Szeretném már itt megjegyezni, hogyha bárkinek bármilyen megegyzése, észrevétele van a fejezettel, történettel kapcsolatban, az írja le kommentben, nagyon álás lennék néhány őszinte véleményért, mert lehet egyszer ki szeretném ezt adatni, így minden apró, konstruktív hozzászólás segít. Eőre is köszönöm!

Azzal kapcsolatban hogy mikor lesz következő rész nem tudok válaszolni, valószínűleg ezen kívül egyedül az fog felkerülni.

„I'm losing my mind

Trying to find the perfect line

I think I'm running out of time

I need a mira-miracle, mira-miracle."

(The Score: Miracle)

A félsötét ellenére gyakorlottan szlalomozva futott Arkhyn Archelis városállamának keleti kapuja felé. Már annyiszor végigjárta az útvonalat, hogy szinte csukott szemmel is végig tudott volna menni rajta a komoly őrség ellenére is, akik képzettségük ellenére meglehetősen könnyen kicselezhetők voltak – legalábbis számára.

Majdnem éjfél volt, így már közel volt a műszakváltás, ami azt is jelentette, hogy egyre csak lankadt a katonák figyelme. Míg neki az éj leszállta jelentette a munka kezdetét, addig ők már kezdtek elpilledni.

Sötét köpenyének csuklyája már lehullott a fejéről, úgy rohant, hogy még elkaphassa az ajtót a váltás után és bejuthasson a Fal belső folyosóira.

Épphogy egy méter választhatta el céljától, mikor valami feketeség jelent meg előtte, de már nem volt ideje megállni, így készült volna az ütközésre, ehelyett átesett rajta. A magas, vaskos kőfal helyett egy női mosdóban találta magát. Értetlenül nézett körbe a meglepően tiszta, hófehér helyiségben, ahol éppen nem volt senki, kintről viszont valamilyen zene hallatszott, így fejére húzva csuklyáját indult volna ki óvatosan, arra gyanakodva, hogy valamiféle kelepcébe került. Bizonyára elkapták és valami mérget adtak neki, amitől képzelődött. Alig tett néhány lépést, mikor egy magassarkú kopogását hallotta, így amilyen gyorsan csak tudott behúzódott a legszélső fülkébe és néhány milliméteres rést hagyva, az ajtón át figyelte a nőt aki belépett.

Nem tűnt túl jókedvűnek ahogyan magában valami idegennyelven mérgelődve állt a tükör elé. Terebélyes, egyszerű, eséséből ítélve mégis elég drágának ható fekete ruhájából arra következtetett, hogy valamilyen komoly rendezvényre csöppent. A nő egy vörös rúzst vett elő retiküljéből, majd sminkjét igazgatva folytatta a szitkozódást:

– Még hogy adjak nekik katonákat... Meg a 'csájukat.

Ahogy befejezte a rúzsozást, leöblítette a kezét, majd a még nedves ujjait végigfuttatva barna-vörös átmenetes tincsei közt hangosan nyugtázta, hogy jól néz ki és már indult is az ajtó felé.

Abban a pillanatban, hogy félrenézett a tükörből, Arkhyn kirontott a fülkéből ahol addig rejtőzött és kését előkapva lefogta a nő kezeit és torkához szorította a fegyvert.

– Hol vagyok? – kérdezte.

– Mi van? – A nő értetlenül összehúzva szemét próbált hátranézni, de a nyakához szegezett penge ezt nem engedte. Teljesen világos volt, hogy egyikőjük sem értette mit mondott a másik. – Anyáddal szórakozzál. – Ezzel egy gyakorlott, hátrafelé irányuló mozdulattal ágyékon rúgta, majd Arkhyn pillanatnyi gyengeségét kihasználva kitépte kezéből a kést és hátracsavarta a fájdalomtól összegörnyedt férfi karját.

Percek teltek el mire a nő elengedte őt, ezalatt kitartóan próbálkozott kiszabadulni és megtudni, hogy mit kereshetett ott, de a másik szóra sem méltatta. Finom alkata ellenére meglepően erős volt a nő, még csak meg sem remegett annak ellenére, hogy a férfi kifejezetten nagydarabnak számított.

