Sziasztok! Megérkeztem az utolsó fejezettel. Ezennel lezárom ezt a történetet, mely egy egész életet ölelt fel. Áradozni szeretnék a leírtakról, megéltekről, s rólatok, lelkes olvasók, ám az utolsó fejezet nem jelenti azt, hogy ez az utolsó bejegyzés is. Bár azt mondtam, hogy nem lesz, végül mégis írtam egy rövid epilógust, melyet hamarosan olvashattok, emellett még hozok majd nektek pár érdekességet, és egy külön bejegyzést az eddigiekről és továbbiakról.

Köszönöm szépen, hogy velem tartottatok, elolvastátok a történetemet.
Még egyszer várom véleményeteket, és jó olvasást kívánok.

Love ya :*

Minden hét ugyanúgy telt. Hétfőn kitakarítottam a lakást és olvastam, kedden begyűjtöttem a varázsvilágról szóló információkat a halálfalóktól, szerdán és csütörtökön az ikrek nyomában jártam észrevétlenül, a hét többi részében pedig mugli könyvtárba voltam vagy a horcruxokról és az ember horcruxszal való feltámasztásáról olvastam, Hogy bebiztosítsam alibimet arra az esetre, ha Ő visszatérne.
Tíz év telt el így, s egy alkalom sem volt, hogy máshogy alakult volna egy hetem. Tíz évvel később találkoztam először Voldemorttal újra, bár még csak árnyéka volt valódi önmagának. Egy turbános mágus bőrébe bújva jelent meg - a varázsló tarkóján volt az arca, akárcsak a Kétarcú embernek. Ott állt a nappalimban és úgy beszélt, mint egy emlék. Mikor megjelent Mógus, a férfi, akinek a bőrében volt a Nagyúr, azonnal megéreztem a rég szeretett férfi jelenlétét, bár először nem láttam, hol is van.
- Kedvesem - súgta rekedt hangon a férfi, miután Mógus levette a lila turbánt. - Milyen régen nem láttalak. De, ahogy látom, nem voltál tétlen.
Elmémbe látott. Az elmúlt évtized során mentális védelmem ép maradt, de meggyengült a gyakorlottság hiánya miatt. Fizikai fájdalmat okozott újraépíteni a védelmi falat, de megtettem. Nem láthatta, merre jártam szerdánként és csütörtökönként.

Ám csak évekkel később tért vissza az életembe olyan szinten, mint régen. Miután Mógus megjelent, még öt éven keresztül nyugalmam volt. Bár Voldemort gyakran meglátogatott, segítségemre szorult, de mégis közben békében folytathattam nyugalmas életemet. Ám 1995-ben ismét saját testet öltött. Ekkor vált a látomásomban szereplő orr nélküli, vörösen izzó szemű, kígyószerű alakká. Ekkor nyert értelmet minden látomásom - kivéve az, ami 1997. augusztus 5-ről szólt. Az örök rejtély maradt számomra - ám mindig ugyanúgy végződött: elsötétült a világ. Nem volt nehéz kitalálni, hogy a saját halálomat láttam - és már csak alig két év volt hátra, hogy bekövetkezzen. Két év múlva meghalok. Egyáltalán nem féltem, sőt talán várakozással töltött el. Bár már nem volt olyan borzalmas az élet, mint az eltűnése előtt - talán csak azért, mert már megbékéltem a gondolattal, hogy egyetlen lehetőségem, hogy megszabaduljak Voldemorttól az, ha meghalok. Ennek ellenére soha nem vetettem volna véget az életemnek. Csak vártam a pillanatra, mikor végre vége lesz.

Aznap pontosan tudtam, milyen nap van, így nem mentem sehova.
1997. augusztus 5. napja volt, és én csak vártam. Sorra vettem az életem jelentős részét, hogy mit miért tettem, ki mellé álltam, kit árultam el, és miben hittem.
Talán a sorsom már akkor megpecsételődött, mikor megszülettem, de lehet, hogy csak akkor, mikor szülőföldemet elhagyva Angliába utaztam és munkát vállaltam a Foltozott Üstben. Talán pont úgy volt megírva a csillagokban, hogy az akkor még Tom Denemként ismert fiatal férfi pont akkor mondjon fel a Borgin és Burkesben, s pont belém ütközzön, mikor kilép az Abszol útról a kocsmába. De lehet, hogy tényleg csak véletlen volt. Véletlenül néztünk egymás szemébe, s véletlenül mentünk el mindketten ugyanarra az álarcos bálra. Tudtam jól, hogy ekkor indultam meg a lejtőn.
Bár semmi jelét nem láttam annak, hogy a férfi viszonozná, vagy egyáltalán ez egy jó dolog lenne, beleszerettem. Sokáig tagadtam, de mára már tudom, hogy akkor, 1948-ban beleszerettem Voldemort Nagyúrba. Akkor még fiatal volt, akárcsak én, és sármos. Dús, fekete haja volt és barna szeme, melyek olyan édesen tekintettek rám, mintha csak én lennék neki a világon.
De lehet, hogy csak akkor vesztem el igazán, mikor eleget tettem első kérésének és beszerveztem Virginia Kollahent, aki később a karjaimban halt meg. Mai napig magam előtt látom, ahogy a kétségbeesett tükörképem igyekszik eltüntetni magáról és ruháiról a rászáradt vért. Nem sikerült.
Hepzibah Smith meggyilkolását ugyan Ő vitte véghez, de én tettem lehetővé. Ő volt az első ember, akinek a haláláért én voltam a felelős - mindig emlékezni fogok rá. De nem sokat örlődhettem ezen, hiszen ezután indultunk útnak. Falvakat, városokat, erdőket jártunk be, hogy valami olyasmit találjunk, ami felemelheti az ekkor már nyíltan hatalomra törő Tom Denemet. Ekkor robbantunk be a köztudatba, mint Lord Voldemort és Lady Bird.
Lady Bird.
Ez a név már olyan szinten a részemmé vált, mintha születésemkor kaptam volna szüleimtől.

