- Uram, megataláltuk a két hiányzó tisztet!

Páncélok csörgése zengte be az utcát, s a katonák fegyelmezett, szabályos trappolás kíséretében indultak meg a hívás irányába. Legalább húszan lehettek, mind egyformán öltözve, a birodalom címerét hordozva szívük fölött. Egyedül egy férfi különbözött csak a többitől, ki a menet közepén lépdelt ráérősen, ujjai közt félig már elszívott, szürkén füstülgő szivarját tartva. Ő nem viselt páncélt, sem fegyvert, csupán egyetlen koromfekete, drága anyagból készült köpeny volt rajta, aranszínű címerrel hímezve a mellénél. Sötét, gondosan hátrafésült haját kifakult, ősz tincsek is tarkították, jelezve a világ számára, hogy már nem járt élete hajnalán. 

Azonban ez nem volt elmondható tekintetéről. Az ónix szempárban kíváncsi tűz lobogott és türelmetlenség. Kevés dolgot gyűlölt jobban a várakozásnál, elvégre drága dolog volt a saját ideje, s utálta felesleges dolgokra pazarolni. Most azonban megérte a tétlen ácsorgás, hiszen a szűk sikátorban, amely felé tartottak, minden bizonnyal értékes nyomok várták. 

- Biztosan látni akarja ezt, uram? - kérdezte az egyik páncélos elé lépve, még mielőtt a férfi befordulhatott volna az utca sarkán.

A köpenyes még egy pillantásra sem méltatta a katona törődését, csupán mélyet szippantott szivarjából, majd a tüdejéből visszaáramló mérgező füstöt fújta egyenesen annak arcába.

- Takarodj az utamból, amíg szépen kérem... - morogta fenyegetően, s már el is lépett a köhögve félreálló tiszt mellett, egyenesen be a a szűk kis járatba, mely a titkot rejtette.

Ajkai szorosan préselődtek egymásnak egy pillanatra, s éjsötét szemei dühösen szikráztak fel, amint megpillantotta a sikátor falára szegezett két hullát. Arckifejezését gyorsan visszarendezte és közelebb lépett az áladozatokhoz. Fekete csizmáját félig megalvadt vér piszkolta be, ahogy az egész tett helyszínét is szinte mindenhol. A kopott macskakövek és a falon a téglák is vörösben pompáztak, dulakodásnak nem volt nyoma, csupán piros patkók nyoma vezetett ki a kisutcából.

A férfi immár hidegvérrel és semmitmondó tekintettel nézett végig a brutális mészárlás nyomain. Szája beteges, elégedett mosolyra görbült, miközben szembefordult a halálos mesterművel, s teljes valójában végigmérte azt.

A két katonát nem messze egymástól, a mellkasukra hímzett címerbe fúródó egy-egy tőr tartotta jó egy méter magasan a sikátor falán, s holttesteik között hanyag, mégis jól kivehető írással ott díszelgett a hatalmas, vörös jel. Az "alkotó" a saját vérüket használta tintaként, s úgy rajzolta fel a legnagyobb ellenségük címerét közvetlenül megölésük után.

- Ch... Semmit sem változtál...- horkantott fel a köpenyes gonoszan vigyorogva.

Mutatóujjával finoman megütögette a kezében tartott, már alig füstölgő szivart, majd a következő pillanatban egy erőteljes mozdulattal a falon díszelgő jel közepébe nyomta azt, s megvárta, míg a maradék parázs sisteregve, hamu formájában hullott alá a két halott közé, kormos, fekete nyomot hagyva maga után a véres emblémán.

- A saját érzéseid fogják a vesztedet okozni hamarosan, fiú - kucogta el magát a férfi, majd hirtelen sarkon fordulva elhagyta a sikátort a vörös figyelmeztetéssel - Így jár az, aki nem tanulja meg a leckét...

Jungkookon immár sokadszorra futott végig borzongás az utóbbi időben. Érezte, tudta, hogy a háttérben történik valami fontos, valami, amiről még nem tudta mi is pontosan, de már most tartott tőle. Sötét fellegek gyülekeztek az évek óta csupa kék égen, s neki semmi kedve nem volt szembenézni a készülő viharral. Így is éppen elég gondja volt ebben a pillanatban.

- Kész vagyok! - zavarta meg a feszült csendet a maknae körül egy bizonytalan hang.

A fiatalabb kissé indulatosan kapta tekintetét a fák közül kilépő Taehyungra, azonban szemei azonnal ellágyultak, ahogy megpillantotta didergő, félmeztelen fiút. A barnahajú felsőtestét nem takarta semmi, hiszen a frissen mosott, korábban még véres inget nem akarta ismét magára húzni. Így sem volt mivel megtörölköznie, minek következtében mellkasán hűvös vízcseppek százai gördültek végig, s egész testében rázta a hideg. 

A fekete íriszek szinte a tapintatlanság határát súrolva időztek el a másik szabaddá vált bőrfelületén, szemérmetlenül végigmérték Taehyung didergő valóját, eljutva egészen annak liluló szájáig. S ott bizony Jungkook képtelen volt nem nagyot nyelni a két meggyvörös ajak láttán, furcsa bizsergést érzett végigszáguldani végtagjain és fantáziája is kibontotta szárnyait fejében. Különös, szokatlan gondolatok kerítették hatalmukba hirtelen, melyeknek sehogy nem tudott megálljt parancsolni. Sosem volt különösebben fogékony a szépségre, nem fordult meg egy hölgy után sem az utcán, persze ettől függetlenül voltak kielégítendő szükségletei ezen a téren. De soha nem érzett semmit egyik alkalmi partnere iránt sem, az egyszerű emberi vágy hajtotta azokon az éjszakákon, nem a szerelem. Nem is tudta, milyen szerelmesnek lenni és nem is nagyon igyekezett megismerni az érzést, hiszen egy ilyesfajta kötődéssel veszélybe sodorhatta volna elvégzendő munkáinak sikerességét, na meg nem utolsó sorban a saját életét is.

