"Yeah, I'm looking for new blood

And nothing's gonna stop me now."

(Zayde Wolf: New blood)

Heszna egyetlen szó nélkül csinált magának egy kávét, majd az asztal tetejére ült. Naru már egy fénynyaláb kíséretében eltűnt a válláról.

Italát lassan kortyolgatva meredt a férfire, akit a kanapén ülve még kissé mindig rázott a hideg a démon érintése után. A nő úgy méregette, mintha csak próbálna a veséjébe látni, vagy szótlanul becserkészni a szemével, aminek világoskékje teljesen eltűnt ahogy összehúzta őket.

Nem mintha Arkhynnak bármi problémája lett volna a csenddel, viszont a harc adrenalinja még épphogy kezdett csillapodni az ereiben, így minden másodperc amit így töltöttek kész örökkévalóságnak tűnt, és még több elvesztegetett időnek abban hogy mihamarabb hazajusson, vagy legalább megtudhassa hol a francban van.

– Na? – kérdezte mikor megelégelte azt ahogy mindketten csak meredtek a másikra.

Heszna nem siette el a választ, látszólag jól elszórakozott az egyre türelmetlenebb férfin.

– Szóval bérgyilkos vagy... Hah – Egy félmosoly kúszott a nő ajkaira, kicsit még ízlelgette a szót. Egyértelműen tetszett neki. – Tényleg nem hazudtál.

– Miből gondolod?

– Ugyan már. Az elméd mindent elárul, kár rájátszanod. – Kérdőn meredt a nőre. – Látom a léted lényegét a lelkeden. Az életed értelmét, ha úgy jobban tetszik. De azt hogy bérgyilkos vagy a hülye is ki tudta volna találni, főleg a mai után.

– Hogyan? – Nem mintha különösebben érdekelte volna a válasz, vagy meglepődött volna azon hogy kitalálta, inkább a gondolatvezetésére volt kíváncsi. Tapasztalatai alapján rengeteget elárult egy emberről az, ahogyan figyelte a világot.

– A ruháid alapján és arról hogy vagy három kés lógott az oldaladon eleve le lehetett olvasni hogy egy középkori világból jössz, azt mondanám hogy reneszánsz, talán barokk amiben vagyunk. Ez azt jelenti hogy még elég egyoldalúnak kellett volna lennie a harcmodorodnak, ezzel szemben olyan mozdulatokat használtál, amiket a legtöbb dimenzióban a gyarmatosítás körül vehettek át legkorábban. Azt is mondtad, hogy nincs kapcsolat a két városállam vagy mi között a világodban, viszont ennek ellenére a hajadban egy szilikon hajgumi van, a ruhád viszont durva bőr, amit csak Armendellisben szerezhettél. Először arra gondoltam hogy valamilyen katona vagy, viszont mikor a démonokkal küzdöttél látszólag nehezedre esett, hogy ne érj hozzájuk ami a bérgyilkosokra jellemző. Sokkal több a fizikai kontakt a munkájuk során, hiszen sokszor fogják be az áldozatuk száját, fogják hátra a kezeiket, meg hasonlók. Gondolom ezt nem kell pont neked magyaráznom. Egy katona könnyedén merült volna bele a tömegmészárlásba, mert van gyakorlata a háborúban. Ennek ellenére biztosra veszem, hogy kaptál valamilyen formában katonai kiképzést, mert gond nélkül leszedtél egyszerre kettőnél több démont. Nem atomfizika ez, csak megfigyelés – vont vállat.

Kitűnő emberismerő Heszna, ezt el kellett ismernie Arkhynnak. Elképedt azon amilyen gyakorlattal néhány részletből leszűrte a munkáját. Még sosem találkozott ilyen szintű koncentrációval, azt gondolta soha nem találnák ki mit dolgozik. Esetleg a zord külseje miatt gondolhatta valaki ezt, de ilyen részletekbe menően elemezni valakit... Ez teljesen új volt neki.

– Errefelé az életed múlik azon hogy milyen gyorsan ismersz ki valakit.

– Miért, milyen „errefelé"?

