Kezdetben csak egy átlagos, tizenöt éves lány voltam, aki a St. Austin nevű gimnázium első osztályába jár, Brooklyn-ban. Persze minden sztory így kezdődik...

Szóval a nevem Emily Borrow, és mint azt már említettem, tizenöt éves vagyok. Van egy bátyám, Jason, aki csak két évvel idősebb nálam, szóval ő tizenhét éves. Ő is a St. Austinba jár, csak ő már harmadéves.

Nade ne is vesztegessünk több szót, belekezdek a történetembe.

Egy rohadt hétfői nap volt. Októberben. Gondolom el tudjátok képzelni, hogy milyen rossz párosítás ez így... Szóval be kellett menni suliba, ami nálam általában úgy néz ki, hogy reggel hat környékén felkelek, hétig megreggelizek, aztán még indulás előtt vagy olvasok, vagy tanulok - khm, khm... - vagy telefonozok. Aztán elindulok, és legalább öt percet kések az első óráról. Pedig kollégiumban lakok, a bátyámmal együtt.

Hát ez a nap is így kezdődött.

Az első órám rögtön biológia volt - amit nagyon utálok, mert nagyon hülye vagyok belőle. A bioszt valahogy nehezen azért végig szenvedtem, aztán jöhetett a matek. Na az meg a másik kellemes tantárgy!

Hát a matek úgy nézett ki, hogy a tanár bejött, és rögtön kijelentette:

- Gyerekek, dolgozat!

Fúú, de utálom, amikor ezt csinálják a tanárok! Aki nem értené, annak vázolom: a tanár előző órákon nem szól semmit, hogy doga lenne, erre bejön órára egy köteg papírlappal a kezében - ami amúgy sem néz ki jól -, és csak random közli veletek, hogy dolgozat. Elég szar érzés tud lenni...

Hát mi választása lenne egy elsős diáknak, kénytelen-kelletlen megírtam a dolgozatot - oké, van választás: vagy megírod, vagy karó. Én inkább megírom, köszönöm. Aztán majd valahogy meg lesz a kettes is.

Dolgozat után már nem sok idő maradt az órából, és ezért a tanár egy olyan öt perccel előbb elengedett minket óráról. Kint a folyosón a legjobb barátom, Lucy Redcliff lépett oda hozzám:

- Hogy sikerült a dolgozat? - kérdezte. Sosem értettem, hogy ezt hogy lehet megkérdezni. Még csak az előbb írtuk meg!

- Nemtom - válaszoltam neki. - De ne stresszelj miatta, a tied úgyis jó lesz.

Na igen. Kettőnk közül, a válláig érő vörös hajú, kissé szeplős arcú, szürkés szemű és mindig divatos Lucy a jobb tanuló. Ezt nem is vitatom. Én pedig mindig a butább lány maradok, aki mindig lófarokban hordja a háta közepéig érő szőke haját, és akinek mindenki azt mondja, hogy milyen ijesztő vörös szeme van. De hát valljuk be őszintén, tényleg elég creepy szemem van.

Elfordítottam a fejem Lucyról, s megláttam a bátyámat, Jasont. Na ő volt az a srác, akiről senki sem gondolta volna, hogy az én bátyám. Teljesen másképp néztünk ki. Jason haja rövid volt és barna, amit mindig belőve hordott. A szeme is teljesen más volt, mert míg nekem vörös, neki barnászöld és zöld keveréke volt, illetve neki még az volt a fura, hogy az ő szeme színe függött a hangulatától. Tudom, hogy ez egyáltalán nem furcsa, mert egy csomó ilyen ember van, de az én környezetemben, ő az egyetlen ilyen ember. Még nem találkoztam másik emberrel, akinek a szeme színe változna.

Aztán Jason még arcban is nagyon sokat különbözött tőlem, ugyanis ő szeplős volt, én meg nem. De Jason nem ez a picit szeplős fajta volt, hanem elég durván.

Jason odalépett hozzám.

- Szia - köszönt.

- Szia - öleltem meg. - Ne haragudj, de most mennünk kell.

- Jó, rendben - mondta. - Majd akkor találkozunk!

Lucy és én arrébb sétáltunk, sőt, teljesen eltűntünk Jason látóteréből.

A következő órám kémia volt. A tanár épp belépett a terembe, amikor az egyik osztálytársam köhögni kezdett. Majd több is átvette a köhögést. Aztán a tanár is köhögni kezdett.

Aztan valami horrorisztikus dolog történt. A tanár porrá vált. És azok az osztálytársaim is egyesével váltak porrá, akik köhögni kezdtek.

Felsikítottam.

- Nézzétek! - mutatott ki az egyik srác az ablakon. Könnyes szemmel kinéztem, és láttam, amint autók karamboloznak, emberek porladnak el. És ez után csak arra tudtam gondolni, hogy mi, akik nem porladtunk el, élünk. Életben maradtunk. És a legrosszabb ebben az volt, hogy legbelül éreztem, hogy a testvérem sem volt már többé.