Mikor végre kiszabadult a nő elállta az útját.

– Érted amit mondok? – kérdezte, mire ő értetlenül bólintott. – Fantasztikus.

– Hol vagyok? – kérdezte újra Arkhyn, ezúttal lényegesen komorabban.

– Komolyan? – pislogott a nő. – Késsel rám támadsz és ennyit kérdezel? Pofám leszakad...

– Hogy kerültem ide?

– Ezt én is kérdezhetném. Tehát halljam, mit akarsz tőlem és hogy jutottál be, amíg szépen kérdem.

– Fogalmam sincs miről beszélsz.

– Persze, én meg el is higgyem, hogy csak úgy véletlenül idekerülsz, egy védett démonrendezvény női mosdójába, ahol egyébként lezárják az átjárókat. – Ekkor valami megvillant a nő kézfején, az rányomott, mire egy félig-meddig átlátszó, téglalap alakú kivetülés jelent meg előtte. Hátulról Arkhyn csak összemosódott alakzatokat látott, de biztos volt benne hogy valamiféle képernyő lehetett. – Ez furcsa... – mormogta összevont szemöldökkel. – A rendszer nem ismeri fel a nyelvedet. Tehát nem tudod hogy kerültél ide? – Arkhyn megrázta a fejét. Nem értette mire fel ez a hirtelen stílusváltás a nőnél, aki megállás nélkül írt valamit a kivetülésen. – Tehát hogy is hívnak?

– Ez miért fontos?

– Vissza akarsz jutni a dimenziódba vagy sem? – Milyen dimenzió? A férfi egy szót sem értett abból amit mondott, de nem sok más esélye volt, így beadta a derekát.

– Arkhyn Valdmar. – A nő egy pillanatra megállt, sűrűn pislogva nézett rá, majd vállat vont és folytatta a gépelést.

– Tehát Bandi.

– Nem. Arkhyn Valdmar.

– Sajnálom, ezt nem te döntöd el. – Fogalma sem volt hogy ki az a nő, de máris borzasztóan idegesítette. Először belerúgott, aztán úgy beszélt vele mint a kutyával, most meg valami hülye nevet aggatott rá. Utálta, ha becézik, azt meg végképp, ha a beleegyezése nélkül. Már fáradt volt és éhes, csak vissza akart jutni oda ahonnan jött, hogy valamilyen fogadóban ledőlhessen végre. – Én Heszna Chasseur vagyok. Ha vissza akarsz kerülni a dimenziódba, gyere velem.

Heszna egyetlen legyintésére megjelent egy feketelyukszerű örvénylő kör, ami jobban megnézve kifejezetten hasonlított ahhoz, amin Arkhyn is átesett. Először a nő lépett át rajta, majd ő is követte.

Egy várépületéhez hasonló folyosón találta magát, egy egészen kicsi, sötét szoba előtt, ahol egy nagyjából a húszas évei közepén járó, barna hajú fiú ült a levegőben, törökülésben, körülötte minden irányban a Hesznáéhoz hasonló képernyők voltak, illetve nem kevés tényleges monitor foglalt helyet az asztalon előtte. A látottaktól egy lépést hátrahőkölt. Először átlépett azon az izén, ami egyik helyről a másikra teleportálta, most itt ez a srác, aki lebeg a levegőben, és láthatólag ez rajta kívül senkit sem zavart. Egyre csak erősödött a férfiban a gondolat, hogy ez csak egy méreg hatása lehetett, hiszen a valóságban, az ő valóságában ez lehetetlen, hogy megtörténjen.

– Ő az? – kérdezte a fiú ahogy észrevette hogy ott vannak. A kissé frusztráltnak tűnő nő csak bólintott. – Mondj valamit – nézett Arkhynra.

– Mit?

– Lehetetlen... Tényleg nem ismeri fel a nyelved. Pedig minden létezőt ismernie kéne... Honnan is jöttél egész pontosan?

– Armendellisből.

– Olyan dimenzió nincs.

– Én ehhez még nem ittam eleget – forgatta meg a szemét Heszna.

