Ezt a fejezetet Hitri39 channak ajánlom aki már nagyon várja. Remélem tetszeni fog!

------------------------------

Éreztem egy erős nyomást a nyakamon. Utána sötétség. Kiesett minden. Nem tudom meddig lehettem kiütve, hová vittek kik voltak és mit akartak tőlem. De egy furcsa hideg nyirkos helyen ébredtem fel. Cellában voltam ez biztos, hiszen az ágyat, amin ébredtem körülvette pár fal. Ebből kettő rácsozott volt. A mögöttem lévő a nagyobb szoba egyik fala volt. De a mellettem lévőn nem láttam keresztül csak a szemben lévő oldalon. De arra amerre nem láttam is folytatódott a terem. Viszont a cellámban egymagam voltam. Arra tisztán emlékeztem, még hogy a Shoto-t is elragadták velem együtt. Ő még próbált védekezni. De az utolsó pillanatban nem magáért küzdött. Engem akart elérni. És mielőtt az ájulás miatt lehunytam a szememet még halottam hogy kiáltja a nevemet. Felültem az ágyban megcsörrent a bilincs, amivel a falhoz rögzítettek. Elég hosszú volt ahhoz, hogy tudjak sétálni, de még így is nagyon gyengének éreztem magam miatta. Nem normális lánc volt ez. Elszívta az erőmet. Ezt éreztem. Nem tudtam hol vagyok. Miért raboltak el, mit akarnak tőlem? Ijesztő volt a helyzet. Már majdnem sírtam mikor:

- Felébredtél? - hallottam a fal másik oldaláról a felemás hajú hangját.

- Shoto te is itt vagy? – siettem a rácshoz, hogy megpróbáljak átnézni a másik oldalra.

Nekidöntöttem a fejemet a vasnak a váltott szempár nézet vissza rám. Átnyúltam hozzá és ő megfogta a kezemet. Nagyon örültem, hogy láthatom. Valaki, aki nem ellenség. Ez kicsit megnyugtatott.

- Igen... Itt vagyok Aina... - engedte el a kezemet és simogatta meg az arcomat letörölve egy kiszökött könnycseppet - Én már egy ideje ébren vagyok. nem tudtam, hogy pontosan, hol vagy, de reméltem benne hogy a fal túloldalán. Jól vagy? Nem tettek veled semmit?

- Azt hiszem nem... Legalább is remélem, mert saját kezűleg tekerem ki a nyakukat, ha igen.

- Ha tényleg hozzád értek, arra nem lesz időd, mert én hamarabb ölöm meg őket...

Az, ahogy akkor elsötétült a tekintete megijesztett. Tényleg komolyan gondolta, hogy végez velük. És mégis amellett hogy megrémítet mégis kis melegséget is hozott a szívembe, hogy ennyire vigyázni akar rám. Talán van még ott abból a Shoto-ból aki azt mondta nekem, hogy tetszek neki.

- T-te is ki vagy láncolva? – tereltem vissza a témát egy más mederbe, mert kicsit kezdtem elpirulni.

- Igen... - demonstráció gyanánt megrázta és hallottam, ahogyan a láncszemek egymáshoz ütődve csilingelnek - Tudod használni a képességedet?

- Megpróbálom...

Próbáltam létrehozni egy kis tüzet, de megrázott az áram. Méghozzá nem is kicsit. Éreztem, hogy megégette a bőrömet az, amikor belém vágott. Fájdalmasan felkiáltottam.

- Szóval tiédben is van vezetve elektromosság... - vonta le a következtetést sóhajtva

Visszavontam az előzőt. Ha tényleg fontos lennék neki nem hagyta volna, hogy megrázzon az áram... Ha kijutunk, innen megverem!

- Furcsa bilincs ez... - fújtam ki a benntartott levegőmet morogva - Egy szer már fogtam olyat a kezembe, amivel a bűnözőket zárják el. De ez más, mert abba nem volt áram vezetve... És még emellett is... h csak ennyi lenne akkor is hamar ki tudnánk törni... Szerintem ez elszívja képességünk erejét is...

- A kisasszonynak nagyon jól vág az esze...