– Ezzel most arra célzol, hogy időszerű lenne beavassalak?

– Már szinte késő is – morogta.

– Tetszik ez a hozzáállás – mosolyodott el a nő. – Az lesz a legjobb, ha elölről kezdjük ezt az egészet. – Letette maga mellé a bögréjét, majd kihúzva magát szállt le az asztalról. – A nevem Heszna Chasseur, én vagyok a maradvány dimenziók vezetője, a kitagadottak és a negyedik pokol királynője és nem mellesleg vadász. Elég sokan rühellnek ezek, vagy más miatt, így ha te is közéjük akarsz tartozni, állj be a sorba, vagy csatlakozz a klubhoz, nem különösebben izgat.

– Miért érzem azt, hogy a vadász nem az erdőben való vadak leölését jelenti?

– Mert a vadászok azt felügyelik, hogy ne kerüljenek természetfeletti lények olyan helyekre, ami nem az övék. Leginkább démonok ölésével foglalkozunk, de nagy vonalakban inkább az átjáróval bejárható dimenziókat felügyeljük. Vagyis eredetileg csak az ő dimenzióikban kellene tevékenykedniük, de megegyeztem velük, így az én fenségterületemen is segítenek.

Tehát ők valami „felsőbb vezetés" a dimenziókban. Nem csoda hogy próbálják ezt az információt távoltartani azoktól a világoktól ahol nem tudnak erről... Ha Armendellisben, a mélyen vallásos világában kitudódna, hogy az ő „istenük" nem hogy nő, de még csak nem is isten, kitörne a káosz. Eleve fejletlenek és a tudásuk még Archelishez mérve is csekély, hát még egy ilyen világban. A boszorkány üldözés fénykorába ennek a töredéke is elég lenne ahhoz, hogy tömegesen kezdjék egymást mészárolni az emberek. Arkhyn eleget tapasztal már ahhoz hogy tudjam, minél inkább érzik az emberek a tudatlanságuk, annál jobban félnek. A félelem pedig sosem vezet jóra.

– Látod, érted te. – Válaszolt Heszna a gondolataira. – Ezért is voltam olyan óvatos, mert ha vissza tudtunk volna küldeni gond nélkül, franc se tudja mit árultál volna el, ezt pedig nem engedhettem. Most viszont hogy így alakultak a dolgok, fogalmam sincs mennyi időre kell berendezkedned ide, felesleges és lehetetlen lenne továbbra is titkolózni.

– Akkor miért olvasol a fejemben?

– Szakmai ártalom – vont vállat. – Sehogy sem véded a gondolataid így szinte akaratlanul is belelátok a fejedbe. Nem a te hibád, az embereknek általában fogalmuk sincs hogy kell. Errefelé a legtöbben képesek telepátiára, ezt meg kell szokni. Sokkal biztonságosabb sokszor így kommunikálni.

– És mik voltak azok a démonok amikkel küzdöttünk?

– Ezek kérlek Arandell poklának őrző-védői. Nem valami okosak, de legalább nem is annyira rondák. Az hogy ilyenekkel találkoztunk a poklon kívül azt jelenti, hogyha ennek elterjed a híre, és perceken belül el fog, akkor engem kurvára meg fognak baszni, mert fizikailag képtelenség kéne hogy legyen ezeknek kijutni a poklukból. Bár azt mai napig nem értem hogy mi a jó büdös francért rajtam kérik számon az egész pokol faszságait. Csak az, hogy egyedül én tudom elhagyni a poklom nem jelenti azt, hogy minden amit bármelyik másik uralkodó elkövet az én hibám. Igazán számon kérhetnék Arandellt, Lucifert, vagy Hádészt meg az egész kis sleppet. Elmehetnének már a picsába amiért mindig az én nyakamba varrják a külügyeiket. – A végét már inkább magának monda, majd némi zsörtölődés után jött rá, hogy Arkhyn még mindig ott van. – Mindegy.