– Miért, mennyit ittál? – fordult felé a fiú, anélkül hogy abbahagyta volna a gépelést hol az egyik, hol a másik kivetülésen.

– Három pohár pezsgőt. – Erre hitetlen arccal felvonta a szemöldökét a fiú. – Na jó, tízet. De most még az sem elég.

– Egyébként Hector Neologyc vagyok, de mindenki csak Hackynek hív. Én vagyok a vadászok, meg igazából a multiverzum rendszergazdája. Tehát ha gondod van a wifivel, fordulj hozzám bizalommal – nyújtotta Arkhyn felé a kezét, mire az szótlanul viszonozta a kézfogást. A legkevésbé sem érdekelték ezek az információk, már csak fel akart ébredni ebből a bizarr álomból, kijutni a börtönből, bárhova is csukták le, majd végre valahára visszatérni a saját földhöz ragadt életébe.

Ahogy ezen gondolkodott észrevette, hogy Heszna egy félmosollyal az arcán figyelte őt. Egy röpke pillanatig úgy érezte, mintha a nő a veséjébe látna.

– Le tudnád írni a dimenzódat? – kérdezte Hacky.

– A mit?

– A világot, ahonnan jöttél. Ha tudjuk hogyan épül fel, megtaláljuk, nyitunk oda egy átjárót és ez az egész el is van felejtve. Tudod, alap erőviszonyok, élőlények, gazdaság és hasonlók.

– Két része van: Armendellis, a külkontinens és Archelis, a belső városállam. Armendellis fejletlen, kisebb településekből és földekből épül fel, míg Archelis modern és egy hatalmas, tömött város, masszív fallal körülötte. A külkontinens egyáltalán nem érintkezik a várossal, a városlakók többsége pedig nem is tud Armendellis létéről.

– Még életemben nem hallottam ekkora hülyeséget. Igazat mond? – kérdezte Hesznától.

– Nem látom hogy hazudna.

– Márpedig ilyen dimenzió nem létezik. Az elmondottak és a nyelv alapján a Technologyc és Ramon dimenziója környékére tehető, de a leírás nem illik egyikre sem, a nyelvek keveredési mintázatának a metszete alapján pedig csak egy hatalmas területre tudom belőni, ahol nincs más csak űr. – Az egyik kivetülésen megjelent egy térkép valamilyen csillagrendszerről, rajta egy hatalmas, szabálytalan körrel, amit Hacky megfordított, így Heszna és Arkhyn is láthatták.

– Olyan viszont nem létezik, hogy csak úgy kiugrott a semmiből, egyik pillanatról a másikra.

– Te is ismered a bejárható dimenziókat, tudod hogy ez a leírás egyikre sem igaz. Néhány helyen egyezik a Technologyc-éval, viszont ő nem az. A nyelve pedig bárhogy is nézem nem stimmel. Sehol sincs ilyen.

– És ha távolabbról jött?

– Nem, arra csak a teremtők képesek és nem néz ki annak.

– De akkor...

– Fogalmam sincs Heszna – tárta szét a karját Hacky. – Utánanézhetek a rejtett dimenzióknak, de nincs rá garancia, hogy találok bármit. Pár nap és reménykedjünk hátha meglesz.

– De az összes rejtett dimenzió fel lett térképezve már vagy ezer évvel ezelőtt... Mindegy. Addig vele mi legyen? – bökött Arhynra. – Nem küldhetjük csak úgy valami hotelbe.

– Szerintem a legjobb az lenne ha nálad maradna. A házad jól védett és feltehetően a te egyik dimenziódból jutott ide. Plusz ha balul sülne el valami, te simán elbírsz vele. A vadászoknak erről nem szólok, mert nem hiszem hogy jót tenne bárkinek is ha tudnának erről az egészről.

– Fantasztikus... – forgatta meg a szemét Heszna, majd egy legyintéssel újra megnyitott egy olyan feketelyukat mint korábban. – Gyere – intett Arkhynnak, majd átsétált rajta, mögötte a férfival.