Hallottunk egy hangot a rácsokon kívül. Még tapsoltak is hozzá. A hangok irányába kaptuk a fejünket. Két ember állt előttünk. Nem tudtuk, hogy vajon eddig is ott voltak e... De nem vettük észre őket addig, amíg meg nem szólaltak. Ugyanúgy néztek ki. Mint hogyha két kicsit elfuserált bohóc lettek volna... A ruhájuk ugyanúgy nézett ki, csak egymásnak tükörképei voltak. Színes ruhájukon rengeteg csík és minta rontotta az összképet. Ha sokáig nézte beleszédült az ember. Az arcuk ki volt festve, mint egy színházi maszk. Szájuk egyik fele fel a másik le görbült. Ez is egymásnak tükörképe volt. De nem mozgott az ajkuk beszéd közben. Így arra gondoltam, hogy tényleg teljes maszkot viselnek. Közelebb léptek, teljesen egyszerre mozogtak.

- Kik maguk? És mit akarnak tőlünk? - kérdezett a túloldalon

- Egy egyszerű kísérletet akarunk végrehajtani.

- De először hat mutatkozzunk be. - felváltva beszéltek félmondatonként cserélve

- Én x vagyok

- ő pedig Z mutatták be egymást

- Miféle kísérletről beszélnek? - rázott ki a hideg

- Nagyon egyszerű

- Arra szeretnénk rájönni

- Vajon az ifjú következő generációs hősök

- Képesek a saját túlélésüket

- Háttérbe szorítva

- Megmenteni a társukat

- Vagy inkább saját magukat mentik.

Hirtelen belém nyilallt egy információ, amit nem olyan régen olvastam. A déli országrészben hősök tűntek el párosával és nem kerülnek elő sem élve sem halva. Nagyon megrémisztett, hogy feltehetőleg most az elkövetőkkel állunk szemtől szembe. Nem számítottam ilyen találkozásra, hiszen eddig még csak Tokyo közelében sem voltak az esetek.

- Az eddigi tapasztalataink elég rosszak...

- Úgyhogy kíváncsiak voltunk

- Mi lesz hogyha

- Egy ilyen érdekes kapcsolatban lévő

- Személyeket zárunk össze

- Miféle rossz eredményekre gondol? - nem kellett volna belegondolni, de mégis tudnom kellett, hogy jól kapcsolom e össze az eseteket.

- Nagyon egyszerű

- Olyan hősökkel kísérleteztünk eddig

- Akik már évek óta társak

- És sajnos azt kell látnunk

- Hogy amikor szóba jön a halál

- Fülüket farkukat behúzva menekülnek

- Hátrahagyva bajtársukat

- Ez így nem jó

- Nem vezet sehova.

Az, ahogyan beszéltek a mostani hősökről kísértetiesen hasonlított a hősgyilkos ideájára. Talán pont a sors akarta úgy, hogy mikor azt az embert elfogták akkor jelenik meg két követője pont a helyszínen és ragadja el az egyik olyat, aki harcolt a „mesterük ellen"

- Kíváncsi a vagyunk

- Kettőtök közül valamelyik jól dönt e

- A feladat nagyon egyszerű

- Mint bizonyára tapasztaltátok

- Nem olyan könnyű kijutni ezekből a cellákból

- Mint ahogyan azt sejtetted ifjú hölgy...

- Nem is... Lidércfény kisasszony

- Nem használhatjátok az erőket

- Vagy ha igen akkor áramütést fogtok szenvedni

- Legalábbis eddig ezt kaptatok

- Viszont miután elkezdjük a tesztet

- Onnantól kezdve a másikat fogja érni

Ezzel oda léptek az asztalhoz a fal mellett. Volt rajta egy távirányító. Felvette az egyikük megnyomott rajta egy gombot. A kettőnk cellája közötti fal felemelkedett, hogy lássuk egymást, de még így is minket még egy rács választott el.

- És mit kellene tennünk? – mordult rájuk Shoto.

- Nos, most itt fogunk benneteket hagyni

- És meglátjuk, hogy képesek vagytok e kijutni

- Ha nem akkor természetesen

- Megölünk titeket

- Ha igen akkor mehettek utatokra

- Bár eddig erre még nem volt példa...

Nagyon gonosz kacaj szűrődött ki a maszkot mögül. Ijesztő volt csak úgy borsozott tőle a hátam. Ezzel ugyanúgy, ahogy jöttek el is tűntek az árnyak között. Ránéztem a felemáshajúra, aki a bilincsét figyelte. Az arca el volt sötétülve. Mint aki nem sok könnyű megoldást talált.

- Magyarán, ki kell szabadulunk, úgy hogy nem használjuk az erőnket, vagy ha megtesszük a másiknak ártunk vele - vonta le a következtetést a fiú.

