Bár még egy bétázásra vár a fejezet, most még úgysem állok neki a javításnak, terveim szerit ezeket a fejezeteket akkor fogom kijavítani mikor az egész könyv kész lesz és az egész bétázására várok majd, de nem akarom azt az időt sem tétlenül tölteni. Meg vasárnap is van, és van egy jó kis fejezetem a "Kik vagyunk mi? - Mindent a karaktereimről"-ben egy ehhez kapcsolódó elfekvő fejezet, csekkoljátok miután ezt a fejezetet elolvastátok. :)

„I don't know how to play it safe

I like walking on razor blade

I keep burning like a wild,

Burning like a wild blaze.

(...)

I'm gonna risk it all

I'm gonna let'em fall

Play with fire

Play with fire."

(WAR*HALL: Play with fire)

Már két napja ott volt Arkhyn és semmi nem történt. Egyetlen kérdésére sem kapott választ, arra hivatkozva, hogy mivel ez nem az ő dimenziója, nem kell tudnia. Egyáltalán nem hagyhatta el a házat, minden alkalommal mikor megpróbálta, feltűnt Heszna és kellemetlen beszélgetésbe keveredtek.

Kezdett beleőrülni a bezártságba és a tehetetlenségébe. Az egyetlen elfoglaltsága az volt, hogy bámulta azt a tévének csúfolt képernyőt, amin rosszabbnál rosszabb sorozatok meg filmek mentek, amik vajmi kevés értelmet mutattak. Armendelisben is találkozott hasonlóval, de messziről elkerülte. Részben azért, mert munkája nem engedte hogy ilyen baromságokkal foglalkozzon, másrészről pedig a legkevésbé sem érdekelte mások élete, csak és kizárólag a saját életben maradása foglalkoztatta. Egyszerűen idegesítette őt az emberek képmutatása a belvárban. A tömeg, a hely hiánya és az anyagiasság ami ott volt sosem tetszett neki: ő napról napra élt, nem volt semmije. Nem mintha nem engedhette volna meg magának, hiszen a bérgyilkosokat mindigis jól megfizették, szimplán nem volt szüksége semmire. Úgy tartotta minél több értéke van, annál több dologhoz kötődik, márpedig az egyetlen amihez ragaszkodott az élete volt: mindig a túlélés lebegett a szeme előtt.

- Rossz hírem van - lépett ki Heszna a szobájából. - Most hívott Hacky, azt mondta nem talált semmit a dimenziódról, tehát meg vagyunk lőve. Ha ő nem tud nyomokat összekaparni, akkor senki. - A kanapén ülő férfi elé lépett, és vészjósló tekintettel meredt rá. - Halljam, mit titkolsz - hajolt közelebb hozzá.

- Semmit. Csak haza akarok jutni.

- A semmiből nem pottyanhattál az ölembe, így lennie kellene valami nyomnak utánad, de nincs. Ez arra enged következtetni hogy vagy Hackyvel követtünk el oltári nagy baklövést, amire valljuk be hogy elég kicsi az esély, vagy te titkolsz valamit. - A nő egyre közeledett a férfihez, majd zavaróan kis távolságra állt meg. Egyenesen belemeredt Arkhyn aranybarna szemébe, mintha csak olvasott volna benne, az viszont ugyanolyan komor merevséggel nézett vissza rá, mint eddig bármikor. - Mit rejtegetsz előlem?

- Semmit.

- Te aztán kemény dió vagy. De hidd el, nincs az a héj... - Mondatát a középsőujján induló kesztyűjén található lapos ékkő villogása szakította félbe. - Szavad ne feledd - lépett arrébb, majd kétszer rányomott a kőre. Újra egy kivetülés jelent meg Heszna előtt, hátulról az összemosódás ellenére egy szőke férfi fejét lehetett kivenni.

- Rohadt nagy baj van - lihegte.

- Most mit csesztetek el?

