Nem létezett, ez egyszerűen nem történhetett meg.

- Szükséged van... - engedte ki az idősebb hangját ajkai közül megrökönyödve - rám?

Jungkookot meglepetésként érte, hogy a másik még magánál volt. Nem is számított arra, hogy a fiú ténylegesen hallja, amit mond, sőt szinte biztos volt az ellenkezőjében. Így azonban jobbnak bizonyult a helyzet, hiszen nem kellett még Taehyungra is odafigyelnie a menekülés mellett. Ajkaira elégedett mosoly ült ki egy pillanat erejéig, miközben közelebb húzódott az idősebbhez, nehogy az mégis elveszítse tudatát, majd halkan felsóhajtott, mikor megérezte az összerezzenő testet maga előtt és fülébe jutott a másik szakadozó lélegzetvételének hangja. 

Taehyung mellkasát forróság töltötte fel, szíve őrült sebességgel verdesett bordái közt, s mellkasa másodpercenként emelkedett ki, majd sülyedt vissza. Élt, nagyon is életben volt. A hátának simuló maknae mentette meg a végtől, s most is ő tartotta benne a lelket.

Teljesen magánál volt, kristálytisztán hallotta a körülöttük lévő emberek sikítását, a patadobogás zörejét, s Jungkook szuszogását is. Továbbra is reszketett a félelemtől, de legbelül tudta, már nincs veszélyben. Szemeit nem nyitotta fel egy pillanatra sem, tisztában volt azzal is, hogy a maknae nem véletlenül utasította erre. Érezte bőrén a kellemetlen, langyos nedvességet, s orrába is szépen lassan bekúszott az a jellegzetes, émelyítő fémes szag. Felfordult tőle a gyomra, s már rá is jött, miért nem akarta Jungkook, hogy láthassa a történéseket.

Mennyire igaza volt. Megint.

Azt hitte már készen áll a harcra, meg tudja védeni magát, s el tud végezni küldetéseket. De ez egyáltalán nem volt igaz, egyáltalán  nem volt felkészülve a dologra. Tudta, hogy ne tudta volna, hogy a munka részét képezte a célpontok kiiktatása is, de ez mindeddig borzasztó távolinak tűnt. Most pedig... Most pedig ott ült reszketve a vágtató lovon, tetőtől talpig összevérezve és úgy érezte, teste és elméje is pillanatokon belül felmondja a szolgálatot.

Az ő hibája volt... Két élet ért véget miatta. Nem látott belőle semmit, de ismerte már annyira a maknaet, hogy tudja, ő bizony nem végez fél munkát. Nem fért hozzá kétség, halottak voltak mindketten.

Hiába nem Taehyung végzett velük, a szó szoros értelmében az ő kezéhez is tapadt a vérük. Nem akarta ezt az egészet, s most fogalmazódott meg benne talán először a gondolat, hogy mit is jelent pontosan elvenni egy életet.

Gyilkos. 

Mindenki ejtette ki már ezt a szót mindenféle különösebb belegondolás nélkül. Az emberek szemei előtt ilyenkor egy feketébe burkolózó, pszichopata jelenik meg, s annak beteges kacaját vélik hallani. Azonban nem csak ilyen gyilkos létezik. Gyilkos a katona, ki végez az áldozattal, de gyilkos az is, aki a parancsot adta neki. Ugyanígy gyilkos a favágó az erdőben, gyilkos a halász a kikötőben, s gyilkos a mészáros a vágóhídról is.

És most már Taehyung is az volt. A halál gondolata pedig máris sokkal ijesztőbbnek tűnt hirtelen. Nem egyszer volt már végveszélyben az élete, olyankor azonban valahogy nem érzett rémületet soha, sőt talán megnyugtató is volt az a bizonyos tehetetlenség. Ez az érzés pedig, amit jelen pillanatban érzett, ezerszer rosszabb volt minden eddiginél. 

Mellkasa szabályosan belesajdult saját gondolataiba. Valami megváltozott, visszacsinálhatatlanul. Lényének egy része a két katonával együtt veszett oda, s soha nem is tért vissza többé. Szíve ütemesen dobogott bordái között, de a fiú mégis mélyen, legbelül halottnak érezte magát. 

Ezt jelentené a csapat részének lenni?

Taehyung nem ilyennek képzelte el, egyáltalán nem. A ház védelmet nyújtó falai között mindenki átlagosan viselkedett, a fiúk testvérként, bajtársként kezelték egymást. Olyanok voltak, mint egy igazi kis család. Mindegyikük ekkora terhet viselt volna magán? Nem tudta felfogni, hogyan lehettek képesek szembenézni egy-egy küldetés után önmagukkal. Ő maga képtelten lett volna rá, annyi élet kioltása után. Talán hozzászoktak volna már? Nem, ehhez nem lehetett hozzászokni...

- Továbbra is egy akarsz lenni közülünk, még ezek után is? - rántotta vissza a valóságba háta mögül a halk, mégis választ követelő kérdés.

- Jungkook... - nyögte ki a maknae nevét az idősebb hangosan is véletlenül.