Olyannyira elmélázva figyelte az idősebbet, hogy Taehyung majd elsüllyedt kislányos zavarában. Kezdte megbánni már, hogy nem vette vissza a nedves ruhát, inkább azt, mint hogy megszégyenüljön a maknae előtt. Kicsit sem volt izmos, pontosan tudta ő, na de hogy ennyire taszító lett volna ing nélkül? Megfogadta magában, hogy nem lesz több olyan alkalom, mikor arcánál és kilógó végtagjain kívül többet mutatna testéből a világnak. Mogyoróbarna szemeit lesütve várta, hogy a magasabb végre megszólaljon, várta a sértést, a parancsot, bármit, csak ne álljon és bámulja némán. 

Azonban Jungkooknak esze ágában sem volt megszólalni, éppen eléggé el volt ő foglalva a kavalkáddal, amely saját fejében dúlt. Tudta, hogy helyetelen az, amerre gondolatai jártak, teljes mértékben tisztában volt vele, mégis... Mégis annyira jól esett hosszú hetek és hónapok keserves kínszenvedése után végre felengedni egy kicsit, hiába tette tönkre ezzel minden eddigi reménytelen munkáját, mellyel falat próbált építeni saját szíve köré. El akarta taszítani magától Taehyungot, semmissé tenni a kötődését felé, azonban semmi ereje nem volt hozzá. Szépen lassan be kellett látnia, hogy nem tudja eltűntetni őt az életéből. 

Az egész kapcsolatuk közös szerencsétlenségeken és kettejük múltbéli hibáin alapult. Minden egyes ballépés, minden sértés, megbántás a maknae részéről újra és újra visszavezetett a fiúhoz. Minél messzebb lökte magától Taehyungot, az annál inkább közelebb került hozzá. Nem értette hol rontotta el a dolgot, miben volt a barnahajú más, mint a többi ember? 

Képtelen volt megfejteni a saját érzéseit, ez pedig végtelenül bosszantotta. Ónix szemeiben heves indulat lángolt fel újra, s meggondolatlan döntést hozott abban a pillanatban. Egy újabb hatalmas hibát készült elkövetni azzal, hogy ez egyszer hallgatott a szívére.

Taehyung lábai a földbe gyökereztek és azonnal jeges félelem járta át minden porcikáját, ahogy a másik lépteit meghallva, óvatlanul fölnézett a maknae ismeretlenül csillogó, sötét tekintetébe. A fekete íriszek hátrálásra kényszerítették, azonban képtelen volt mozdulni, csupán ott állt mezítláb, felső nélkül a fák susogó lombjai alatt és próbálta kitalálni mit akarhat tőle a fiatalabb. Fejében egymást követve pörögtek a lehetséges variációk, amiért Jungkook hirtelen, egy szó nélkül közelíteni kezdett. Csak szórakozásból tenné, hogy utána jót nevethessen rajta? Volt már rá példa. Esetleg szemrehányást akarna tenni a történtek miatt? Ez is számtalanszor megtörtént az eddigi ismeretségük folyamán. Most azonban más volt, az ijesztő, heves tűz a fiú szemeiben minden eddiginél jobban megrémisztette, miközben ő maga egyre csak közelebb és közelebb ért Taehyunghoz.

A barnahajú fejében fülsértően sikoltott fel a vészcsengő, s szíve már egészen a torkában dobogott. Miért nem áll meg?! Az alacsonyabb teljes kétségbeesésben emelte pillantását a fölé magasodó maknaera, szinte könyörögve a válaszokért, melyeket az láthatóan nem szándékozott megadni neki. A két sötét íriszpár elválaszthatatlanul fonódott egymásba, s egy kis ideig egyikük sem mozdult, csak néztek egymásra félelemmel vegyült kíváncsisággal, a másik oldalon pedig megfejthetetlen határozottságot rejtve.

Jungkook forró ujjai gyöngéden simítottak végig a jéghideg, puha bőrön, s halovány mosoly jelent meg ajkain, mikor látta, ahogy az idősebb beleremeg a szokatlan érintésbe. Hatalmas bűnt készült elkövetni, csakhogy egyszerűen képtelen volt uralkodni önmagán, nem tudta megfékezni a saját, önző vágyait. Bocsánatkérő tekintettel, bűntudattal nézett a két értetlen, s riadt barna íriszbe, melyekben pillanatnyilag mindent felemésztő káosz uralkodott.

Eközben Taehyung hatalmasra tágult pupillákkal és számtalan kérdéssel állta a másik érintését. Hazudott volna, hogyha azt állítja, nem estek jól neki a finom simítások, de képtelen volt megfejteni, mit akart a másik. Illetve sejteni sejtette, még számára is nyilvánvalóvá vált abból, ahogy az ónix szemek időről időre elszakadtak tekintetétől, s kicsivel lejjebb vándoroltak.

- N-nem biztos, hogy ez helyénv-...

Minden gyűlöletet elfogadok és megértek azzal kapcsolatban, hogy mégis mi a fenéért hagytam PONT ITT abba a részt... Nos, azért, hogy nagyon gonosz legyek és kicsit felcsigázzak mindenkit a folytatással kapcsolatban. Mit gondoltok, mi fog kisülni a dologból? :3

+ kis magyarázat:

Az assassinok jele:

(ezt a szimbólumot rajzolta fel JK a falra)

Hogyha tetszett a rész, kérlek adjatok neki egy csillagot és kommentben írjatátok meg a véleményeteket!

Shiro~chan