- Kösz a feltételezést, de most nem arról van szó. Démonok szöktek át egy kihalt dimenzióba...

- Mondd csak Jason - vágott közbe -, neked feltűnt, hogy kurvára ez lenne a munkád, hogy ezeket egyedül megoldd, már úgy tizenöt éve?

- Hagynád hogy végigmondjam? Ezek a pokolból szöktek ki. Arandelléből.

- Ne szórakozz már - horkantott fel Heszna.

- Nem szórakozok. Fogalmam sincs hogyan, de itt vannak. Ez pedig már a te hatásköröd, én nem avatkozhatok bele.

- Rendben - sóhajtott gondterhelten. - Megyek, küldd a koordinátákat, aztán hívd fel Hackyt, hátha tud valamit. - Kinyomta, majd még valamit írt a kivetülésen, mielőtt azt is eltüntette. - Az iménti beszélgetést nehogy azt hidd, hogy megúsztad, még visszatérünk rá, most viszont úgy tűnik programot csináltak nekem. - Ezzel elviharzott hálószobájába.

Milyen démonok? És főképp, milyen pokol? Arkhyn nem értett semmit, de már nem is érdekelte, csak haza akart kerülni végre valahára, bár ez kezdett egyre reménytelenebbé válni. Egyáltalán mi az, hogy nem találják a dimenzióját?

Tarkóját masszírozva dőlt hátra, tényleg elege volt az egészből. Most az egyszer fogalma sem volt hogy mitévő legyen. Abban biztos volt, hogy egyedül nem juthat haza, viszont ott sem ülhet ölbe tett kézzel örökre, várva a csodára, abból soha nem sült ki jó.

Úgy tűnt hogy Heszna nagyon sietett, lehet már nem is volt a lakásban. Ennél jobb alkalom nem volt rá hogy szedje a sátorfáját és felszívódjon. Majd elintézi magának a hazajutást, vagy letelepszik valahol és folytatja névtelen életét a sötétben.

Azonban alig hagyta el az étkezőasztalt, mikor kivágódott a hálószoba ajtaja és Heszna száguldott ki rajta, ezúttal vörös és fekete ruhákba öltözve, amik kiemelték slank idomait.

- El kell mennem kicsit - mondta ahogy az előtérbe lépett és felvette fekte bokacsizmáját, mintha csak oda lett volna készítve. - Felőlem elkóborolhatsz ahova akarsz, csak egy: nem jutnál messzire, kettő, úgyis megtalállak, három, nem igazán tudnál elvegyülni - pillantott végig a férfin. Már Arkhynnak is feltűnt, hogy a divat itt inkább az archelisihez hasonlított. De ott is megoldotta hogy beleolvadjon a környezetébe, itt sem lesz másképp.

Ahogy Heszna felvette a cipőjét, már megnyílt egy átjáró az asztal mellett. A nő már suhant volna át rajta, mikor összevont szemöldökkel megtorpant.

- Jól van na, nyughass... - motyogta ahogy oldalra fordította a fejét, majd sóhajtva, kénytelen-kelletlen Arkhynra nézett. - Mennyire tudsz bánni a fegyverekkel?

- Van benne tapasztalatom. - Azután hogy az imént magában beszélt, már nem lepődött meg a kérdésen, szinte számított rá.

- Gyilkossággal hogy állsz?

- Miért fontos ez? - Ismeretlen helyzet ide vagy oda, nem fedhette fel bárkinek a munkáját. Még mindig nem zárhatta ki a lehetőséget hogy csak drog hatása alatt van, így óvatosnak kellett lennie.

- Tudsz vagy sem?

- Tudok, de miért?

- Nesze. - Ezzel előhúzott a felkarjáról, gyakorlatilag a semmiből, két fehéres fémből készült, tökéletesen megmunkált kést, amiket a kezébe nyomott. Elég sokféle fegyverrel találkozott már Arkhyn élete során, de ilyet még nem látott. Meglepően csillogó volt, már-már túlságosan is, és vékony, vörös vonalak futottak végig rajta. - Tudod használni igaz?

