Hát eljutottunk az utolsó fejezethez is. Remélem tetszett!

Köszönöm mindenkinek aki elolvasta!

-----------------------------------

Végre sikeresen kijutottunk a fogságból. De ahelyett hogy menekültünk volna Shoto inkább csókolózott velem. Nos.... nem mondom azt, hogy nem élveztem baromira. De..... mégiscsak veszélyben vagyunk még. A szabályokat elvileg megszegtük, és ha ők is így gondolják, akkor meg akarnak majd minket ölni. Viszont hiába láttam így a helyzetet.... Shoto csókjait megint érezni... nem tudtam ellenállni... annyira jól estek. Hogy hogyan tudtam beleszeretni így ebbe a fiúba azt nem tudom... Csak azt tudom, hogy talán képes lennék megbocsájtani neki. Ha eléggé küzd érte. Bár ki tudja lehet jelenleg is azt teszi. Próbál magába bolondítani méginkább, hogy elfeledjem a haragomat iránta. És talán sikerrel is jár. De remélem, nem ver át többé. Mert különben megöletem a bátyámmal. Aki ezt szerintem ezer örömmel teljesíti is.

- Aina...

Zihálta a nevemet mikor végre elengedte az ajkaimat.

- Igen... Shoto?

Kapaszkodtam a karjaiba, mert még remegett a lábam a korábbi percek miatt. De zsibbadt a szám is. Ott ahol fogott forró volt a bőröm. A hasamban ezernyi pillangó repkedett. A szívem a torkomban dobogott igen nagy frekvenciával. Úgy éreztem most valami nagyon fontos dolog fog történni közöttük.

- Szeretlek! Bakugou Aina, megtisztelnél azzal, hogy a barátnőm leszel?

Kicsordultak a könnyeim. Egy párszor elképzeltem már, hogy valaki ezt mondja majd nekem. De sosem tudtam azokban a képzelgésekben, hogy miként válaszoljak. Erre most itt ez a felemásszemű fiú. Csak hozzám közeledett. Megmentette az életemet. Elérte, hogy beleszeressek. Majd elárulta ezeket az érzéseimet. Küzdött, hogy bocsájtsak meg neki. És majdnem meghalt azért, hogy kijuttasson a cellámból.

A nyakába ugrottam. Még sosem voltam semmiben sem ennyire biztos mint ebben az egy szóban

- Igen!

Akkorát dobbant a szíve, hogy még én is éreztem és nekem is gyorsult tőle a pulzusom. Ahogy elhúzódtam tőle ő is sírt.

- Shoto?

- Mond, hogy nem álmodom! Hogy ez a valóság és tényleg megtörténik!

- Nem álmodsz butus.

Megcsókoltam. Könnyes csók volt, de pont ettől volt olyan édes.

- Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!

Hajtogatta folyamatosan, ahogy ölelt.

- Most már tényleg elhiszem neked Shoto... és.... én is Szeretlek...

Megint a szemembe nézett, szóra nyitotta a szájat, de meghallottunk valamit a szobán kívülről. Közeledtek a fogva tartóink. Biztosan hallották azt a robbanásszerű hangot, amivel darabokra törtem a celláinkat. Nem kellett szólnia egyikünknek sem. Shoto a jegével áttörte a plafont, hogy kijussunk a szabadba. Én pedig szárnyakat növesztettem. Hátulról átkaroltam a törzsét és a levegőbe emelkedtünk.

Tudtuk jól, hogy ha valóban olyan ereje van az egyiküknek, mint az osztályfőnökünknek, akkor szemtől szembe az erőnk nélkül nem vagyunk ellenfelek nekik. Így az volt a legjobb, ha elmenekülünk. És ki kellett kerülnünk a látókörükből, hogy ne találhassanak meg minket.