– Több pokol is van? – kérdezte Arkhyn. Annak ellenére hogy egyre többet tudott meg, a tudását mégis egyre kevesebbnek érezte. Viszont ez a túlvilág dolog kifejezetten érdekelte. Bár mindigis baromságnak tartotta a vallást, úgy gondolta, hogy az azoknak van, akik félnek a haláltól és mindenáron próbálnak vasmarokkal kapaszkodni a tudatba, hogy nem csak ez a nyomorúság vár rájuk. Ő azonban már idejekorán belenyugodott a abba, hogy valószínűleg a halálával teljesen megszűnik létezni, vagy ha valamilyen csoda folytán mégis van túlvilág, akkor az örökkévalóságig égne a pokol tüzében.

– Egész pontosan hét. Az első az embereké, annak Hádész az istene, hogy áldotta volna meg az ég a pofáját, mást se csinál csak mereszti a seggét és panaszkodik a lelkekre. A második Luciferé, az nem igazán lényeges hogy mik kerülnek oda. Bubát amúgy bírom, vele jókat lehet inni. Bár mikor három feje van elég nagy előnyből indul...

– Buba? – Elég nevetségesnek tűnt ez a név valami hatalmas alvilági lénynek.

– Lucifer másik neve Belzebub, így én csak Bubának hívom. Ó, hogy haragszik érte... De aztán mindig szétcsapjuk magunkat, akkor meg már úgyis mindegy – tárta szét a karját kuncogva. – A harmadik pokol királya Arandell, ő elég szépen mondva is rühell engem, de szerencsére ezzel nincs egyedül, szóval... Na, hozzá kerülnek a démonok és kissé el van szállva magától. Nem mellesleg ott tesz nekem keresztbe ahol csak tud, gondolom még mindig azt hiszi hogy van bármi esélye arra hogy megszerezze a poklom trónját. Úgy gondolja, hogy őt illetné meg jog szerint... Azóta neheztel rám hogy én lettem a vezetője, pedig hidd el a hátam közepére nem kívántam se akkor se most egy rakás hisztis lelket a nyakamba. Mondhatják nekem hogy zseniális elmék, a nagy részük nem több mint elkényeztetett, nagyra nőtt csecsemő felpumpált igényekkel. Gondolom már ebből sejted, hogy az enyém a legjobbak pokla. Jó, az arcodbóll ítélve fogalmad sincs, de nem baj. Az kerül hozzám, aki olyan mértékű tudással rendelkezik leginkább gyakorlati téren ami univerzum szinten számottevő, illetve halála után is olyan szintű a hogy is mondjam... Motivációja, vagy az ösztönei? Nehéz szavakkal megragadni, mi csak úgy mondjuk hogy a tűz a lelkében, hogy ez kiemeli őt a többi holt lélek közül. Nem tudnám körülírni. Ezt csak tudjuk, hogy ki odavaló és ki nem. Például sok nálunk a vadász, démon, angyalból meg pláne borzasztó sokan kerülnek hozzám, de a félvérekkel is eléggé telítve vagyunk. Meg mondjuk ha te természetfeletti lény lennél is idejutnál szerintem.

Elég érdekes témának tartotta ezt, talán egy másik időben egy másik helyen több figyelmet is szentelt volna neki, viszont most minden perc amit ott töltött tétlenül csak csökkentette az esélyét arra, hogy mikor hazajut ugyanott folytathassa az életét ahol abbahagyta.

– Hogyan juthatok vissza a világomba?

– Na ez – mutatott Arkhynra – egy nagyon jó kérdés. Jelen pillanatban nagyon úgy néz ki, hogy Hacky becsődölt, így a továbbiakban nélküle kell folytatnunk a kutatást. Most eléggé betett ez a poklos dolog, így megmondom őszintén nekem az az elsődleges jelenleg, mert az némileg komolyabb probléma hogy démonok mászkálnak az élők közt mint az hogy te itt vagy, de ettől függetlenül téged is megpróbálunk mihamarabb visszajuttatni. Terveim szerint először körbekérdezősködünk kicsit, mert ismerek valakit aki mindkét ügyben segíthet elindulni. Ebben természetesen te is tudsz segíteni, mert némileg több információ kell a dimenziódról ahhoz hogy minél könnyebb legyen megtalálni. Bár nem teljesen, mert bemérni ígyis be tudtuk nagyjából, de ott nincsen semmi. Se átjáró nem nyílt ott, gyakorlatilag soha, se semmilyen bolygó, vagy olyan Naprendszer, amiben élet lenne nincs. Olyan, mintha a semmiből jöttél volna. Pedig merem feltételezni hogy ez nem így van.