- Persze.

- Gyere utánam - intett a fejével Heszna ahogy átlépett az átjárón.

Elővigyázatosan, először csak áthajolt, hogy felmérje a terepet, de arra sem volt ideje hogy körbenézzen, Heszna már meg is ragadta a karját és átrántotta.

- Gyere már - tette hozzá.

A hely ahova kerültek teljes káosz volt. Üres, romos házak összeomlása és fülsiketítően magas, nevetésszerű, nyikorgó sikolyok voltak az egyedüli hangok amik betöltöttek mindent és szinte szétszaggatták az ember tudatát. Az ég vörös és lila közt ingadozott, mintha nem tudná milyennek kéne lennie, a levegőt pedig tömény, keserű füstszag járta be, annak ellenére hogy sehol nem volt tűz. De nem is kellett hogy az legyen, mivel valószínűleg azokból az eltorzult, emberszerű lényekből jött: mintha az egész testük fekete füstöt árasztott volna, ami elfedte igazi alakjukat. Egyiknek sem érintette a lába a földet, mind afölött lebegett, mintha nem hatott volna rájuk a gravitáció, repültek mindenfelé.

Arkhyn egy pillanatra teljesen szoborrá fagyott. A hirtelen ránehezedő nyomasztó érzés szinte felőrölte és szinte a földhöz préselte, pedig nem volt gyenge ember. Ezt valahogy mégsem tudta egyből feldolgozni. Mikor végre meg tudott mozdulni, egy lény már sárgán izzó szemeit rászegezve tartott felé, azonban Heszna a semmiből előhúzott egy íjat, amit egyetlen kézzel feszített meg és anélkül hogy odanézett volna, lelőtte a teremtményt.

- Mi a franc... - suttogta a férfi ahogyan komoran végignézte igen rövid haláltusáját, ami egészen addig tartott míg a lény teste teljesen füstté nem vált, és már csak a nyílvessző maradt utána.

Valami fehér fény keltette fel a figyelmét, ami a Heszna mellkasán lévő ékkőből jött. A fénycsík elindult, és a nő mellett egy ember alakját kezdte formázni, mígnem egy hófehér hajú, nagyjából Arkhynnal egymagas férfivé nem vált. Fehér kabátja egészen a térdéig ért, hátán pedig két kard keresztezte egymást.

Ekkor vált biztossá Arkhynban: nem álmodik. Neki soha az életben nem lenne ennyi képzelőereje.

- Segítek a földközeliekben, te szedd le a repülőket. Te pedig vigyázz magadra, ne nagyon hagyd hogy megérintsenek - nézett rá fehér hajú. A hangszíne, a mozgása, a tartása meglepően kimért és tiszteletteljes volt. Előhúzta a két kardját, majd szinte légies mozdulatokkal kezdte kaszabolni a lényeket. Heszna sem váratott magára sokáig, két hatalmas, fehér pikkelyes szárny termett a hátán, majd néhány csapással már a levegőben is volt. A ruhái még csak meg sem sérültek, szinte alkalmazkodtak az új végtagjaihoz. Ahogy néhány méter magasba ért, újra a felkarjához nyúlt és ekkor már megjelent rajtuk két íj, nyílvesszők, két kard, és még számtalan zseb, amik rá voltak erősítve. Az íját megfeszítve számolatlanul kezdte lőni a nyilakat, két kezével két irányba. Ezt az zavarta meg, amikor felülről száguldott felé egy lény, ekkor eltette egyik íját és helyette a kardjáért nyúlt, ami meglehetősen nagyobb volt, mint amekkorának a karján tűnt, vagy elfért volna. Gyakorlott mozdulatokkal egyetlen szúrással elintézte a teremtményt úgy, hogy közben a másik oldalon végig mértani pontossággal lőtte őket.