Mikor már magasan szálltunk rájöttünk hol vagyunk. A külvárosban. De ez természetes. Ha az embert elrabolják, akkor sajna sosem a belvárosban rejtegetik, hanem onnan jó messzire. De ahogy repültünk hamar láttunk ismerős épületeket megkerestük a legközelebbi hősirodát.

Amint megláttak minket körbeugráltak. Shoto apja az egész varost mozgósította, hogy mindenképpen tálaljanak meg minket. Mikor szóltak neki es az én családomnak egyszerre léptek be az ajtón röpke 10 perc múlva.

Anyáék nyakába ugrottam és sírtam örömömben. Még Katsuki is megölelgetett és bár azt mondta, hogy csak por ment a szemébe én láttam, hogy ő is könnyezik. Hiszen aggódott értem.

- Mondj el mindent mi történt?

Faggatott. Így Shoto-val "élménybeszámolót" tartottunk. A csókolózós részeket persze elfelejtettük megemlíteni. Mert anyámék semmit sem tudnak arról, hogy volt egy kiszemeltem. És.... Kacchan meg itt helyben megverné, ha megtudna, hogy azok után mégis megkapott..... ehhez most nincs idegzetem.

Endeavor a koordináták birtokában elment, hogy intézkedjen az elrablóink felől, de azért még beszélt Shoto-val pár szót kettesben. A fiú mosolyogva jött vissza hozzám. Gondolom kivételesen nem veszett össze az apjával.

Végignézte, ahogy hol anya, hol apa kér zsebkendőt és az én vállamon sírnak, mert annyira aggódtak értem. Katsuki az idézem: „röhejes fejemet" fotózta, amit vágtam anyáék jelenetén. Nem is értem őket. Hősnek tanulok. Ilyen helyzetekbe előbb vagy utóbb kerül az ember. Remélem, nem csinálják majd ezt minden rizikósabb alkalommal!

Mikor végre hajlandóak voltak elengedni egy kicsit akkor Shoto közelebb lépett. Kirántott a háromszögből, amit a családom alkotott körülöttem. Magához rántott. És miután odafagyasztotta a bátyám bakancsait a padlóhoz megcsókolt... ott mindenki előtt.

- Te szemét mit művelsz a húgommal?

Ordította a robbanós süni. Majd kitépve magát a fagy fogságából rátámadt a fiúmra. Ő hárította az első ütést kiengedve engem a karjaiból. Kitért a csapás elől és még arra is volt ideje, hogy félretaszítson, hogy nehogy engem találjon el a bátyám támadása. Én a lendülettől beleültem egy fotelba. Onnan nézhettem tovább a küzdelmüket. Még egy jobbhorgot be akart vinni neki a tesóm, de Shoto elhajolt előle így az orra előtt suhant el az ökle és a robbanás is csak oldalra terjedt. Shoto elkapta a jobbcsuklóját, ami előtte volt, hogy ne mozdulhasson előle és egyetlen ütéssel gyomorszájon vágta. Katsuki nyögött egyet, mert nem számított rá, majd mikor Shoto elengedte a karját akkor térdre rogyott.

- Baszódj meg....

Nyögte, amíg felnézett rá. Shoto viszont nem úgy nézett, mint aki diadalittas. Inkább bánta, hogy így kellett lenyugtatnia a srácot. Hiszen mégis csak a testvérem. És így ki tudja mi lesz még neki..... ha minden jól megy, akkor a sógora....

A felemásszemű nagyot sóhajtott majd lenyújtotta a kezét a bátyámnak. Aki elsőre nem is fogta fel, hogy fel akarja segíteni. De mikor koppant nála akkor csak félrelökte. Feltápászkodott, majd elkapta a gallérját.

- Komolyan azt hiszed, hogy azok után engedem, hogy akár csak a közelébe menj Ainak?

- Nem kérem, hogy bocsáss meg. De szeretem a húgodat!

Az a hirtelen vallomás elbizonytalanította a testverem öklét, nem szorította már annyira erősen Shoto ruháját.

- Azt várod, hogy elhiggyem?