– És akkor most mi lesz?

– Első sorban körbe kell járni az ügyet, hogy esetleg hol ronthattuk el a keresést, vagy hogy mások mit tudnak a dimenziódról, mert az hogy nem szerepelt Hacky adatbázisában nem jelenti azt, hogy mások nem tudhatnak róla semmit. Ezzel párhuzamosan a kiszökött démonokról is többet kéne tudni, és jelenleg csak remélni tudom hogy nincs kapcsolat a te megjelenésed és Arandell poklának a megnyílása közt. Ha kérdésed viszont arra irányult, hogy konkrétan ezután mi következik, be kell szerezni neked néhány ruhát, mert ezek a göncök itt nem állják meg a helyüket. Mindenek előtt viszont rendelek kaját, mert éhen döglök, gondolom te is így vagy vele. Meg ahhoz a lecseszéshez ami már vár rám az éhgyomor nem jó párosítás.

Heszna épp elindult a háló fele mikor a férfi utána szólt.

– Miért nem ölsz meg? – Korábban azt mondta, hogy a vadászok feladata hogy megakadályozzák hogy bizonyos lények olyan helyekre kerüljenek, ami nem az övék. Ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

A nő megtorpant, majd egy félmosollyal az arcán megfordult. Csendesen lépkedett a férfi felé, majd megállt előtte. Arkhyn csendesen tűrte kihívó tekintetét, ami némi izgalmat tükrözött.

– Nagyon tetszik a logikád. Az efféle őszinteség pedig ritka tulajdonság. Kár, hogy ember vagy... – A nő összehúzta a tekintetét, egy pillanatig mintha csalódott lett volna, bár elég nehéznek bizonyult bármit is megállapítani csupán az arcából, még annak ellenére is, hogy általában néhány szó elég volt ahhoz, hogy Arkhyn mások szavai mögé lásson. Mindenkinek volt valamiyen hátsószándéka, legyen az jó vagy rossz.

Heszna a felkarjához nyúlt, majd nemes egyszerűséggel előhúzta a semmiből az egyik kardját, amit a férfi nyakához érintett, mintha készülne elvágni a torkát. Nem gondolta volna hogy tényleg megölné a nő, viszont ha most kell meghalnia, hát tessék. Arkhynnak nem voltak elképzelései a haláláról, vagy arról, hogy még életben akarna maradni, így nem mozdult. Nem mondott semmit, csak Heszna szemébe nézett és várt. Nem félt, még csak nem is izgult. Ha az a sorsa hogy itt és most megöljék, ő nem akadályozza meg.

– Tényleg az lenne a legegyszerűbb ha megölnélek, de nem foglak. – Ezzel a vállára ejtette a pengét, majd újra egy félmosoly ült ki a nő arcára. – Mi nem ölünk embereket. A vadászok megvédik őket és magukat, és nem ész nélkül mészárolnak, az a hentes dolga. Nem fogok megölni valakit azért, mert véletlenül idekerült, akkor sem, ha az tűnik a legkönnyebb megoldásnak. Nem vagyok szent, de nem gyilkolok azért, hogy a saját életem könnyítsem.

Úgy tűnik ez esetben a férfi rosszul következtetett. Azt hitte mind a ketten ugyanolyan hidegvérű gyilkosok, talán Heszna akár még nála is kegyetlenebb lehetett, most viszont szinte biztossá vált hogy ez nem így van.

– Ó lelkem – sóhajtott ahogy elrakta kardját –, fogalmad sincs arról, hogy miket tettem életem során.

– Szállj ki a fejemből. – Kifejezetten elege volt már abból, hogy minden egyes gondolatát olvasta a nő. Ha valami a fejében volt, azt nem véletlenül nem mondta ki.