Ekkor vált világossá Arkhyn számára, hogy hogy volt képes Heszna olyan könnyedséggel leteperni mikor először találkoztak. Mérföldekkel képzettebb harcos volt nála, ezt be kellett látnia. Az a tudás, ami elég volt a férfinak ahhoz, hogy a saját világában az egyik legelismertebb bérgyilkosává váljon itt fabatkát sem ért. Őt soha nem tanították arra, hogyan küzdjön olyan ellenfelekkel, amik bárhonnan érkezhetnek, még az égből is, a testük pedig biztos hogy nem evilágból való.

De most kénytelen volt megtanulni elbánni velük, mivel egy démon egyenesen felé suhant. El is feledkezett az induláskor kapott késekről, amik most jó szolgálatot tettek. Az egyikkel hárította a kézhez hasonlító nyúlványt, ami minden bizonnyal fel akarta hasítani a mellkasát, míg a másikkal egyenesen a szívébe szúrt. Vagy legalábbis ahol feltételezte hogy a szíve van. Erre az dühösen sikoltott fel, szinte belesajdult a férfi füle, majd egy pillanatra mintha tüskékbe rendeződtek volna az őt borító füstcsíkok, elterült a földön, és nem is maradt más utána, csak néhány szürke folt, ami pár másodpercig beszínezte a levegőt. Nem valami szép halál, de nem is nagyon van ilyen fogalom, így könnyedén haladt tovább a következőre, ami hátulról támadta. Már majdnem hozzáért a lény, mikor Arkhyn egész felsőtestével lendülve bedöfte a vállába a kését, ami épp elég elterelés volt ahhoz, hogy mire feleszmélt mindkét pengéjét a nyakába szúrta. A férfi a lény szemébe nézett, ami mintha utolsó leheletével még rávicsorított volna, mielőtt társa sorsára jutott.

Csak jöttek és jöttek a démonok, Arkhyn pedig kezdett belejönni. Mi több, egészen feltüzelte a tudat, hogy végre nem csak a kanapén ücsörgött, várva a megváltást, hanem azt tehette amihez értett. Soha nem volt problémája a vérontással, hiszen ebben nőtt fel, viszont az, hogy még feltakarítania sem kell majd, kifejezetten tetszett neki. Sorra kaszabolta őket, egységes taktikának vagy bármilyen közelharcbeli tudásnak nyomát sem látta, bár lehet hogy ez csak afféle „előjáték" a részükről.

Alighogy erre gondolt, már egy neki is rontott, a földre terítette, majd egy óvatlan pillanatban megragadta a kezét. Hideg futott végig az egész testén, érezte ahogy a másodperc töredéke alatt válik libabőrössé. Nem félt, a legkevésbé sem, mégis egész testében megremegett. Az egész elméje ködössé vált, minden gondolata felszívódott, mintha csak kiszipolyozták volna a tudatát.

Maradj éber - hallotta Heszna hangját a fejében. Ennyi elég volt ahhoz, hogy magához térjen és meghallja a bőre sercegését a lény érintése alatt. Nem érzett fájdalmat, mégis olyan volt, mintha jegesen égne.

Szabad kezével a meglepettségtől eldobott késért nyúlt a homokba, majd erőt véve magán legyűrte a démont és ezzel együtt a súlyos köd is eltűnt a fejéből. A hideg viszont még jóval a halála után is hullámokban futott végig a testén, libabőrt hagyva maga után.

Egyre fogytak a teremtmények, legalábbis azok amik őt támadták. A legtöbb Heszna köré gyűlt, de a nő ügyesen manőverezve a levegőben gyilkolta őket. Hol zuhant, hol megpördült, hol pedig egyetlen szárnycsapással lökte magát feljebb akár másfél-két méterrel is. Amellett hogy egyszerre legalább két-három lénnyel számolt le, még arra is volt ideje hogy időnként a két férfira pillantson, hogy boldogulnak-e. Látszólag a legkevésbé sem esett nehezére elbánni ezekkel.