Csak bólintottam. Nem éppen a legjobb választás vagyunk erre a feladatra. Hiszen éppen haragban vagyunk mégis Shoto egyszerűen csak leült az ágyára és nem csinált semmit.

- Nem kellene... - törtem meg a csendet - Mondjuk kijutnunk innen? - tettem föl az igenis lényeges kérdést

- Én nem fogok tenni semmit azért, hogy innen kimegyünk akkor, hogyha neked ártok vele.

- Komolyan most akarsz ilyen jó fej lenni? – csattant el nálam valami

Nem kellett volna így reagálnom. De az előbb még simán meg csapatot árammal. Most meg játssza itt a jófiút.

- Aina... - állt fel és közeledett felém – Figyelj, sajnálom, ami a meccsen történt... Nem tudom mi ütött belém.

- Én tudom kihasználtál és aljas módon átvertél, hogy nyerhess! Undorító húzás volt a részedről!

- Én nem így szántam azt, amit akkor mondtam.

- Ezt már kicsit későn mondod...

Odamentem a rácshoz megpróbáltam megolvasztani. Erre Shoto felszisszent jelezve, hogy ez most fájt neki. Majd belenézett a szemembe.

- Ezt a korábbi miatt, amiért szólhattál volna, hogy ráz ez a szar.

- Oké ezt megérdemeltem...

Abbahagytam az erőm használatát. És inkább csak rámarkoltam a vasrudakra. Néztem, hogy hátha valahol meg van gyengülve a csavarozása. De semmi hiba. Mintha most építették volna, direkt a mi tiszteletünkre.

- De mégis hogy jussunk innen, ki hogyha nem használhatjuk az erőnket? – morogtam

- Ott van a kulcs az asztalon... - vette észre, hogy a távirányító mellett van még egy apróság

- És mégis hogy érjük el?

- Azt nem tudom, gondolom ez a feladat lényege... De úgy biztosan nem fog sikerülni, hogyha veszekszünk

- Én nem veszekszek, csak elmondom a tényeket...

Lezártnak tekintettem a vitát, visszaültem az ágyra Shotonak hátat fordítva és gondolkodni kezdtem. Nem akartam vele beszélni, hiszen még mindig haragudtam rá. Annyi biztos hogy össze kell majd dolgoznunk hogy kijussunk. Még akkor is hogyha ezzel egymásnak fájdalmat okozunk. Ha igaz az, hogy ő nem akar bántani engem, akkor kénytelen leszek én ártani neki... De bevallom ezt én sem akartam.

- „Nincs ínyemre ez a dolog... de arra sem vagyok hajlandó, hogy itt karba tett kézzel várjam, meg hogy ezek vissza jöjjenek és megölnek minket."

Eltelt egy óra körülbelül, amíg így gondolkodtam. De sajnos semmi sem jutott az eszembe, amivel el lehetne érni a kulcsot. Pedig fejben kigondoltam többet is köztük. Például azt is, hogy ha össze tudnánk kötni a lepedőinket és a pokrócokat ÉS azzal pont el találnánk kulcsot ÉS lehúznak vele az asztalra, akkor TALÁN közel lehetne húzni a cella ajtajához. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ebben túl sok a bizonytalan tényező... Valamint nem kaptunk annyi ágyneműt, hogy elérjük vele a távoli asztalt. Úgyhogy ez a terv elesett a próbán...

Amikor gondolkodásban kifulladva hátradőltem az ágyon akkor vettem észre, hogy Shoto végig engem nézett... De csak akkor szólalt meg ismét.

- Feladjuk?

- Eszemben sincs! Nem fogok itt várni a halálra, de ajánlom, hogy te is gondolkodj, ne csak engem hagyj így.

- Sajnos nekem csak mind képességekkel kapcsolatos ötleteim vannak... nem vagyok olyan kreatív, mint te. Hogy csinálod?

- Nagyon egyszerű én egy évvel ezelőttig még úgy tudtam magamról, hogy képesség nélkül születtem. Mindent a magam eszem útján kellett megoldanom. Erő nélkül.

- Komolyan?

- Az, aki megszületése óta képességére hagyatkozik, ez sokkal nehezebben tanulja meg.

- Ilyen téren akkor te vagy szerencsésebb.

- Ha te mondod... - vontam vállat - És mondd milyen ötleteid támadtak?