– Mondd csak Bandi, ha egy meztelen nő az öledben riszálna, te ledobnád magadról? – Ezt a kérdést válaszra sem méltatta, csak unottan mordult egyet. – Na látod. Akkor kérlek hagyd abba a meztelen segged riszálását a fejemben, máskülönben pedig ne csodálkozz azon, hogy a gondolataid odavonzanak.

Bosszúsan nézett a nőre. Persze, még mindjárt az ő hibája hogy Heszna figyeli a gondolatait. Azt sem tudta hogy egyáltalán ez mit jelent, nem hogy védekezzen ellene. A kétoldalú személyisége pedig már kimondottan bosszantotta. Az egyik pillanatban még azon bánkódott, hogy milyen kár, hogy Arkhyn egy ember, most meg majdnem fejét vette amiért meg merészelte kérni valamire, annak ellenére hogy a legkevésbé sem volt ínyére ez.

– Azt mondtad, kár hogy ember vagyok.

– Ez teljes mértékben így van. Igen?

– Te miben vagy más? Már ha szabad tudnom – tette hozzá félig-meddig gúnyosan. – Persze azon túl hogy teleportálsz, szárnyakat növesztesz, meg fegyvert húzol elő a semmiből.

Arkhyn elképzelései szerint ezek még nem számítottak olyan nagy eltéréseknek köztük, így kellett hogy legyen még valami, amitől annyival több lesz mint egy ember.

– Na jó, először is nem a semmiből vannak szárnyaim meg fegyvereim, az egy teljesen más intézmény. A szárnyaimat Narutól kapom, a fegyvereim pedig mindig itt vannak. Attól még hogy nem érzékeled őket, léteznek. Ezek egy egyszerű kapcsolóval vannak elrejtve, semmi ördöngősség. – Két kezével a két felkarjához nyúlt, majd mindkét oldalon megjelentek a korábban már látott fegyverek. Íj, nyílvesszők, a kardjai, amik ott lényegesen kisebbek mint a hüvelyükön kívül, néhány kis tőr, és számtalan fekete zseb. Arkhyn még soha nem látott azelőtt ilyet, azt sem tudta hogy lehetséges lenne egy kézzel íjászkodni.

– Akkor csodálkoznék ha már láttál volna ilyet – mosolyodott el. – Én fejlesztettem és készítettem őket, nincs is másnak ilyen fegyvere. Ez egyfajta hobbi nekem – és nem mellesleg hasznos is. Egyébként nem nagy cucc egy kézzel íjászkodni, csak jó felszerelés és odafigyelés kell hozzá, bár rajtam kívül nemigen van bárki más aki így lőne. Végsősoron a családom az íjászdimenzióból származik, így ez szinte természetes.

– Létezik olyan? – húzta fel a szemöldökét a férfi.

– Létezett. Szűk tíz évvel ezelőtt el kellett pusztítanunk, az ami ott volt már nem volt egészséges. A családom már jóval előtte elköltözött onnan, a születésem előtt. De ezzel ők voltak az egyetlenek. Minden más lakója a dimenzióval együtt halt.

Csak úgy elpusztítottak egy teljes dimenziót? Mégis mennyi ember halhatott meg ott? Mi okuk lehetett arra hogy ilyet tegyenek? A férfi nem tudott olyan szörnyűséget elképzelni hogy egy teljes dimenziót ki kelljen írtani...

– Hidd el, jobb volt így. – Heszna keresztbe tette a karját, majd egy mélyet sóhajtott. Nem úgy tűnt, mintha különösebben nyomasztaná az ami történt, inkább visszaemlékezni nem akart. – A lakók egymást mészárolták, gond nélkül. Volt aki csontokból épített házat, a végén már mások bőrével díszítették a ruhájukat, volt olyan, aki halálra kínozta saját magát, mert ha valaki csak úgy öngyilkos lesz, azt nem tartották méltónak. Emellett kitűnő stratégiai tudásuk volt annak ellenére hogy az elméjük teljesen elborult. Már nem volt elég csak lezárni a dimenziójukat, csak idő kérdése lett volna hogy rájöjjenek hogyan nyissanak a lezáráson keresztül átjárót, akkor pedig ki tudja mit tettek volna más dimenziókkal. Bízz bennem, egyesével néztem végig a lakókat és ha lett volna egy olyan is, akit érdemes megmenteni, megtettem volna.

