- Morticia drágám, mit gondolsz? – Aideen dallamos hangját hallva a lány azonnal felkapta a fejét. A közös szobájukban voltak, a hercegné egy paraván mögé rejtőzve próbált fel különböző ruhákat, míg a szobatársa az ágyán ülve, unottan játszott egy tőrrel. Eddig egy ruháját sem mutatta meg, csak elégedetlen hümmögésekkel adta a másik tudtára, hogy nem elégedett.

- Nem értek a ruhákhoz – ingatta meg a fejét a gyilkos. Ez való igaz is volt, messze állt tőle az, hogy a divattal foglalkozzon, viszont azért neki is megvolt a szeme és a maga véleménye egy-egy darabról. A hercegné egy sötétkék árnyalatban pompázó szoknyát öltött magára; dekoltázsa mély, háta nem is volt és csak vékonyka pántok fogták át vállait. Morticia, ha őszinte akart lenni, gyönyörűnek találta benne a lányt, kiemelte karcsú csípőjét, kifogástalan küllemét.

- Nem is divat tanácsra van szükségem – fordult meg kétszer, hogy jobban lehessen látni minden irányból – Elég polgárpukkasztó? – állt meg a tükör előtt és végig mérte magát. Barna szemeiben elégedettség villant, de azért továbbra is várt a válaszra.

- Attól függ kit akarsz kipukkasztani – vont vállat a magasabb – Gyönyörű vagy, viszont rajtad melyik ruha nem az?

- Édes vagy – mosolyodott el Aideen és a hajával kezdett el foglalatoskodni. Először megnézte, hogy leengedve milyen, viszont akkor nem látszott eléggé a dekoltázsából kivillanó hófehér bőr, így inkább egy kényelmes, lenge fonatba fogta össze, majd egy kisebb kontyot csavart magának belőle.

- Vendégek jönnek ma? – kérdezte kíváncsian Morticia. Ugyan a nap huszonnégy órájában egymás mellett voltak már több hónapja, még mindig akadtak olyan napok, amikor nem volt tisztában azzal mi is fog történni. Nem igazán figyelt a tervekre, vagy egyszerűen csak a hercegnő nem tartotta fontosnak közölni, de ezzel így nem is volt probléma, követte mindenhová, nem volt feltétele, hogy előre is kell tudnia mindent.

- Néhány magát nagyon okosnak mondó katonatiszt jön tanácskozni. Elég bosszantó, hogy a tanácsokon nem vehetek részt merthogy én nem értek ehhez, de azért fogadnom kell őket – fújtatott miközben az ékszerei között keresgélt a megfelelő darabok után – Nem tudnak ezek semmit, össze-vissza csapkodnak a kardjaikkal, ha szembe kerül velük valaki, legyen az barát vagy ellenség aztán elhappolják mások elől a dicsőséget. Nagyképű az összes, nem is értem miért is akarnék részt venni velük a tanácskozáson – vett a kezébe egy a ruhához illő, kék ékköves nyakláncot és csatolta fel magának, majd egy ezüst lógó fülbevalót is fűzött a füleibe.

- A bátyád is részt vesz rajta?

- Persze, hogy részt vesz. Ő lesz a következő király, neki kötelező ezeken részt vennie. Tudod, egyszer megpróbálta rávenni az apánkat, hogy én is részt vehessek az egyik megbeszélésen. Ő még talán bele is ment volna, már hajlott rá, viszont amikor az anyánk meghallotta, teljesen kiborult és fél napon át tombolt. Engem bezárt a szobámba a tanács idejére és kiselőadást tartott arról, hogy mennyire szégyell, meg nekem hercegnő létemre nem kellene ilyesmivel foglalkoznom – hangja olyannyira élettelen volt, mintha nem is ő maga beszélt volna. Morticia még egyszer nem hallotta ezt a hangszínt tőle; mindig tüzesen, érzelmekkel telve fogalmazta meg szavait, nagyon nem ez volt rá jellemző. Érezhető volt, hogy ez egy igen nehéz téma, sok vita övezi és ennek ellenére sem képesek dűlőre jutni. Aideen hercegné volt való igaz, viszont nagyon jól értett a stratégiák kidolgozásához és a háborúk elemzéséhez, mégsem szólhatott fel mellette csakis azért, mert nő volt.

- Nem hittem, hogy a királyné ennyire szigorú volna.

- Mindenestre, Caelum utána úgyis jön és elmeséli, hogy mi volt, szóval nem fogok hülyén meghalni – vont vállat a lány, ezzel lezártnak is tekintve ezt a témát. Bólintott egy aprót, így Morticia is feltápászkodott az ágyáról és követte őt.

A folyóson felvette a szokásos szerepét, állát felszegte, ujjait összekulcsolva lógatta maga előtt és arcán egy magabiztos mosoly terült el. Sötétkék ruhája tengerként fodrozódott körülötte. Valóban lélegzetelállító szépségnek lehetett vallani, Morticia figyelmét mégsem ez ragadta meg. Tekintete végig a hercegné arcán pihent. Egy csepp dühöt sem lehetett kiolvasni a vonásaiból, a védelmezője mégis érezte a szívében tomboló haragot. Furcsának találta, hogy alig pár hónap alatt sikerült így kiismernie, bár talán nem is olyan meglepő, ha belegondolt, hogy a nap minden percét közösen töltik.

A trónterembe belépve minden tekintet a két lányra irányult. Aideen mosolyogva köszöntötte a vendégeket, hagyta, hogy férfiak mindegyike kezet csókoljon neki és hazug kedveséggel meghálálta nekik a kemény munkájukat. Gyűlölte őket, teljes szívéből mégis könnyedén eljátszotta a rászabott szerepet. Morticia tisztelte ezért, neki sosem lett volna türelme ilyesmihez. Irigyelte a hercegnő türelmét, viszont amikor rájött miért is alakult ki ez nála, már nem volt olyan biztos ebben. A tisztelet nem szűnt meg, inkább az irigység ködje oszlott el. Ő nem lett volna jó hercegné, jobban élvezte azt, hogy a háttérben meghúzódhat.