Sziasztok! Vissza is tértem, immár ténylegesen egy új fejezettel. Mikor abbahagytam ennek a profilnak a vezetését, nem tudtam, mit akarok ebből a fejezetből kihozni, most viszont csak úgy ömlöttek a szavak - elég ütősre sikeredett a rész szerintem. Szerintetek? Várom a véleményeket kommentben.
Ez a fejezet azonban nem csak ezek miatt különleges, hanem azért is, mert vendégszereplőt olvashatunk benne. Eredetileg csak viccelődtünk vele, de végül mégis összehoztuk a dolgot - így lehetséges az, hogy JuDaS_D teljes valójában megjelenik a fejezetben. Köszönöm, hogy itt voltál velünk :)
Most viszont jó olvasást kívánok és várom a véleményeket sok-sok szeretettel.

Love ya :*

Kóválygó fejjel ültem milánói lakásunk faragott fa asztalánál. Délelőtt a Cymeryáról mesélő varázslónál jártam, most pedig éreztem, hogy hamarosan el fog borítani egy látomás. Émelyegtem, s szép lassan elhomályosodott a világ előttem.

Körülöttem férfiak és nők álltak fekete, csuklyás talárban, s arcuk előtt ezüstös, különféle mintákkal tarkított maszk volt. Ijesztőek voltak, mégsem féltem. Éreztem, hogy elégedetten elmosolyodom, elárasztott a büszkeség.
- Készen állnak - mondtam. Még mindig a maszkos alakokat néztem, akik mozdulatlanul állva parancsra vártak, de szavaimat nem hozzájuk intéztem.
- Helyes - felelte Tom mellettem állva. Ahogy oldalra pillantottam rá, látnom kellett, hogy eljárt az idő felette. Nem volt idős, és egyáltalán nem hasonlított az egyik régebbi látomásomban lévő, kígyószerű, kopasz, orr nélküli öregemberre, de határozottan idősebb volt, olyan harmincöt körüli lehetett. Elbűvölő, sötét hajának nyoma sem volt, kopaszsága csak még ijesztőbbé tette, testtartása feszes volt, arca komor, s egy pillantást sem vetett rám. Megjelenése és kisugárzása hideg volt és félelmetes. Én döbbentem meg a legjobban, de látomásbeli énem nem érezte azt a mérhetetlen tiniszerelmet iránta, mint amit a jelenben lévő énem érez. Szerette, nagyon fontos volt neki, de eközben félt is tőle, de tudtam, hogy egyik énem sem lenne képes ezek ellenére sem elhagyni őt.
- A halálfalók csak az utasításodra vágynak, Nagyuram - hagyta el a mondat a számat. Sokkolódtam. Nagyuram? Tényleg így szólította a jövőbeli énem Tomot? Igyekeztem azzal nyugtatgatni magam, hogy csak azért mondta ezt, mert nyilvánosság előtt álltunk, és a követői mind Nagyuramnak szólítják, de tudtam, hogy valójában az idősebb Tom feljebb emelkedett nálam, elhagyott és tényleg feltörekvő uralkodóvá vált.

- Faye, jól vagy?
Tom érintésétől tértem vissza a jelenünkbe, 1956. augusztusába, a milánói lakásunkba. Ahogy felpillantottam a szeretett férfira, hirtelen megértettem, miért avatkozott bele, mikor látta, hogy látomásom van. Pedig soha nem szokta megzavarni a látomást. Libabőrös voltam az engem érő meleg levegő és a testemen gyöngyöző, hideg veríték találkozásától, ziháltam és folytak a könnyeim. Tom lassan leguggolt mellém - leestem a székről a földre - és zavarodott tekintettel próbált rájönni, mi zajlik bennem. Ám ismét azt kellett észrevennem, hogy elmém bezárult előtte.
- Azt hiszem - bólintottam, és hagytam, hogy felsegítsen, majd visszaültessen az asztalhoz, s ő is helyet foglaljon mellettem, az asztal sarkán túl.
- Mit láttál? - megfogta a kezem, én pedig már kinyitottam volna a számat, mikor hirtelen máshol találtam magam.

