- Yoongi! Yoongi! Hallasz engem?

Jimin kétségbeesetten szorította tenyerét az apró, mégis rettenetesen vérző sebre, szüntelenül az idősebbet szólongatva. Könnyein keresztül alig látott valamit a jól ismert, sápadt arcból, mi annyira kedves volt szívének. Nem tudta, mit tegyen, hogyan segíthetett volna a másikon, s szinte érezte, ahogy lehetőségei másodpercről másodpercre fogytak, az irányítás csúszott ki kezei közül.

- Taehyung, segíts neki! Kössétek be valahogy, szorítsátok el az eret! - kiáltotta a maknae, túlharsogva saját pisztolylövéseinek hangját.

Nagyon hamarosan el kellett tűnniük a helyszínről, hogyha élve meg akarták úszni a dolgot, Jungkook nem tudta a végtelenségig fedezni őket, s már most a sokadik töltény hullott lábai elé. Nem várhatták meg a kellemetlen meglepetést, mikor a tár egyszer csak kiürült, ők pedig fegyver nélkül maradtak. A seb súlyos volt, Yoongi pedig láthatóan eszméletlen, nekik mégis muszáj volt menniük.

Az ónix íriszek futva pillantottak hátra a falfehér, maga elé meredő Taehyungra, s gazdájuk halk pisszegéssel próbálta visszarántani a fiút a valóságba. Amint tekintete összetalálkozott az alacsonyabbéval, aprót biccentett Jimin felé, majd mikor látta, hogy a barna szemek ismét élettel telve csillogtak, megkönnyebbülten fordult vissza saját dolgához.

Taehyung reszketve, erőtlenül térdelt a legalacsonyabb mellé, szíve majd megszakadt Jimin keserves sírásának hallatán, s torka összeszorult, ahogy végignézett az óriási vérfolton. Tennie kellett valamit, valamit, amivel segíthetett mindannyiukon. Szükségük volt rá, Kim Taehyungra.

S ezegyszer ő lehetett a hős, aki segített, aki ott volt a bajban.

Kapkodva tépett le csíkokat kölcsön kapott ruhából, majd óvatosan lefeszítette Jimin összevérezett, remegő kezeit. Az egyik anyagdarabot összehajtogatta, s a sebre szorította, míg szabad karjával Yoongi háta alá nyúlt, s amilyen gyorsan csak tudta, körbetekerte a fiún a másik szövetet, szorosan mekötve azt a sérülés fölött.

- Ez nem lesz elég, kell még... - mormogta, miközben már szaggatta is le a következő sávot.

- Yoongi, kérlek... - hajolt közelebb a másik - Ne játssz velem ilyesmit!

Jimin izzadtságtól összetapadt tincsei súrolták a sápadt arcot, apró ujjai vörös nyomokat hagytak az idősebb jéghideg bőrén, ahogy próbált életet lehelni a földön fekvőbe. Nem hagyhatta magára egy ilyen helyzetben, hol volt most az a szemtelen, törhetetlen Suga, akit ismert?

- Gyere vissza, gyere vissza, gyere vissza, gyere vissza... - kántálta kétsébeesetten, könnyeit nyelve.

- Mennünk kell!

Jungkook idegesen vágta földhöz a használhatatlanná vált fegyvert, s hátát a kemény, piszkos falnak döntve vett nagy levegőt. Ennyit tehettek, többet nem. Tisztában volt azzal, hogy Jimin soha nem hagyta volna hátra társát, még a halálba is elkísérte volna, s ha megpróbálta meggyőzni, csak az idejét vesztegette.

- Gyerünk, nem hagyhatsz itt... Nem csinálhatod ezt velem...

A fiú mintha meg sem hallotta volna a fekete hajú szavait, csak suttogott tovább hyungja ajkaira, apró kezével szorosan markolva annak átvérzett felsőjét.

- Jimin... - tette barátja hátára kezét Taehyung.

- Nem! Nem hagyom itt meghalni!  Induljatok, nem megyek el nélküle!

Ahogy a vörös, duzzadt ajkak az utolsó szót is megformálták, gazdájuk egy pillanatra megdermedt, kisírt szemeit nagyra nyitotta, s hitetlenkedve pillantott le a sápadt, csontos ujjakra, mik lassan övéi közé csúsztak.

