Sziasztok! Meghoztam a 18. fejezetet, ami most egy kicsit hosszabbra sikeredett. Remélem, tetszeni fog nektek, és írtok pár kommentet :)
Jó olvasást kívánok.

Love ya :*

Telt-múlt az idő, mely lassan évekbe fordult, s én egyre szürkébb, egyre elhagyatottabb lettem. Az ikrek nélkül elvesztem, s már Voldemort sem nyújtott támaszt. Azelőtt horgonyom volt, mely egyhelyben tartott az áramlat közepén, most viszont ő maga vált az áramlattá, s egyre csak sodort.

Berobbantunk a köztudatba, s már semmit nem tehettem annak érdekébe, hogy ne a rosszat csatolja hozzánk a társadalom. Meg akartuk változtatni a világot, jobbá akartuk tenni a varázslótársadalmat, azonban Voldemort félúton elhagyott és a saját képére akart formálni mindent. Azt akarta, hogy minden olyan legyen, ahogy anno Mardekár Malazár, és ahogy ő is gondolja. Ki akarta irtani a mugliivadékokat, s felemelni az aranyvérűeket. Természetesen azt senki nem tudhatta, hogy vezetőjüknek mugli apja volt.

Én szerveztem össze a halálfalók névre hallgató követőtábort. Az ötletet Cymerya adta, s az, hogy ő még Voldemortnál is hatalmasabb. Minden egyes nap Cymerya ellen küzdöttünk - bár erről ők nem tudtak - s azért, hogy mi élhessünk, valamennyien Cymeryához hasonlóvá kellett válnunk. Öltek, hogy ne őket öljék meg. Halálfalókká váltak. Szimbólumuk is lett, amin keresztül kommunikáltak - a Sötét Jegy. A Jegyet csak a legjobbak, a belső kör kaphatta meg - a halálfej, mely Cymeryát jelképezte, s a szájából kibújó kígyó, mely maga Voldemort volt. Persze, arról nem szóltam a Nagyúrnak, hogy Cymeryát vettem alapul minden motívumban, minden szimbólumban, beszédben. Ő azt hitte, hogy minden róla szól.

Úgy éreztem, mintha Tom Denem meghalt volna abban a milánói erdőben, s már csak Voldemort létezne. Elfordult tőlem, bár még mindig közelebb álltam hozzá, mint a halálfalókhoz, elvakulttá vált, rögeszméssé. Rá sem lehetett ismerni - vagy éppen ez volt az igazi énje?

Évekkel később aztán rengeteg tehetséges, frissen végzett, Roxfortos diák csatlakozott hozzánk, köztük Abraxas fia, Lucius Malfoy, Perselus Piton, a bájitalmester, és ekkor ismertem meg Bellatrix Blacket is. Emlékeztem rá a látomásomból, bár még fiatalabb és sokkal szebb volt. Alig volt tizenhat esztendős, mikor először találkoztunk vele, s már akkor ki tudtam olvasni belőle, hogy mennyire szereti Voldemortot. Nem csak az eszméit, hanem magát a Nagyurat is. Kész volt mindent megtenni neki.
Gyűlöltem, tiszta szívemből gyűlöltem Bellatrix Blacket, s mérgem odáig elért, hogy szereztem neki egy jómódú, aranyvérű férjet, akire szülei és származása miatt nem mondhatott nemet - csak azért, hogy távolabb legyen Tőle. Huszonegy évvel voltam idősebb nála, s belepusztultam a gyűlöletbe, amiért olyan szép és fiatal, amilyen én már nem lehetek. Voldemort mellettem volt, velem evett, volt, hogy az éjjelt is velem töltötte, rá se hederített Bellatrixra - mégis utáltam, csak azért, mert szereti. Pedig miért is kellett volna féltékenynek lennem? Hiszen Voldemort képtelen a szeretetre, úgysem szerethetné viszont. De olyan szép és fiatal volt. Voldemort a szeretetre volt képtelen, nem magára a vonzódásra. Bármikor megtehette volna, hogy lefekszik vele - és ez a gondolat tönkretett.

