Külön úton menni? Taehyungot vénákig hatoló kétségbeesés járta át, miközben a sötét, szerteálló tincseket fürkészte ijedten. A fagyos víz, amelybe a sors dobta hirtelen, túlélhetetlennek tűnt. Nem állt rá készen egy hangyányit sem.

Hiába érezte a magasabbikból áradó nyugalmat és higgadtságot, ő mégis képtelen volt parancsolni saját, zakatoló szívének.

A maknae számára nem volt meglepetés vagy újdonság a helyzet, rengetegszer kerítették már be minden oldalról, s eddig az összes alkalommal sikerült meglógnia. A naív katonákat rendkívül könnyű volt kijátszani, vérontásra soha nem volt szükség.

- Higgadj le, nem lesz semmi baj... - mormogta halkan, miközben ujjaival bátorítóan simított végig a jéghideg kézfejen.

Természetesen mindketten tisztában voltak a ténnyel, hogy Taehyung rettegése nem fog elmúlni ezektől az  üres szavaktól. Mégis jólesett neki a tudat, miszerint Jungkook, ha csak egy kicsit is, de törődik vele.

- Át fogsz vágni a tömegen, de közben elvegyülsz az emberek között, nem vonod magadra a figyelmet. Eszedbe sem jut engem keresni vagy bármi olyat csinálni, ami gyanús lehet, és még valami... - nézett először a fiú szemeibe a maknae szigorúan - Hogyha elkapnak és kifaggatnak, egyetlen szót sem szólsz rólam, a csapatról vagy erről az egész kócerájról! Értve vagyok?

A sötétbarna íriszek riadtan csillogtak, s gazdájuk egyetlen szót sem volt képes kinyögni, csupán reszketve bólogatott. A fiatalabb komolyságától görcsbe rándult a gyomra. Sosem jutott volna eszébe köpni, nem olyan ember volt. A másik azonban mégis úgy beszélt, mintha bármelyik pillanatban boldogan megtette volna. Nem bízott meg Taehyungban, s ez bizony rettenetesen fájt a fiúnak.

- Világos?! - szorították meg kezét a forró ujjak türelmetlenül, azonnali választ követelve.

Jungkook csupán erre a megismételt, bizonytalan bólintásra várt, s mikor ez bekövetkezett, tétovázás nélkül húzta el karját a remegő tenyér laza fogságából. Indulnia kellett, hiszen bármelyik pillanatban lebukhatott volna, ezzel tovább bonyolítva a helyzetet. De nem csak ez sürgette a fiatalt. Fékezhetetlen kíváncsiság és izgalom tombolt benne, látni akarta Taehyungot akció közben. Tudni akarta, hogyan reagál éles helyzetben, mennyit tanult az eddig eltelt idő alatt.

- Emlékezz, ha elbénázod vagy köpni mersz... - nézett vissza válla fölött még egy utolsó szóra - A két kezemmel foglak megfojtani!

Természetesen Jungkook maga sem gondolta komolyan, amit kimondott. Egyszerűen csak kellett valamiféle tétet adni a dolognak, nehogy már olyan felhőtlen dolga legyen az idősebbnek. Ha nem is fordult teljesen Taehyung felé, pontosan tudta, milyen arcot vághat. S ez örömmel töltötte el.

Nem volt több mondanivalója, így a néma csöndben csupán a gyűrődő ruhájának susogása hallatszott, ahogy a feketehajú hangtalanul felhúzta magát az egyik háztetőre.

Taehyung testét mintha láthatatlan láncok fonták volna körbe még egy jó ideig, moccanni sem bírt, csak nézte a maknae hűlt helyét. Egyedül volt, s nem tudta, mit kezdjen most magával. Pontosabban tudta, csak semmi ereje nem volt hozzá.

Piszkos, barna tincsei kócosan omlottak kétségbeesett szemei elé, ahogy gondterhelten sóhajtott. Egyáltalán nem akarta, sőt... Egyenesen a pokolba kívánta az egészet. Hiába a sok gyakorlás, mit érnek azok most?! Akármi is történik, ő képtelen lesz jól reagálni. Biztos volt a bukás.

- Indulj, Taehyung!

A fiú meglepetten nézett hátra, s szemei értetlenül csillantak meg a fényben. Senki nem állt ott, az utca kövein zavartalanul hömpölygött a vékony, szálló porréteg. Pedig biztos volt benne, hogy valaki a nevét suttogta az imént, nem képzelődhetett. A hangot azonban képtelen volt felismerni, oly régen hallotta már...

Mogyoróbarna íriszei elidőztek a kihalt sikátor látványán, majd hitetlenül fordultak vissza a tömeg felé. Ahogy végignézett a páncélos katonákon és a körülöttük kóválygó embereken, kettős érzés kerítette hatalmába. Mellkasában furcsa, ismeretlen tűz gyulladt, s az adrenalin perzselő szikrái pillanatok alatt száguldottak tovább testének minden pontjába, de mindeközben elméjét továbbra is a jeges félelem bilincselte meg. Taehyung esze és szíve heves csatát vívtak egymással abban a pár minutumban, egyik sem akarta hagyni magát, a fiúnak azonban döntenie kellett.