- Hát hogy esetleg jéggel le tudnám lökni... De nem tudom úgy irányítani a jeget, hogy az ide hozza...

- Ez igaz... de hogyha egy hosszú rudat fagyasztanál meg akkor azzal elérhetnénk a kulcsot.

- De nem akarom, hogy ez neked fájjon!

- Sejtettem... De hogyha ezt nem akarod, akkor mondd mit találtál még ki?

- Esetleg ami a legkézenfekvőbb az mondjuk, az lenne, hogy megint megidézed, a szárnyaidat kinyúlsz a rácson és azzal talán eléred, elég nagy fesztávolságod van, ha jól emlékszem.

- Végül is meg lehetne oldani... de az meg neked fájna!

- Én kibírom, csak neked ne ártsak!

- Shoto?

- Soha többé nem akarok fájdalmat okozni neked Aina! Túl fontos vagy nekem ahhoz!

Nem feleltem... nem tudtam mit mondani erre... De mégis elpirultam. Nem tudtam a szemébe nézni sem. Shoto megváltozott az igaz... És tényleg úgy néz ki minthogyha nagyon bántaná, azaz eset. Most már el is hiszem neki, hogy ez valóban így van. Talán mire kijutunk innen meg is bocsájtok neki...

- Mióta vannak egyébként szárnyaid? – terelte el a szót, mert látta, hogy nem kényelmes nekem.

- Nem olyan régóta... A fesztiválra való felkészülés alatt jöttem rá hogy vannak... még én se fedeztem fel teljesen képességemet. Szóval még bármi történhet...

- Különleges vagy minden téren... megpróbálod elérni a kulcsot?

- Megpróbálhatom végül is... de... tényleg kibírod?

- Persze. Volt már rosszabb élményem is. Ne aggódj miattam

- Hát rendben...

Megnövesztettem a szárnyaimat, olyan nagyra, amekkorára csak lehetett. De amit megtettem láttam, hogy kínzó fájdalom ült rá a társamra. Rossz volt nézni, ezért inkább abbahagytam.

- Mit csinálsz Aina? Így nem jutunk ki.

- Rossz azt nézni, hogy fájdalmat okozok neked! – fakadtam ki- Nem akarom ezt csinálni!

Felállt és odajött a rácshoz átnyúlt odarántott magához és megcsókolt. Viszonoztam. Szükségem volt rá. Belül mélyen még mindig szeretem. És nem akarom bántani!

- Kedves tőled hogy aggódsz értem... - erre sem tudtam mit felelni, mint egy teljesen másik személy lenne mellettem – Aina... minden rendben lesz. De csak a te erőddel juthatunk ki.

- Mond csak Shoto... komolyan gondoltad azt, amit mondtál akkor? ...

- Aina... Szerelmes vagyok beléd!

Elpirultam, de úgy teljesen tetőtől talpig. Csak pislogtam, mert felelni nem tudtam.

- És sajnálom, hogy akkor úgy kihasználtam a reakciódat. Nem kellett volna és megígérem, hogy soha többé nem is fogom megtenni. Csak... Bocsáss meg nekem.

- E-ez nem ilyen egyszerű... - mardosott belül, ami történt nem tudtam még elengedni.

- Igazad van... - engedett el - felejtsd el...

- Nem tudom...

- Micsoda

- Nem tudok elfelejteni valamit, ami ennyire fontos nekem...

- Fontos?

- Igen... hiszen... én is kedvellek téged... Pontosabban kedveltelek téged, de most nem tudom, mit gondoljak rólad...

- Megértem, hogy bizalmatlan vagy és szeretném, ha tudnád, hogy nem adom fel! Mindent be fogok vetni annak érdekében, hogy egyszer, megbocsáss

- Meg fogom várni... - döntöttem össze a homlokunkat.

- Aina?

- Várok rád...

Csendben így maradtunk. Kicsit úgy éreztem el kellene nekem is mondanom, hogy én is szeretem őt... De még nem tudtam rávenni magamat...

- Akkor mi legyen most?

- Én tudom...

- Igen?

- Ne törődj azzal, hogy milyen fájdalmaim vannak, csak érd el azt a kulcsot!

- Nem akarom! Figyelj, ha nem teszed, meg mind a ketten odaveszünk, ezt a kis fájdalmat én kibírom. Történt már rosszabb is velem csak csináld

- Ám legyen... de előtte...

- Igen?

Most én csókoltam meg. Meglepetten viszonozta tettemet.

