A nap további része számomra csak pletykák hallgatásáról(Alya végett) és Adrien nézegetéséről szólt.Az utolsó óra közepén felsóhajtottam,és azt gondoltam:''Ahh,Adrien!Miért nem veszel észre? Megőrülök érted! Annyira szeretlek!''

Hirtelen mindenki rámnézett.Először nem értettem,de aztán rájöttem:HANGOSAN GONDOLKODTAM!

''Marinette,ez igaz?''-Nézett rám az említett fiú kedvesen mosolyogva.

''A Francba! Akarom mondani...IGEN!''-erre felálltam,és cuccaimat összeszedve rohantam ki az osztályból.

Sírtam.Nem érdekelt,hogy igazolatlant kapok,csak meneküljek meg az osztály röhögésétől,és persze Adrien elől,mert nem tudtam,hogy ő is érez-e irántam valamit,magyarul féltem,hogy elutasít.

Már épp készültem volna kimenni az iskolakapun,amikor egy kéz elkapta a derekam,és egy személy magához szorítot,és azt mondta:

''Soha ne hagyj el,Marinette! Szeretlek!''-ismerős volt a hangja.Felnéztem.Adrien volt az.

''T-te sz-szeretsz?''-Kérdeztem a fiútól.

''Nem vetted észre?''-kérdezte meglepődve,és kicsit eltolt magától,hogy teljesen láthassa az arcomat.-''Ezért szerettem elmenni valahová,ahol vagy vagy ahová te is menni szeretnél.Hogy a közeledben lehessek,mert SZERETLEK.''

''Ezzel én is így voltam''-mondtam nevetve,és nagy meglepettségemre nem dadogtam.

''És ezzel is úgy vagy,mint én?''-kérdezte majd megcsókolt.

Mikor elváltunk ezt mondtam:

''Na szerinted?''-és visszacsókoltam.

Levegőhiány!Te átkozott! Na mindegy. Mikor megint szétváltunk,Adrien úgy nézett ki,mint egy paradicsom.Gondolom,én se nézhettem ki másképp.