A szólított ajkaira halvány mosoly kúszott ismét. Tetszett neki, ahogy a fiú kiejtette becenevét, el tudta volna még hallgatni egy darabig, ha nem ilyen helyzetben lettek volna. Azonban ő jelen pillanatban éppen arra volt kíváncsi, mit gondol, s mit érez a másik. Még ha nem is tudta pontosan elképzelni, de sejtette min mehetett most keresztül. Ismerte már annyira, hogy rájöjjön, Taehyungot nem faragták kemény fából, ha fizikailag fejlődött is, a lelkében továbbra is maradt az az önzetlen, ártatlan, védtelen fiatal, akivel első alkalommal találkozott. 

Jungkook pedig makacsul ragaszkodott ahhoz a régi Taehyunghoz, nem akart belőle tapasztalt, kegyetlen gyilkost faragni. Nem akarta, hogy olyanná váljon, amilyenné ő vált az idők során. Hogyha valaki, hát a maknae aztán tényleg tudta, mivel jár ez az élet. Az első vérontás mindig emlékezetes marad, az ember szíve beleremeg, s sokáig nem is tud a tükörbe nézni miatta, elveszíti a néhai önmagát. A második alkalom rémisztő, mint mikor újra, egymás után többször elkövetjük ugyanazt a hibát. Aztán jön a rengeteg gondolkodás, amikor az illető próbál önmagára találni, s ez a legbonyolultabb rész. Rájönni, mivé váltunk és elfogani a szörnyeteget a lelkünkben, a kijavíthatatlan hibát magunkban, na az a legnehezebb. Hogyha az ember nem őrül bele a dologba ezek után, s nem végez magával, akkor kezd csak igazi, vérbeli gyilkossá válni. A harmadik alkalommal már nem ijesztő vagy fájdalmas a dolog, elkezd rutinná válni, nem lesz több egy hobbinál, egy hivatásnál. S mire észbekapna az illető, már nem érez bűntudatot miatta, sőt, megtalálja a szépséget, a gyönyört az életek kioltásában. Na ez az, ami igazán ijesztő.

Ezt nem láthatta Taehyung. Nem láthatta a kegyetlen szörnyeteget, aki belülről tépte cafatokra őket minden egyes pillanatban. Nem tudhatta milyen az, mikor az ember szíve szilánkokra törik, s szépen lassan elkezd kihűlni. Már nem dobog úgy, ahogy azelőtt, csak végzi a munkáját, életben tartja őket, hogy szenvedhessenek a bűneikért. A percek valóságos pokollá válnak, s ez a kín nem enyhül már soha többé. Egy ilyen folt nem mosható le, örök bélyegként lebeg minden gyilkos elméjében, az őrület feneketlen szakadéka felé sodorva birtokosait. 

- Nos, várom a válaszodat... Még nem késő ám meggondolni magad - rántotta meg a kantárt a fiatalabb hirtelen, megállásra kényszerítve alattuk a lovat.

A vaspatkók enegedelmesen kavarták fel a port az öreg, gazzal benőtt földúton, s ahogy az állat nagyot fékezve megállt, ismét néma csönd borult az erdőre. Jungkook a lehető legrövidebb úton hagyta el a várost, próbálva minél kisebb feltűnést kelteni, ami meglehetősen nehéz feladatnak bizonyult az őket borító temérdek vér miatt. Minél hamarabb el kellett tűntetniük magukról a mészárlás nyomait, ezért is vezetett ide a maknae útja.

A halkan susogó fák lombjai alatt meglehetősen széles, tiszta vízű patag csobogott le a völgy irányába. Tökéletes hely a mosakodásra, na meg persze Taehyung válaszainak meghallgatására. A természet nyugodtsága egészen idilli helyzetet teremtett a két fiatal számára, azonban egyikőjük sem mozdult meg még hosszú perceken keresztül. Az idősebb egyszerűen nem mert, Jungkook pedig csukott szemmel élvezte a ritka békességet, amely körülvette őket. Nem sokszor volt része ilyen kellemes pihenésben, főleg nem pont Taehyung mellett.

Mindeddig olyan makacsul tartotta magát távol a fiútól, hogy ugyan szégyellte bevallani, de lassan már betegesen vágyott annak közelségére. Mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb, szokták mondani. S mennyire igaz volt most ez a maknaera. Hiába küzdötteddig  hősiesen minden egyes pillanatban saját magával, most egyszerűen képtelen volt rá. Nem tudott nemet mondani a lehetőségre, hogy a barnahajú mellett lehessen.

Talán maga sem értette, mi az a rég elfeledett forróság, mely átjárta mellkasát. Csupán örült, hogy Taehyung életben volt, hogy meg tudta menteni a veszélytől, s most biztonságban volt mellette.

Sziasztok!

Mint ahogy azt olvashattátok, a mi kis drága Jungkook babánk kezd megtörni. :) Na persze ez nem azt jelenti, hogy a következő részben már jön az esküvő meg a smaci, stb. (bár az utóbbit ki tudja) Minden esetre remélem, hogy elnyerte a tetszéseteket ez a rész is, hogyha igen, akkor kérlek adjatok neki egy csillagot és kommentben írjátok meg a véleményeteket róla!

Shiro~chan