- Nem. ... Csak elmondtam azt, ami tény.

- He?

- Soha többé nem árulom el. Még apámat is rávettem, hogy bontsa fel az elrendezett jegyességemet. Mert nekem csak Aina kell!

- Ne merd a szádra venni a nevét!

- Katsuki...

Álltam fel a fotelből és léptem melléjük. Megfogtam a kézet és elhúztam Shoto-tól.

- Ai mit művelsz?

- Én már nem haragszom rá....

- Mi? Neked elment a józan eszed? Ő-

- Hibázott egyszer. De hiszek neki abban, hogy többé nem fog megtörténni ilyen.

- Hülye vagy, ha elhiszed ezt!

- Figyelj Katsuki... Shoto majdnem meghalt azért, hogy én képes legyek kijutni a cellámból. Ez elég nagy áldozat nekem ahhoz, hogy elengedjem azt, ami a fesztiválon történt. És.... én is Szeretem...

- Aina?

- Kérhetem az áldásodat ránk?

Kikerekedtek piros szemei a kérésem hallatán. De mikor behunyta a szemét és fujt egyet éreztem, hogy megnyugodott. Megszorította a kezemet. Majd magához rántott és átölelt. Úgy súgta, hogy senki se hallja

- Nem akarom, hogy több fájdalom érjen. Remélem, tudod!

- Igen tudom. Te vagy a legjobb testvér nekem..

- Lökött tyúk

- Robbanékony süni

Nevetett. És amikor elengedett Shoto fele fordult.

- Figyelmeztetlek Todoroki! Ha még egyszer meg mered bántani halott ember vagy! Fogtad?

- Igen. De nem kell mondanod. Nem fogom elkövetni megint azt a hibát.

- Ajánlom is. És... vigyázz rá!

- Úgy lesz.

Én majdnem sírva fakadtam annyira kis édes jelenet volt, hogy azt hittem álmodok. Ők ketten még sosem beszeltek így egymással. Katsuki még egyetlen fiút sem fogadott el. És ami a legdurvább! A nevén szólította! Ilyesmi 100 évben csak egyszer fordul elő, mint Halley-üstökös visszatérése meg ilyenek – jó tudom, hogy az 75 év, de na... -. Hihetetlen! De ugyanakkor nagyon boldog voltam, hiszen végül is lett egy párom az életben. Akit még a tesóm is engedett, hogy mellettem legyen.

...

Hogy mi történt még az néhány szóban elmondható.

Endeavor san és egy csapat profi elfogta a sorozatgyilkos párost. De nem csak őket kapta fel a híradó, hanem kettőnket is, hiszen csak mi voltunk képesek kijutni a fogságukból.

Megmondom őszintén baromira lámpalázas voltam mikor kiálltam a kamerák elé interjút adni. De csak addig, amíg a kedvesem mellém nem lépett és meg nem fogta a kezemet. Onnantól kezdve már képes voltam értelmes mondatokat összerakni.

Tulajdonképpen ez az eset volt a debütálásunk ideje is. mert megtudták a hősneveinket. És hogy Endeavor szervezetében vagyunk gyakornokok. Azt is, hogy egy pár vagyunk. Ezt már nem tudjuk tovább titokban tartani. De Shoto nem is akarta. Ő legszívesebben kikiabálta volna a világnak. Ez aranyos benne... nagyon.

A hős gyilkosos esetben viszont nem ismerték el sem Shoto-t sem Izuku-t vagy Iida kunt. Azt ugyanis engedély nélkül hajtották végre így ezt át kellett engedniük Endeavor sannak.

A mi menekülésünk is csak azért lett híres, mert mi nem harcoltunk ellenük. Csak a két túlélő hőstanonc voltunk. Ezzel a címmel hoztak le az újságok. De kezdésnek ez is több a semminél. Innen kell majd legendás hősökké kinőnünk magunkat. Mint a két tűzhasználó. „Shoto" és „Lidércfény".