyedén. Továbbra sem mászott ki a védelmezőjének az öléből, helyette inkább megfogott egy kisebb tincset a fekete hajból és fonatot kezdett el gyártani bele, hogy lefoglalhassa a kezeit. Ez már párszor feltűnt Morticianak, mindig volt valami a hercegnő kezében, amivel szórakozhatott, ha más nem is, a ruhájáról lógó szalaggal.

- Akkor én miért kapok? – egy árva szót sem szólt, amiatt, hogy a másik a hajával kezdett el játszani, csak fél szemmel nézte végig, ahogy szorosan egymásba fonja a tincseket. Nem mondhatta, hogy zavarja, viszont szokatlan volt. Azelőtt még senkinek nem volt bátorsága még ahhoz sem, hogy akárcsak karnyújtásnyi távolságból is megközelítse.

- Mert téged kedvellek, még, ha néha rémunalmas is vagy – Morticia egy pillanatra lemerevedett ezeket a szavakat hallva. Aideen nem beszélt senkivel, védelmezője már azon gondolkozott, hogy a bátyján kívül szeret-e egyáltalán bárki mást. Nem tartotta valószínűnek, mégis felé intézte ezeket a szavakat – Ne nézz már úgy rám, mintha azt mondtam volna, hogy én vagyok az égi istenség lánya! Nem vagyok szívtelen, na! – csapott a mellkasára minden erőt nélkülözve.

- Nem is feltételeztem ilyesmit – ingatta meg a fejét halovány mosollyal – Az látszik, hogy a bátyádat, nagyon szereted – Aideen szívesen felelt volna erre, valami frappánsat, viszont mielőtt még szólása nyithatta volna ajkait, kopogtattak a szoba ajtaján. A hercegnő szúrós pillantást vetett Morticia felé, majd negédes hangon invitálta be a kint várakozót.

- M-megzavartam valamit? – torpant meg a küszöbön a herceg, vörösödő fülekkel. Aideen szemei felragyogtak, ahogy megpillantotta a bátyját és azonnal hevesen rázni kezdte a fejét.

- Dehogy! Csüccs, azonnal meséld el mi volt a találkozón! – paskolta meg az ágy szélét lelkesen a lány. Caelum beljebb lépett a szobába, őt követte a két fiú, akik az ő védelmére szolgáltak és csak utána csukta be az ajtót. Az ajánlattal ugyan nem élt, de elhúzott az asztal mellől egy széket és azon helyet foglalva nyújtotta át húgának a papírokat, amikre futólag firkanott le megjegyzéseket, témákat, amik elhangoztak a megbeszélés során. Arcáról könnyedén le lehetett olvasni a fáradtságot, szinte már némán könyörgött egy csésze kávéért.

- Nem túl sok jó hírrel tudok szolgálni. A lázadók ismét mozgásba lendültek, bejutottak az egyik helyi börtönbe és szabadjára engedték az eddig elfogott embereiket.