- Nézz már a lábad elé, te szerencsétlen! - lökték arrébb a frissen bekerülő vékony testet a tömeg durva karjai.

Taehyungnak már ennyi is pont elég volt ahhoz, hogy megbánja az iménti döntését, s legszívesebben szaladt is volna vissza a menedéket nyújtó falak közé, de már nem volt kiút. Sorsdöntő fejest ugrott a megállíthatatlan sodrású emberek óceánjába. Egyik kéz lökte a másikhoz, felváltva kiáltottak rá, s szegény alig tudott megállni a saját két lábán, míg végül összeszedte magát, s gondolkozni kezdett.

A mozgó népen képtelenség volt átjutni, ezt ő is pontosan meg tudta mondani, így hát alkalmazkodnia kellett a helyzethez. Csupán az első pár lépés volt nehéz, amivel sort váltott, utána már egészen kezdett belejönni a dologba, arról azonban fogalma sem volt, hogyan lehet ő képes minderre. Mintha már csinálta volna, ösztönből lépkedett ide-oda, a mozgása kifinomult volt és pontos, ott volt ahol és amikor csak kellett. Akár egy árny...

- Légy az árnyék a sötétben!

Ahogy az ismerős szavak felcsendültek fejében, a sötét íriszek úgy tágultak egyre nagyobbra. Már látta is maga előtt az összefont, izmos karokat és azt az elfelejthetetlen koromfekete unott pillantást. Jungkook tanította neki ezt is... Ki más?

Akkor még csak itta minden mondatát, s most ébredt rá igazán, mit is jelentenek valójában a tanácsai.

Árnyék a sötétben? Semmi értelme nem volt a dolognak, Taehyungnak mégis sikerült megértenie. Úgy követte az előtte lévő emberek mozdulatait, hogy azok abból semmit nem vettek észre, s ő pedig könnyedén haladt, amerre csak akart. Észrevétlenül cikázott a sorok között, akár kóbor macska az éjszakában. A tömeg maga volt a sötétség, a fiú pedig az észrevehetetlen árnyék benne.

Egyszerű szemek számára láthatatlanná vált, egyik pillanatban megjelent, s a másikban már el nyoma is veszett. Rendkívül ügyesen csinálta a dolgot, a vérében volt a tehetség hozzá. Csupán két íriszpár akadt, amelyet nem tudott lerázni magáról. Azok ketten láttak a sötétben.

Taehyung nem vehette észre őket, pedig az egyik előtt pár pillanattal korábban suhant el. Hiába volt végtelenül óvatos és feltűnésmentes, ezt a ravasz, tapasztalt, mindentudó pillantást nem kerülhette el. A két öreg fekete szem gazdája ott foglalt helyet a behúzott függönyű gyaloghintóban, melyet a fiú egy mozdulattal kikerült. A bent ülő férfi arcán az évek mély barázdái egy minutumra kisimultak, ahogy felfigyelt rá, s követni kezdte Taehyung mozgását. Fagyos, tiszteletet parancsoló aurája meggyengült, miközben fejét kissé a cikázó fiatal irányába fordította, hogy bizonyosságot nyerjen feltételezéseire. Nem kellett sok időnek eltelnie, éjsötét íriszei sokat mondóan szűkültek össze, s vékony szája kegyetlen, hideg mosolyra húzódott. 

- Bolond fattyú... - morogta rekedtes hangon.

Hangja ugyan szinte azonnal elveszett az emberek zajában, azonban nem messze valaki mégis beleborzongott a hideg, megvetéstől tocsogó szavakba. A hosszú, erős ujjak öntudatlanul simítottak végig gazdájuk nyakán, melyre mintha kötelet tekertek volna hirtelen.

Jungkook tüdeje összeszorult egy pillanatra a kellemetlen, fojtogató érzésre, s a fiú nagy levegőt vett, majd sóhajtva kifújta azt, szemeit le sem véve a mindeközben továbbra is árnyként suhanó tanítványáról. Veszélyt érzett, óriási veszélyt...

Gondolatai sebesen cikáztak fejében, azonban sehogy sem sikerült megfejtenie a baljós érzés okát és forrását, csupán egyetlen egy dolog járt a fejében. Meg kellett védenie Taehyungot valamitől. Vagy valakitől.

Sziasztok!

Laza 5 hónap után idemerészkedtem a folytatással, ahogy azt sokatoknak meg is ígértem (mármint azt, hogy nem hagyom abba a könyvet). Remélem elég nyomasztóra sikerült ez a fejezet szokáshoz híven, köszönöm, hogyha elolvastad!

Shiro~chan