Egy erdőben álltunk Tommal, s az ösztönünket követve haladtunk előre. Mikor a földre pillantottam, láttam, hogy látomásbeli énemen ugyanaz a ruha van, mint a valóságban. Ez egy olyan látomás volt, ami még ma be fog következni...
- Nemsokára ott vagyunk - szólalt meg mellettem Tom.
- Én is érzem - feleltem, majd némán haladtunk tovább.
Az erdő sötét volt, a lombkorona úgy zárta el a hold és a csillagok fényét, mint egy természetes tető, így egy Lumosszal világítottunk, hogy lássuk, merre haladunk. Most mindkét énem félt.
Több perces, néma csend után az előttem haladó férfi hirtelen megtorpant, én pedig kis híján beleütköztem hátába.
- Már vártam rátok.
Az idegen hang váratlanul ért. Oldalasan léptem egyet előre, így Tom mellé kerültem, s megláttam, ki szól hozzánk. Egy magas, fehér hajú idegen volt. Kora meghatározhatatlan volt, de talán kicsivel lehetett idősebb nálunk, legfeljebb harmincnak mondtam volna. Jégkék szeme élesen villant ránk, míg szája játékos mosolyra húzódott. Mosolya nyomán arca eltorzult állától szemöldökéig húzódó heg miatt. Ijesztő volt, de eszünk ágában sem volt meghátrálni. Egyáltalán nem illett az idegen az erdei környezetbe: elegáns, vörös inget viselt, fekete zakóval, de így is látható voltak egyes testrészei, melyeket nem bőr, hanem valamiféle fém fedett.
Mielőtt megszólalhattunk volna, az idegen hirtelen előttem termett, közel hajolt hozzám, s úgy suttogott, hogy csengett tőle a fülem.
- Faye - lehelte fülembe. - Gyere el hozzám, keress meg!

Hirtelen tértem vissza a valóságba, s olyan légszomjam volt, mint még soha. Szúrt a tüdőm, hevesen kapkodtam a levegőt, izzadságcseppek folytak végig homlokomon - azt hittem, ott helyben megfulladok. Tom hangja tompán jutott csak el tudatomig - szólongatott. Ám jobban lekötötte gondolataimat az, hogy ez a furcsa idegen nem csak szerepelt a látomásomban, de a végén irányította is. De hiszen ez lehetetlen!
- FAYE! - ijedten rezzentem össze, mikor Tom rám kiáltott, hogy végre meghalljam, s csak ekkor néztem fel. Négykézláb álltam a füvön, körülöttünk hatalmas erdő magasodott, s takarta el a holdat előlünk. Akárcsak a látomásomban. Tom mellettem guggolt, keze hátamon nyugodott, s várt. Talán kapcsolatunk során először tényleg, türelmesen várt rám és a figyelmemre. - Mit tettél?
Először nem értettem, mire gondol, de aztán rájöttem. Miattam kerültünk a lakásból ide, az erdőbe. Idehozott a látomás - vagy elmeirányítás? Idehoppanáltam.
- Látomásom volt - álltam fel nagy nehezen. - És kivételesen a jelenről szólt - feleltem halkan, hiszen én is alig mertem elhinni, amit mondok.
- Miért vagyunk itt? - értetlenkedett, de ekkor sem esett ki magabiztos szerepéből.
- Még én sem tudom - ingattam a fejem, s körbenéztem, hogy tudjam, merre kell mennünk. Fogalmam sem volt, hol vagyunk pontosan. - Találkoznunk kell valakivel.
- Kivel? - kérdezte, de választ már nem tudtam adni rá.

- Faye!
A suttogás egyértelműen csak a fejemben hangzott el, ám most nem Tom jelenlétének jóleső bizsergetését éreztem, hanem egy éles, szúró ismeretlenét. A látomásbeli férfi volt. Egyszerűen csak tudtam.
Tudtam, ha elindulok, utánam jön, mégis kissé furcsán éreztem magam, mikor hirtelen lendülettel elindultam, Tomot hátrahagyva. Ott lépdelt szorosan mögöttem, mégis szokatlanul kényelmetlen volt, hogy én vezetek, nem ő. Egy pillanatra sem álltunk meg, mégis észrevettem, mikor hirtelen megborzondott, s elakadt a lélegzete.
- Már én is érzem - suttogta. Ő is érzékelte azt az erőteljes vonzást, amihez hasonlót csak akkor éreztem, mikor a Cymeryát bemutató, idős varázslóhoz tévedtem. - Nemsokára ott vagyunk.
- Én is érzem - bólintottam, majd némaságba burkolóztunk.
Miután Tom leelőzött, Lumost varázsolt, hogy lássunk valamit, miközben egyre mélyebbre hatoltunk az erdőben. Több perces, néma csend után az előttem haladó férfi hirtelen megtorpant, én pedig kis híján beleütköztem hátába.
- Már vártam rátok.
Ezúttal nem ért váratlanul az ismeretlen hang felcsendülése. Kikukkantottam Tom válla mögül, s láttam, hogy tényleg megérkeztünk ennek a váratlan kalandnak a végállomásához. Ott állt előttünk teljes valójában a látomásomban is szereplő idegen férfi.
- Mit akarsz tőlünk? - léptem egyet, hogy jobban látható legyek, s a kérdést a nagyhatalmú idegenhez intéztem.