Az 1970-es évek elején egyre nagyobb hatalom került a kezébe, s én is még nagyobb figyelmet kaptam. Újságok címlapján szerepeltem, az utcán összesúgtak a hátam mögött.
Lady Bird.
Folyton így hívott mindenki, még Ő is. Mikor néhanapján kettesben voltunk és Faye-nek szólított, minden alkalommal furcsán, idegenül hatott a saját nevem, annyira megszoktam a másikat. De ilyen nagyon ritkán volt. Egyre többen haltak meg, egyre sötétebb volt minden, mintha a sötétség képes lenne elnyelni az életemet.

Minden reggel felkeltem, szigorú sminket kentem az arcomra, s fekete, alakomat kihangsúlyozó, mégis mindent takaró talárt viseltem. Felsőtestemet úgy fogta körbe, mintha csak egy lenne a bőrömmel, majd csípőmtől egészen magassarkú cipőm orráig lógott a bő szoknyarész, s egész karomat egy nagy lepelszerű ujj rejtette, melynek egész karon végighúzódó kivágásán keresztül kinyúlhattam. Emlékeztem erre a ruhára - azon a napon is ezt fogom viselni, mikor az idősebb Perselus Piton híreket hoz egy bizonyos Potterről, ahogy a látomásomban állt. Előkelőnek, elérhetetlennek és nagyhatalmúnak éreztem magam megjelenésem miatt - legalább ezt hadd élvezzem, ha már a valóságban egy szolgalelkű, összetört szívű senki vagyok.
A nap folyamán mindig beszéltem a tervekről Voldemorttal, mindenbe beavatott, kikérte a véleményemet, aztán végül úgyis a saját feje után ment, majd kettesben vacsoráztunk, és elmentem lefeküdni. Néha ő is velem tartott. Általában én hívtam gyűlésre a halálfalókat, s én tolmácsoltam a Nagyúr parancsát feléjük - Ő csak akkor mutatta meg magát, ha feltétlenül szükséges volt, megtorlás, büntetés volt soron vagy túl fontos volt az ügy ahhoz, hogy ne jelenjen meg.
Mert ilyen is akadt...

Ahogy parancsolta, összehívtam a halálfalókat, s bár nem osztotta meg velem, mi ügyben történik a találkozó, azt láttam rajta, hogy nem lesz jó vége. Talán valaki tett valamit, amiről nem tudtam...
Mind ott álltak, maszkjukban jelentek meg, de később levették őket, s csuklyájukat hátrahajtották, hogy jól látszódjon az arcuk. A már teljesen megkopaszodott, 53 éves Voldemort mellettem foglalt helyet egy trónszerű széken, s mellette ültem én. Ő osztotta a parancsokat, mindannyian őt szolgáltuk, de a halálfalók előtt egyenlőként jelentünk meg.
- Valaki tudja, miért vagyunk itt? - kérdezte mézes-mázas hangon, amitől kirázott a hideg. A feszültséget vágni lehetett volna a levegőben. Nem néztem rá, csak egyenesen előre szegeztem tekintetemet, a halálfalókat fixíroztam.
- Mi történt? - kérdeztem némán tőle. - Még nekem sem mondtál semmit...
- Mindennek oka van, kedvesem - Természetesen kifogástalan modora megmaradt, s talán még kifinomultabb lett. Mintha csak leplezni akarná azt a sok szennyet.
- És ennek a gyűlésnek most ki az oka? - tapintottam rá a lényegre. Ahogy megnyitottuk a telepatikus csatornát egymás előtt, nem csak gondolataiba láttam bele, de éreztem azt is, amit ő. Éreztem, hogy a fagyos álca alatt mennyire forr a vére, mennyire dühöng, s mennyire gyűlöl mindenkit.
- Talán Miss. Kollahen? Te meg tudod mondani, miért vagyunk itt ma este? - váltott hangos beszédre.
Virginia Kollahent még évtizedekkel ezelőtt szerveztem be egy bálon. Olyan gyönyörű volt - és befolyásos. Voldemort osztotta a parancsot, de a pénz diktált, ezért csatlakozott hozzánk anno Virginia. Mindenki egyként fordult a nő felé, s ekkor már tudtam, hogy valami olyat tett, ami megbocsájthatatlan. Nem volt sok lehetőségem beszélni külön Virginiával, de én győztem meg róla, hogy támogasson minket, ezért valamennyire felelősnek éreztem magam iránta.
- Nem tudom, Nagyuram - cincogta, s már ezzel a hanglejtéssel is beismerte bűnösségét.