Ellenben Arkhyn legjobb tudása szerint próbált felzárkózni több-kevesebb sikerrel, mindemellett pedig lekötöttötte a gondolatait a rengeteg információ amit néhány perc alatt kellett feldolgoznia. Soha nem volt szokása elkalandozni, főleg nem harc közben, most viszont nem tudott mást tenni. Egy nőnek szárnyak nőttek ki a hátán, az ékkövéből pedig egy teljes ember jelent meg, méghozzá természetellenesen kék szemekkel és hófehér hajjal. Bár neki is ilyen színű volt a haja, a másiké egyszerűen nem lehetett a természet műve, volt benne valami felsőbbrendű. Ezek mellett ha igaz amit Heszna beszélt azzal a Jasonnel, akkor pokolbéli démonokkal küzdenek éppen, és ami a legaggasztóbb, hallotta valaki más gondolatát, a fejében. És egészen biztos volt benne hogy nem képzelődött.

De nem akadhatott fenn ezeken. Ő nem. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy néhány másodpercnél több időt adjon a kételyeinek. Sőt, még az is sok volt. Ha túl sokat agyal, az akár az élete végét is jelentheti. Az ő létezésének egyetlen célja az volt, hogy túléljen. Túléljen bármit. Ha ehhez az kell, hogy kiírtsa minden érzését, megteszi... Már rég megtette.

Mire magához tért, Heszna épp az utolsó démont ölte meg.

- Na mi az? - bökött felé az állával ahogy földet ért. - Talán nem láttál még démont?

Tisztán kivehető volt hogy csak ércelődött, próbálta felhúzni a férfit, nem sok sikerrel. Bár az már kifejezetten idegesítette hogy egyre több kérdése volt, választ viszont senki sem szándékozott neki adni.

A nő megnyitott egy átjárót, majd behúzva a szárnyait, láthatatlanná tette a fegyvereit és már el is tűnt. Rövidesen követte a két férfi is.

- Naru - nyújtotta a kezét a férfi ahogy bezárult az átjáró. - Örülök hogy végre megismerhetlek, Arkhyn Valdmar. Már ha nem zavar ha tegezlek.

- Hagyd már - legyintett Heszna. - Legalább pármillió évvel vagy idősebb, inkább neki kéne magáznia. - Azok után amik az elmúlt fél órában történtek, ezen a mondaton meg sem lepődött a férfi. - Ha megbocsátasz, még van egy félbemaradt beszélgetésem Arkhynnal.

Erre Naru halvány fénybe borult és egy viszonylag kicsi sárkánnyá változott, ami könnyeden rávitorlázott Heszna vállára, és a nyakát hátulról szinte körülölelve figyelte a férfit. Sok mesét és rémtörténetet hallott már Armendellisben hatalmas, tűzokádó fenevadakról, amik olyan rondák és félelmetesek, hogy a puszta leheletükkel a legerősebb katonát is leterítik, ez viszont meglepően... Átlagos volt. A méreteit nézve egyértelműen túl aprónak számított, a pikkelyei, csakúgy mint imént még a haja vakítóan fehérek voltak és a fényben szivárványosan csillogtak, míg a tartása ugyanolyan tiszteletteljes és magasztos volt, mint az emberi formájáé. Bár ijesztőnek a legnagyobb jóindulattal sem mondhatta volna, az mostanra biztos volt, hogy ténylegesen felsőbbrendű lény.

- Hol is hagytuk abba?

- Mi a franc ez az egész? - fojtotta bele Arkhyn a szót. Egyszer s mindenkorra elege lett abból, hogy mióta csak idekerült mindenki csak a szemét forgatta és a száját húzta rá, a kérdések meg csak sokasodtak, viszont bármit elárulni senki sem méltóztatott, mintha legalábbis önszántából akart volna ilyen marhaságokba kerülni.

- Azt hiszem már úgyis mindegy... - fonta keresztbe a karját Heszna.