LÁTOGATÓK

Két nap telt el azóta, mióta láttam azt a sok embert, az osztálytársaimat és a tanáromat szétfoszlani. És a bátyámmal, Jasonnel meg azt sem tudom, hogy mi van.

Nem tudtam azóta feldolgozni. Annyira magam alatt voltam, hogy sem Lucyval, sem apával nem beszéltem egy árva szót sem. Aztán jött az a bizonyos kopogás.

Mikor kisírt szemekkel kinyitottam az ajtót, megláttam Lucyt. Megöleltem, és beinvitáltam a házba.

- Szia - köszönt neki apa.

- Jó napot, Mr. Borrow - köszönt vissza Lucy szomorú hangon.

- Mi járatban vagy?

- Megpróbálok nem arra a szörnyűségre gondolni, ami tegnapelőtt történt.

- Ezt jól teszed - mondta apa, majd hátat fordított, s elindult a garázs felé.

- Hogy vagy? - kérdeztem Lucyt.

- Gondolhatod... - nevetett fel szomorúan.

- De még mindig nem tudjuk, hogy mi volt ez.

- Te nem nézel tévét?

- Szerinted én ezek után csak tévézgetni fogok?! Inkább azt mondd, hogy mi történt!

- Hallottál már a Bosszúállókról? - kérdezte Lucy.

- Persze - válaszoltam természetesen. - Ki nem?

- Na, hát a legutóbbi küzdelemben ők maradtak alul - mondta Lucy. Elkerekedett a szemem. Elképzelni sem tudtam, hogy a Bosszúállók tudnak egyáltalán veszíteni. - Vasembert úgy kellett lehozni a Titánról, a Jupiter egyik holdjáról, és azt állítja, hogy a társai, akik ott voltak vele, beleértve Pókembert is, ugyanígy elporladtak. Aztán itt a Földön is csomóan meghaltak Wakkandában. Vesztettek. Huszonnégyen voltak, és egyetlen ellenségük, az egész univerzum felét elpusztította.

- Honnan tudsz te erről? - kérdeztem sokkoltan.

- Steve Rogers, vagyis Amerika Kapitány nyilatkozta - válaszolta Lucy.

Hallgattam egy másodpercig. Aztán amikor megszólaltam volna, ismét kopogás hallatszott. Kinyitottam, és ájultan néztem a férfikre, akik az ajtóban álltak.

- Steve Rogers vagyok - mutatkozott be egy szőke hajú, nagyon izmos pasas. - Ő itt Tony Stark. És titeket keresünk.

Steve és Tony mögött két velem egyidős srác nézelődött. Az egyiküknek fekete haja volt, amit hátrakötött egy hajgumival. Neki barna szemei voltak. Arcáról ez a szokásos csintalan mosoly áradt.

A másik srácnak kócos, rövid, sötétbarna haja volt, ami alól tengerkék szemével figyelt. Ő nem mosolygott, helyette komolyan figyelt, mintha őrködne.

- Öhm... miért is? - kérdezte Lucy Stevet. Én pedig észrevehetetlenül, de keményen belekönyököltem a barátnőm oldalába.

- Szükségünk van a segítségetekre - mondta Tony. - Mindketten birtokoltok valamit, ami segíthet Thanos ellen.

- Mink lenne, ami a Bosszúállóknak nincs? - kérdeztem. Steve és Tony összenéztek, de nem barátilag, hanem inkább kényszeresen. Mintha nem lennének barátok.

- Ezt nehéz lenne elmagyarázni - sürgetett Steve. - Annyi legyen nektek elég, hogy valaki, vagy inkább valami Thanos parancsait követve meg akar titeket ölni.

- Minket?! Mégis miért?

- Majd mindent elmagyarázunk - sürgetett a barna hajú srác. - Gyertek velünk! Kérlek!

Lucyval összenéztünk. Nem az volt a baj, hogy nem bízunk meg Amerika Kapitányban és Vasemberben, hanem az, hogy nekem például ott kellett volna hagynom apát. Egyedül. És ez nem épp a legjobb dolog.

- Az apád már halott - szólalt meg a fekete hajú srác. Nem mondom, kicsit felidegesített ezzel a megszólalásával.

- Hogy mondod?!

- Igaza van! - mondta Tony is. - Itt van.

Tony kétszer megnyomta a mellkasát, s a Vasember-páncél pár másodperc alatt befedte a testét. Aztán megfordult, de alighogy ezt megtette, egy hatalmas kődarab ütötte neki a falnak.

Ekkor a két elől álló srác egymás hátát fedezve, harci állásba álltak, és vártak. De nem volt náluk fegyver, vagy valami, csak a puszta kezük.

Aztán Steve tett valami cuccot a kezére, ami rögtön egy kisebb körcikk alakú pajzzsá vált, és Vasember mellé repült.

- Hol van? - kérdezte a barna hajú.

- Neked három óránál - mondta a fekete hajú. Nem tudam, hogy honnan tudta, ugyanis pont a másik irányba nézett. - Ugorj!

Mindketten balra ugrottak, s így egy tűzgolyót kerültek ki. Aztán ismét a várakozás volt.

- A ház másik oldala! - kiáltotta Stevenek a fekete hajú, amire Steve hirtelen megfordult, és ő is figyelni kezdett.

- Jó, gyerekek, én meguntam a várakozást - jelentette ki Tony, majd egy sugarat lőtt arra a helyre, ahol a fekete hajú srác szerint lehet az ellenség. Hát ebben Tony nem is csalódott, és jó helyre lőtt, viszont nem találta el a célpontot. Hogy ez hogy lehet? Úgy, hogy a pasas maga előtt vizet lebegtetett. De most komolyan. Nem viccelek. Tényleg az elméjével irányította a vizet, amivel visszalőtte Vasember felé a lézert, amitől Vasember távolabb landolt.

- Te, tényleg csak egy ember van? - kérdezte a barna hajú a feketét.

- Igen - mondta aggodalmasan a fekete hajú.

- Örülök... - sóhajtott egyet a barna hajú, majd kinyitotta az övén levő kulacsot, és ő is a gondolataival, irányítani kezdte a vizet, ami benne volt a kulacsban. A fekete hajú pedig csak dobbantott egyet, s egy nagyobb darab szikla kezdett el előtte lebegni.

A barna hajú gyorsan hegyes jégfegyverré változtatta a vizet, s az ellensége felé irányította, amit az szintén az elméjével, ketté tört, és vissza küldte. Mindeközben a fekete hajú rúgta el magától a sziklát, amibe a jégfegyverek visszaszálló darabjai beleálltak, s az egész sziklát valami kettészakította.

A pasas még mindig ott állt, s csak engem méregetett. Aztán csak annyit mondott:

- A kör bezárult. - Aztán eltűnt.