Ezúttal egy egészen otthonos nappalikonyhába kerültek, ahol a felkapcsolt villany és a helyiséget betöltő édeskés illat arra engedett következtetni, hogy nemrég valami készült a kis, szekrénysorral elválasztott konyhában. A falon még a tévé is be volt kapcsolva, ami az azzal szembe lévő rendetlen kanapéval együtt azt a hatást keltette, mintha valaki sietősen távozott volna.

– Nos, úgy tűnik, hogy most pár napig itt kell élned. Ott alhatsz ha megfelel, ha nem, akkor nem alszol, nekem igazából mindegy – morogta érdektelenül mialatt elolvasta a szoba közepén lévő kis étkezőasztalon hagyott cetlit. Mikor letette azt, bement a konyhába, majd a szekrényekben valami után kutatva végre békén hagyta a férfit.

Arkhyn leült a kanapéra, és csak az járt az eszében, hogy valami nagyon erős drogot kaphatott. Nem értett egy szót sem abból ami történt vele az elmúlt percekben, de képzelgés ellenére kifejezetten valósághű volt. Bár az eléggé furcsa volt, hogy még csak meg sem lepődtek a külsején. A legtöbb ember már izmos termetétől is frászt kapott, amikor viszont meglátták fehér haját és félig kitetovált testét is, és hogy még a jobb fülén is kanyarognak fekete minták, általában inkább elkerülték, de legalább elrettentek.

– Ugyan lelkem, hidd el nem akkora nagy szám a külsőd – bukkant fel Heszna az egyik szekrény mögül egy feles pohárral és egy üveggel a kezében. A férfi összehúzta a szemöldökét. Biztos volt benne hogy nem mondott egy árva szót sem, kifejezetten utált beszélni. – Vodkát? Nem túl finom, nem is hideg, de legalább erős.

– Nem iszom.

– Annál több jut nekem. – Ezzel öntött magának egy pohárral, amit ott helyben le is húzott, majd kis gondolkodás után a mosogatóba dobva a poharat, az üveggel a kezében Arkhyn mellé huppant a kanapéra, ezzel elvéve báli ruhájának eddigi minden finomságát, amit megkoronázott azzal, hogy jól meghúzta a vodkásüveget.

Ebben a pillanatban egy újabb feketelyuk jelent meg a kanapé előtt, amiből egy alacsony, barna hajú lány lépett elő elég slampos ruhában: fekete leggingst és egy laza, krémszínű pulóvert viselt. Arkhynnak csak ekkor tűnt fel a mindkettejük kulcscsontjának a közepén lévő fehér ékkő.

– Csak a banánkenyérért jöttem meg egy kis csokiért. Bocs hogy itt sütöttem, csak „valaki" szilikont próbált meg otthon pirítani, én meg aztán nem takarítok Theo után.

– Nem kéne ennyi vackot enned – mondta Heszna. Erre a már konyhában sürgölődő lány hátrafordult, majd felhúzott szemöldökkel mérte végig a vodkát szürcsölgető nőt.

– Komolyan? – Erre mindketten megforgatták a szemüket. – Szénhidrát! – kiáltotta boldogan a lány, ahogyan felemelt egy hosszúkás kenyérformát. Még néhány dolgot kivett a hűtőből, majd jól megpakolva indult volna vissza, látszólag ekkor tűnt fel neki a férfi. – Ő ki? – kérdezte ahogy megállt az asztal mellett és lepakolta a rengeteg édességet amit összegyűjtött.

– Arkhyn Valdmar. Ő az akiről beszéltem. – Beszélt? De Hackyn kívül nem is szólt senkihez sem mióta találkoztak...

– Á, dr. Hermina Idross. De hívhatsz Herminek is, ha úgy jól esik – nyújtotta a kezét a férfinek, mire az a kézfogás erejéig talpra állt. – Naru merre van?

– Eddig aludt, most ő is próbál rájönni hogy hol lehet az a rohadt dimenzió.

– Akkor én nem is zavarok tovább. – Hermina ezzel újra felkapkodta a szerzeményeit, majd mikor már a banánkenyér nem fért a kezébe, nemes egyszerűséggel a levegőbe emelkedett, és a tepsi kiskutyaként követte a meglehetősen formás lányt. – Sziasztok! – dugta még vissza a fejét egy pillanatra, majd eltűnt a feketelyuk.