- Milyen rendes tőled, törpe...

A sötét, mandula alakú íriszek résnyire nyitva figyelték Jimin reakcióját, miközben Yoongi végre megnedvesítette kiszáradt párnácskáit, és halványan elmosolyodott. Ám a következő pillanatban mosolya fájdalmas vicsorrá torzult, részben a nyakába boruló fiatalabb súlya miatt, részben pedig az erősen lüktető sérüléstől, mi azonnal sajogni kezdett, ahogy megpróbált felülni.

- Jimin, megfullad...Engedd el, hogy fel tudjuk húzni! - guggolt melléjük Jungkook is.

A fiú megkönnyebbülten szipogva húzódott távolabb, s hagyta, hogy a maknae finoman megemelje Yoongi felsőtestét, majd ép válla alá nyúlva állásba küzdje hyungját. Az idősebb egyedül is tudott járni állítása szerint, azonban bizonytalan lépései nem arról árulkodtak, hogy valóban teljes mértékben uralta volna lábait.

- Jönnek! - nyögött fel Taehyung halkan, amint megpillantotta a közeledő katonák árnyékát a porban.

A négyes sietve indult el az ellenkező irányba, de rövidesen a másik kijárat felől is patadobogás hangja hallatszott, csapdába estek a hosszú, magas falak között. Ismerős volt a helyzet, túlságosan is ismerős Taehyung számára, ki falfehéren kapkodta tekintetét egyik menekülési útról a másikra. Mellkasa szabálytalanul ugrott meg, s követelőzött friss levegőért, ahogyan akkor is. Tehetetlen volt, csupán szélesre tárt karokkal várta, hogy a sarkokon ismét beforduljon a végzet, az első páncélos. 

- A tetőre!

Taehyungot a pánik mély, koromsötét gödréből a maknae ellentmondást nem tűrő mély hangja ragadta meg, s húzta vissza a felszínre kíméletlenül, nem engedte belesüllyedni a tehetetlenség hibájába sokadszorra is. Egy újabb szörnyű emlék elevenedett meg a fiú szemei előtt, egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy ennyi szégyellni való bukása akarta egyszerre megismételni magát. Ilyen gondolatokra azonban egy másodperce sem jutott, hiszen a másik három már mászott is felfelé, Jimin föntről próbálta húzni, s Jungkook alulról emelte meg sérült társukat. Nem telt sok időbe, míg végül a legalacsonyabbnak nagy nyögés kíséretében sikerült felsegítenie Yoongit maga mellé, s azonnal el is tűntek a cserepek takarásában. 

Rajtuk volt a sor.

Jungkook tekintete az alacsonyabbra kúszott, ahogy megérezte annak félelmét, s bizonytalanságát. Természetesen benne is ott éltek ugyanazok az emlékek, amelyek Taehyungban is, ő azonban mindegyikben csak saját hibáját látta, hagyta megsebesülni az angyalt, ki gondjaira volt bízva. De ezúttal nem követte el ugyanazt a hibát, annyival tartozott már a fiúnak, hogy egyszerűen képtelen lett volna magára hagyni. Nem a lelkiismerete miatt, ha még volt egyáltalán olyanja, valami egészen másról volt szó, ám a maknae ezt még nem tudta beismerni sem magának, sem senkinek.

- Gyere, nem lesz semmi baj. Csináljuk együtt!

Az ónix szempár bíztatóan csillogott, s ezzel ismét sikerült meglepnie Taehyungot, a mai napon sokadszorra is. A barna hajú hosszú, csontos ujjai ösztönösen markoltak rá az első kiálló kőre, amely csak keze ügyébe akadt, s gondolkozás nélkül követte a maknae utasításait. A mászás meglepően könnyen ment, Jungkook minden mozdulatát figyelte, s az idősebbet megnyugtatta ez a figyelem. Biztonságot adott neki, hiába tartott a másiktól, hiába villantak fel előtte a csalódások, miket a másik okozott, mégsem tudott rá haragudni ebben a pillanatban. Taehyung elnyílt ajkakkal döntötte hátra fejét, s nézett fel a piszkos, sebhelyes kézre, mit Jungkook nyújtott neki. A fiú koromfekete, hosszú tincseibe, mik lassan álláig értek, finoman belekapott a szél, másodpercekre eltakarva sötét szemeit. Annyira valószerűtlen volt a szituáció, hogy az idősebb elgondolkozott azon, vajon nem csak odaképzeli-e az egészet, s zuhan vissza a porba, hogyha elfogadja a segítséget.