– És a családod?

Egy pillanatra minden érzelem kiveszett a szeméből. – Ők halottak. Én lennék az utolsó íjász aki onnan származik, de inkább vadásznak vallom magam. Ígyis épp eléggé utálnak, nem kell hogy még ezzel is cseszlessenek. Ha valaki tudja, hát tudja, de nem reklámozom. – Oldalra pillantott a kávéjára, és egy kis undor villant fel az arcán ahogy felhúzta az orrát. Egy aprót rándított a fején, majd felült az asztal tetejére. – Visszatérve a kérdésedre, ez a dolog sokkal több mint szárnyak meg eltűnős fegyverek. Én személy szerint azzal, hogy a pokol királynője lettem megkaptam a vér erejét. – Maga mellett kinyújtotta a két karját, majd a csuklójából indulva két vörös penge nőtt ki. – Össze tudom sűríteni, formázni, irányítani a vérem a legsűrűbb létező anyaggá. Leegyszerűsítve annyi történik, hogy a bőröm alatt egy bizonyos ponton elkezdenek osztódni a vérsejtek, amíg elég élesek nem lesznek, majd mikor átjutnak a bőrömön, azon kívül nőnek addig, míg el nem érik a kívánt formát, majd mikor már nincs szükség rájuk, visszahúzódnak az ereimbe. Eleinte fájt, de most már meg sem érzem.

– Tehát gyakorlatilag nem vagy képes elvérezni – tette hozzá elgondolkodva. Erősen kételkedett benne, hogy ez valóban lehetséges lenne. Irányítani a vért... Ez szürreális. Még itt is, ebben a helyzetben.

– Technikailag de, képes vagyok, mert ez csak az éren belül tud megtörténni, ha kifolyik a vérem, veszett ügy. A másik oldalon viszont nem tudok, mert túl gyorsan termelődik újra, nagyon gyorsan gyakorlatilag bármit ami bekerül a szervezetembe vérré tudok alakítani. De ez az elmélet már ott elbukott, hogy nem lehet megölni. Képes vagyok meghalni, de csak belülről.

– És Naruval mi van? – Már kifejezetten érdekelte a férfit ez a világ. Nem mintha benne akart volna élni, mert a saját élete volt az, amire mindigis vágyott, de ha itt marad huzamos ideig, nem árt tudnia hogy kikkel vagy mikkel áll szemben. Itt már az eddigiekből kiindulva nem volt elég annyi, hogy visszatámadjon ha valaki megtámadja. A saját világában biztos lett volna benne hogy győztesen kerül ki egy összetűzésből mert csak akkor ment bele. Most viszont az a tulajdonsága, hogy hidegen hagyja a vérontás kevés volt. Kénytelen volt kintyitni a száját, és beszélni.

– Szóval neked ez a „sok beszéd"... – mosolyodott el Heszna ahogy visszahúzódtak a kardok a karján. A férfi összehúzta a szemét és bosszúsan nézte őt. Világos volt, hogy már csak szórakozásból olvasta a gondolatait, ami egyre bosszantotta. – Naru egy teremtősárkány volt annak idején. az elmúlt néhány ezer évben egy ékkőben aludt büntetésből. – kocogtatta meg körmével az ékkövet a mellkasán. – Olyan tizenöt éve ébredt fel, bár még ideje nagy részét alvással tölti. Az a dolga hogy megvédjen. Az ő szárnyait használom hogy repülhessek és alá van rendelve az akaratomnak, nem mintha bármelyikünk is ezt választotta volna., de ki kellett egyensúlyozni a démonokat. – Erre a férfi összehúzta a szemöldökét.

– A pokolbelieket?