Megacéloztam magam. Tudtam, hogy olyannak leszek fül- és szemtanúja, amit soha nem fogok elfelejteni, s bármennyire is szeretném, nem léphetek közbe. Virginia Kollahen meg fog halni ma este.

- Nem? - tettetett döbbenetet a férfi. - Akkor talán megkérhetjük Lady Birdöt, hogy idézze fel az emlékeidet.
Továbbra sem néztem rá, csak szemem sarkából láttam, ahogy felém fordul, majd enyhe mozdulattal int a nő felé. Tudtam, mi a feladatom.
A tömegről Virginiára emeltem tekintetemet, majd elmémmel gyors, határozott és kemény csapást mértem mentális védelmére. Ahogy fájdalmasan fejéhez kapott, a többi halálfaló hátrarebbent, s félkör alakot formázva állták körbe a szenvedőt, aki a földre rogyott. Emlékei közt suhantam el, felbolygattam a legrégebbi, legfájdalmasabb emlékét is, melyeket már rég elfelejtett. Ezek a visszaemlékezések borzalmas fájdalmat okoztak neki, mintha az emlék letapadt volna elméjébe, én pedig felszakítottam volna, akárcsak egy sebet.
- Talán, így már emlékszel arra, hogyan árultál el bennünket - sziszegte Voldemort, miközben felállt, s bő talárjából előhúzta varázspálcáját.
- Nagyuram, én... Ne, könyörgöm! - sírta el magát, mire élesen beszívtam a levegőt, s egészen addig bent tartottam, amíg véget nem ért az egész.
- Crucio! - mondta ki a varázslatot.

Virginia teste fájdalmas, természetellenes pózba csavarodott, sikolya töltötte be az egész termet. Többen grimaszoltak, s láttam rajtuk, hogy legszívesebben elfordultak volna, ahogy én is, de mindannyian tudtuk, hogy akkor mi is meg lennénk büntetve. Szóval csak belekapaszkodtam a karfába, megfeszített testtel, mozdulatlanul ültem, s néztem. Néztem, ahogy felhasad a nő bőre, a vére tócsaként gyűlik alatta, míg végül már nem mozog. Élt még, de már képtelen volt a mozgásra, annyira kimerült a kínzásban.

Voldemort példának használtam Virginia Kollahent, s a fenyegetése után, miszerint így jár minden áruló, a halálfalók távoztak.
Amint mindenki eltűnt, mintha kilőttek volna, úgy ugrottam, s futottam Virginia felé. Nem gondolkoztam, csak hevesen vágtató szívvel térdeltem le mellé. Ölembe vettem a fejét, mire üveges szemmel, a levegővétellel küzdve nézett fel rám.
- Úgy... sajnálom... - nyögte ki nehezen, mire eltorzult az arcom.
Láttam emlékeiben, hogy árulta el a Nagyurat magának Albus Dumbledore-nak, mégis én akartam bocsánatot kérni tőle. Felelősnek éreztem magam, amiért most meg fog halni, hiszen én rángattam bele ebbe az egészke.

Egyik pillanatban még engem nézett, a másikban pedig már halott volt, mintha csak egy láthatatlan ajtón lépett volna át a lelke. Irigy voltam rá egy kicsit - ő megszabadult a szenvedéstől, a szolgasorstól... Az élettől. Fogolynak éreztem magam Voldemort uralma alatt, s csak tűrtem, ahogy múltak a napok. Mintha csak megfigyelő lennék, nem pedig résztvevője a saját életemnek. 49 évesen...

Voldemort előttem állt meg, így felpillantottam rá.
- Menj, mosakodj meg - mondta érzelemmentesen. - Várlak a vacsoránál.
Ekkor vettem csak észre a vért, ami ruhámra és bőrömre tapadt. Meg akartam szabadulni tőle le akartam vedleni a bőrömet is, hogy ne tapadjon hozzá vér.

Ekkor fordult meg először a fejemben, hogy ki kell törnöm. El akartam hagyni Lord Voldemortot, a halálfalókat, a múltam minden részét a hátam mögött akartam tudni.