- Ott vannak! - hallatszott az ordítás a sarokról.

Taehyung ijedtében megcsúszott a köveken, szépséges arcát rémület torzította el, azonban épphogy csak elveszítette az egyensúlyát, mikor Jungkook megragadta csúklóját, s erőset rántott rajta. A patkók dobogása egyre erősödött, s a barna hajú az utolsó pillanatban mászott át a cserepek legkülső során, megmenekülve az első pisztolylövéstől. Szíve torkában dobogott, szemeit összeszorítva kapaszkodott a maknae fedetlen karjába, hogy néhány röpke másodpercre megpihenhessen, mielőtt folytatódott az élet-halál játék.

Yoongi és Jimin szorosan egymásnak simúlva néztek össze, mindketten tudták, mi következett. Csapdába estek, ahonnan nem volt menekvés számukra, az idősebb számára legalábbis semmi esetre sem.

- Velük mész.

Suga hangja halk volt, mégis határozott, nem szándékozott vitát nyitni arról, hogy a fiú vele maradhatott-e vagy sem. Ép kezét nehézkesen emelte meg, s hófehér arcára halvány mosoly ült ki, miközben végigsimított a könnyektől nedves, puha bőrőn, talán az utolsó alkalommal. Jimin gyönyörű volt, még így mocskosan, véresen, kisírt szemekkel is ő volt a legszebb ember, akivel valaha találkozott, s örökre emlézetébe véste ezt a kétségbeesett tekintetet. Az alacsonyabb hallgatott, nem ellenkezett, nem kiabált vele, csupán szótlanul nyelte könnyeit, ujjaival görcsösen helyén tartva az átázott kötést vállánál. Csalódott volt, felduzzadt ajkai lefelé görbültek, ahogy próbálta elfojtani a kitörni készülő zokogást, évek alatt megdermedt szívén mély repedések futottak végig, s csak egy halvány, hajszálnyi reménysugár tartotta egészben, hogy mindez egy rossz vicc volt.

Jimin körül a világ megállt forogni a következő percekben. Alig érzékelte, ahogy két erős kéz sietve lábra állította, s húzni kezdte maga után. Könnyein keresztül meredt hátrafelé, szemeit le nem vette a lassan homályba vésző, sápadt alakról, s a lágy, kedves mosolyról, mely az idősebb ajkain ült.

Min Yoongi erősen szájába harapva tartotta fent a nyugodt, rezzenéstelen arcot, amivel búcsúzni akart társaitól, míg csak azok el nem tűntek a sokadik háztető takarásában. Ekkor lehunyta szemeit, s nagyot szippantott a friss, hideg levegőből, kizárva elméjéből a páncélok és fegyverek zörgését. Elmondhatta volna a törpének, mit is érzett iránta, mennyire vágyott a közelségére, s mennyire imádta nézni Jimin felhőtlen, gyermeki mosolyát, azonban az cseppet sem vallott volna rá, a kegyetlen gyilkosra. Ő csak egy szörnyeteg volt, egy romlott lélek önző érzésekkel, miket meg akart tartani magának mindörökre.

- Nézzétek csak, kit hagytak hátra!

A kiszáradt, véresre harapott ajkakra ezúttal teljesen más érzelem ült ki, Suga magabiztosan vigyorodott el, s torkából beteges, fülsértő kacaj szakadt fel. Csukott szemekkel nevetett percekig az őt körülálló katonák orra előtt, majd hirtelen elhallgatva, fekete íriszei kipattantak.

- A helyetekben nem tenném.

Sziasztok! 

Sajnálom, ma nem érkeztem igazán vidám résszel :( Ennek ellenére nagyon érdekel, hogy sikerült-e elérnem a célomat, mennyire jöttek át az érzelmek. Ezt kérlek írjátok meg nekem kommentben, és hogyha tetszett, akkor kérlek csillagozzátok ezt a kis könyvet, hogy több emberhez is eljuthasson. 

Puszi a pocitokra!

Shiro~chan