– Azokat amik bennem élnek. Vannak olyan démonok, akiket a halálukkal nem lehet beengedni a pokolba, mert olyan hatalmas az erejük, hogyha bekerülnének, átvennék az irányítást és katasztrófát okoznának, így megtalálják azokat, akik a legjobban vonzzák az ilyen lényeket, mint én, és csecsemőkbe ültetik őket mikor megszületnek, hiszen egy ilyen test nem képes nagy károkat okozni, de van benne elég hely több léleknek. Nagy részük felemésztődik mielőtt elérnék a tizenkét éves kort, viszont akkorra már annyira legyengítik egymást a démonnal, hogy a pokolba kerülve nem veszélyesek.

– Te hány éves vagy? – Nem nézte volna ki belőle, hogy húsz évnél idősebb lenne, de azért tizenkét évesél némileg öregebbnek tűnt.

– Huszonnyolc. Tizennyolc éves korom óta nem öregszem. Akkor elértem a legjobb formát, amit valaha felölthetek.

– Hogyhogy nem emésztett fel a démon?

– Fogalmam sincs – vont vállat. – De most elég a teadélutánból, mert még rengeteg dolgom van, és két héten belül legalább egyszer szeretnék aludni és kétlem hogy összejön. Bár rólad nem sokat tudtam meg, öröm megismerni. – Leszállt az asztalról és ténylegesen elindult a hálószobája felé. Az ajtó előtt még egy pillanatra megállt, és Arkhynra pillantott. – Egyébként menők a tetoválásaid. – Ezzel bement a szobájába és becsukta maga mögött az ajtót. Néhány másodperccel később már az ideges kiabálása hallatszott, miszerint ne rajta kérjék számon a pokol minden ügyét, néhány szitokszó kíséretében.

Arkhynnak végre volt mivel lekötnie a gondolatait, bár egy része azt kívánta bár ne tudta volna meg mindezt. Még ígyis azt érezte, hogy alig tud valamit, amiből kiindulhatna a hazajutása érdekében, viszont a tudatát lekötötte a gondolat, hogy milyen lehet tényleges démonokkal együtt élni és a tudattal, hogy egy napon fel fognak emészteni. Bizonyára ez volt az amiről Heszna beszélt, hogy csak belülről lehet megölni. A férfit is volt már hogy szörnyetegnek sőt, egyenesen démonnak nevezték azok miatt amiket elkövetett, néha még ő is elgondolkodott azon, hogy mi van akkor, ha az aminek mondják, mi van, ha ő a fajtája démona, de most, hogy látott tényleges démonokat... Ez új értelmet nyert.

Soha nem hitt senkiben és semmiben magán kívül. Legyen az természetfeletti, isten, vagy ördög, mind egyre megy. Hogy az emberekkel elhitessék, hogy van valami, ami őrködik felettük, aminek tulajdoníthatják a rosszat az életükben, azonban ő úgy gondolta a valóságban az emberek a saját mészárosaik. Egymást ölik, vagy félnek bemocskolni a bársonykesztyűjüket, így felbérelik őt, majd mossák kezeik. Nem véletlen, hogy nem akart magához senkit. Hiszen mindenkit, akivel csak találkozott ugyanolyan mocskos vágyak vezérelték, hogy már nem érte meg küzdenie ellene, inkább saját akaratából bemocskolta a kezét és túlélt, minthogy valaki más mocskolja be az övét.

Erre fel most itt ült, egy olyan harcban, egy olyan dimenzióban, ami nem az övé és amiről nem tudott semmit, de nem is akart, ha abban a pillanatban hazamehetett volna. Azt sem tudta mit keres ott, csak vissza akart menni az erdőbe, ahol minden este aludt és egyedül lehetett, anélkül hogy bárki más problémáit kellett volna cipelnie. Épp elég volt neki a saját lelkiismerete amit el kellett viselnie, erre most itt volt, egy elvileg hatalmas királynő második emeleti, apró lakásában, aki valami hatalmas démon lelkét hordozza a testében.

Tudta, hogy most már semmi sem ugyanaz, mint régen volt, de mégsem volt képes még teljesen felfogni. Nem értett semmit, már abban sem volt biztos, hogy ez a valóság.

Egyetlen dologban viszont teljesen biztosra tudott: haza fog jutni.

Bármi áron.