- Aina?

- Hozzon szerencsét...

Megint megnövesztettem a szárnyaimat kinyúltam a rácson és elértem vele a kulcsot. Viszont minél tovább tartottam fent ezt az állapotot annál jobban éreztem, hogy Shoto-nak fájdalmai vannak. És amikor végre sikerült lerántani kulcsot az asztalról és a leesett a földre, Ő ájultan esett össze.

- Shoto! - kiáltottam és összecsaptak a szárnyaimat

Nem érdekelt már a kulcs csak oda akartam hozzá szaladni még akkor is, hogyha ezt a rács nem engedte. Nem kelt föl. Nem felelt a hangomra. Nem tudtam mi baja van. Hogy csak elájult, vagy sokkal rosszabb történt vele? Mekkora áramütést kaphatott? Miért nem szólt? Miért engedte? Magamat hibáztattam. Miattam történt minden. Hiszen én mentem bele a dologba. Meg kellett volna őt védelem. Hiszen most társak vagyunk, és mégis hallgattam rá. Engedtem, hogy rá beszéljen arra, hogy ez így jó lesz. Sírva fakadtam és kiáltottam fájdalmamban

Abban a pillanatban elszabadult az erőm. Olyan hatalmas volt, hogy darabjaira törte a bilincseimet, a rácsokat. Sőt még a falak is bele remegtek. Teljesen máshogy éreztem magam. Sokkal erősebbnek, mint eddig bármikor, de nem foglalkoztam ezzel a többlet energiával. Oda szaladtam hozzá, a nevét sírva, de nem ébredt fel. Föltettem az ágyra mellé ültem és próbáltam felébreszteni. Meghallgattam a szívverését és rá kellett jönnöm, hogy nagyon gyenge a szívritmusa. De még képes voltam megmenteni! Szívmasszázst alkalmaztam, rajta úgy ahogy az elsősegély tanfolyamon tanultam.

Mindent úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. 30 lökés majd három négy befújás a száján. Átadtam neki a levegőt. Ajkaink sokszor összeértek, de akkor nem érdekelt más csak, hogy kinyissa a szemét! Egészen addig tettem ezt, amíg hirtelen fel nem kelt. Az egyik lökésem beindította a szívét és végre megint mellettem volt. Nagy kő esett le a szívemről, hogy tudtam, hogy életben van. Ahogy felült az ágyban és a szívéhez kapott én a nyakába ugrottam és átöleltem. Tudtam, hogy most pihennie kellene. De nem bírtam visszafogni magamat. Sírtam nem akartam elveszíteni őt.

- Sajnálom Shoto! Ne haragudj rám! Hamarabb észre kellett volna vennem, hogy szenvedsz. Majdnem meghaltál miattam! Nem csinálj ilyet többet!!!- és sírtam, zokogtam, remegtem.

Lassan átölelt, mint aki nem tudja, hogy most hol van, ez a valóság e, mi történik körülötte? Percekig voltunk így mielőtt megszólalt volna.

- Semmi baj Aina... jól vagyok hála neked.

- Baka! Ne ijessz meg megint ennyire!

- Aina?

- Hazudtam...

- Mi?

- Még mindig szeretlek te hülye felemás tökfej!

Megcsókoltam. Könnyes, de érzelmekkel teli csók volt a legszenvedélyesebb, ami eddig elcsattant köztünk. És ő átölelt, magához szorított és nem engedett el. Ahogyan én is kapaszkodtam belé. Csak jóval később vált el tőlem. Láttam a szemében, hogy azt akarja mondani, hogy, szeret engem. De észlelte, hogy valami megváltozott a szobában.

- Hogy sikerült összetörnöd a rácsokat?

- Bevallom, magam sem tudom... de mikor láttam, hogy összeesel annyira dühös lettem magamra és világra hogy egyszerűen szét porlasztottam mindent...

- Lenyűgöző vagy... Ai...

Le olvasztottam a kezéről a bilincset így már ő is szabad volt kicsit még szédelgek így addig nem engedtem felállni... De nem is akart, hiszen csak az ajkaimat akarta a magáénak tudni még egy ideig. Én meg hát... hagytam neki.

De mikor már biztos lábakon állt a talajon akkor léptem csak el közeléből. Felvettem a kulcsot, de mire megfordultam ott állt előttem. Megint megcsókolt, de ez más volt.

- Shoto?

- Hozzon megint szerencsét, hogy kijussunk innen!