- Itt az a kérdés, ti mire vágytok - felelte gúnyos mosollyal, sejtelmesen. Ekkor láttam csak meg, hogy egyik szeme teljesen világtalan, míg másik jégkéken izzik. - Nos, igen - emelte fel ujjait, s bárgyún Tomra mutatott. - Tom Denem, a félvér Sötét Nagyúr - kuncorászott mindentudón. - Te hatalomra vágysz, megbecsülésre és arra, hogy mindenkinél hatalmasabb vezető lehess. Ehhez a fekete mágián át vezet az út. Te pedig - fordult felém, vak szemét rám szegezte, mintha valójában látna vele, s görcsbe rándult a gyomrom a félelemtől. - Te soha nem kaphatod meg azt, amire vágysz. Életed végéig szenvedni fogsz az elérhetetlenség miatt.
- Miről beszélsz? - köptem a szavakat. Nem tudtam, ki ez, mit akar tőlünk, és hogy lehet-e ennél szürreálisabb a helyzet, de féltem, hogy tudja, mire is vágyom valójában, s ha azt nem kaphatom meg soha, abba lehet, belehalok. - Nem tudsz te semmit.
- Dehogyisnem - nevetett fel gunyorosan. - De akármennyire is vágysz a drágalátos Sötét Nagyúr szerelmére, azt soha nem fogod megkapni. Hiszen, aki szerelmi bájital hatása alatt fogan, az később képtelen a szerelemre.
- Ez igaz?

Van az úgy, hogy egyetlen kérdés magában hordozza egy egész élet minden fájdalmát - ezt éreztem e két, ártalmatlan szó kiejtésekor. Teljesen lesokkolódva fordultam Tom felé. Úgy tűnt, őt is meglepte a hír, mégsem tudtam volna rávenni magam, hogy meghazudtoljam az idegent. Soha ezelőtt nem láttam, mégis hittem neki, tudtam, hogy igazat mond - éreztem. És hogy mit éreztem még? Fájdalmat, mérhetetlen fájdalmat.
Tom hevesen vitatkozni kezdett az idegennel, idővel pálcát is rántott, de a fehér hajú férfi csak mosolygott és ugyanazt ismételte. Ahogy végiggondoltam az elmúlt éveket, rájöttem, hogy igaza van. Kaptam virágokat, forró csókokat, ruhákat, vacsorákat, titkos pillanatokat, bizalmat, hűséget, sőt még egy társat is - de Tom valójában soha nem mondta ki, hogy szeret. Nem mondta, hogy szeret, s jelét sem mutatta annak, hogy ezen ajándékok többek lennének kötelességnél és tudatos illemnél. Tényleg nem tudta. Tisztában volt vele, mit kell tennie egy kapcsolatban, mert látott már ilyet és borzasztóan intelligens is volt, de az érzést nem adhatta meg. Ez hiányzott eddig, ezért voltunk mi a tökéletesen tökéletlen páros.

Néma maradtam - egy könnycsepp folyt le arcomon. Ha valaki akkor ott belehallgatott volna a lelkembe, akkor hallhatta volna, hogy elsöprő erővel üvöltök. Minden sikolyom és kiáltásom mélyen el volt ásva a szívemben. És az üvöltés ereje sebeket ejtett rajta.
Tom tajtékzott, s átkokat küldött a férfira, de ő könnyedén elhárította őket. De nem akartam többet látni. Nem akartam Tomot látni. Egyetlen vágyam volt: kitörölni őt a tudatomból, emlékezetemből és a szívemből is.

Elhoppanáltam.