A fotelomban ültem, mely az ablak előtt állt, bár a függönyöket elhúztam, nehogy valaki belásson. Számtalan látomásom volt már erről a napról, de még egyszer sem láttam a teljes igazságot - talán ez is a sors otromba fintora.
- Faye - hallottam meg magam mögül a már túl ismerős hangot.
Lehunytam a szemem egy pillanatra, s ekkor már pontosan tudtam, mi hiányzott az eddigi összes látomásból, mely a mai napot mutatta nekem. Lassan felálltam, fájó háttal kiegyenesedtem, s megfordulva megkerültem a fotelt, hogy a jövevény elé sétáljak. Hatvanhét esztendős voltam már, a mögöttem álló férfi pedig már hetvenegy. Milyen sok együtt töltött, borzalmas év!
- Tom - mosolyom őszinte volt.
- Hm - ő is elmosolyodott. Ez nem a kényszeredett vagy a gúnyos arcizom rándulás volt, hanem egy olyan őszinte reakció, amit már évek óta nem láttam. - Milyen régen hívtál így.
- Mikor a tíz éves távollét után hazatértünk, szinte megparancsoltad, hogy ne szólítsalak neveden többé. Hát, csodálkozol, hogy eddig nem hallottad? - valójában nem volt komoly a kérdés, csupán terelés és a beszélgetés tovább fűzése.
- Most mégis megtetted. Miért?
- Mert már nincs mit vesztenem - feleltem őszintén, s mosolyom még szélesebb lett. - Tudom, mi fog következni. Számtalan látomásom volt már a mai napról, csak azt nem láttam, kivel fogok itt állni a szobában.
- Valóban nem tudtad? - húzta össze szemeit gyanakvón. - Igazán sejthetted. Azok után, amit tettél.
- Sejtettem - bólintottam. - De soha nem tudtam biztosra.
- Elárultál - Arra számítottam, hogy szinte köpni fogja a szavakat, de arca és hangja semleges maradt, mintha az időjárásról beszélnénk. - Miért?
- Mert eltévelyedtél, Tom - feleltem őszintén ismét. Egy pillanatig sem tagadtam bűneimet előtte, mert bár éveken keresztül titkoltam, nem tudtam volna hazudni neki soha. - Emlékszel még arra, minek indult ez az egész? A világ jobbá tételét vágytuk mindketten, de te megálmodtad egyedül, s valahol félúton letértél az ösvényről. Az emberek kiírtása, szaporodási szabályozás, és a világuralomra törés nem teszi szebbé sem a társadalmat, sem a jövőt.
- Nem, Faye - felelte csüggedten, de még mindig nem láttam jelét, hogy dühös lenne rám. - Te tértél le a kijelölt útról. Tervünk volt, szabályaink, melyek segítették a fejlődésünket, és te eldobtad mindezt. Miért is? A muglik és a sárvérűek életéért.
- Hát, nem látod? - léptem közelebb hozzá, s megfogtam eltorzult kezét, melyen a fehér bőr olyan vékony volt, akár egy pergamen. - Benned is muglivér folyik. Te is a részük vagy, Tom. Nem vagy aranyvérű, nem tartozol azok közé, akiket vezetsz, és a saját tanításodnak mondasz ellent pusztán a létezéseddel...
Nem bírtam folytatni, mert vékony bőrű, de erős keze arcomon csattant. A pofon már nem is fájt ahhoz képest, amit a mellette töltött évtizedek alatt átéltem. Régen engedtem meg magamnak akkora pimaszságot, hogy így beszéljek vele. Egy másodperc töredékéig mozdulatlan maradtam, míg a hevesen lüktető arcbőröm csitulni nem kezdett, majd ismét a férfira néztem. Felszabadító érzés volt végre - talán életemben először - őszintén beszélni vele és felvállalni a valódi énemet, véleményemet.
- Miért most? - kérdeztem végül. - Miért itt? És miért nem mások előtt ölsz meg, hogy példát statuálj, ahogy szoktad tenni?
- Most kell megtennem, mert Dumbledore halálával megnyílt előttünk a Roxfort kapuja, így könnyedén elfoglalhatjuk, és nem szeretném, ha ott lennél. - értetlen arckifejezésemet látva magyarázatba bocsátkozott. - Tudom jól, hogyan viszonyulsz a gyerekekhez Emma és Evelyn miatt, és ha bevesszük a Roxfortot, mindenféleképpen ott akarnálak tudni. Titokban elárultál, de akkora terhet már nem tudnál titkon cipelni. És akkor nyíltan kellene végeznem veled. Emlékszel a világjárásunk alatt tett bájitalos felfedezésünkre? - kérdezte, s újra olyan higgadtan beszélt, mint előtte.
- Igen - feleltem. Mindenre pontosan emlékeztem, hiszen akkor értettem meg, miért és milyen ember valójában Tom Denem.
- Mivel anyám szerelmi bájitallal habarította magába azt a muglit, s ennek hatására születtem, képtelen vagyok szeretni - idézte fel sóhajtva az emléket, mikor szembesültünk vele, mi nem stimmel kettőnkkel. - De ne hidd, hogy soha semmit nem jelentettél nekem, Faye. Képtelen voltalak szeretni úgy, ahogy azt normális ember teszi, ezt mindketten tudjuk. Még jóval a megismerkedésünk előtt elindultam az úton, melynek végén az várt, hogy a kor legnagyobb mágusa legyek, s képemre formáljam a világot. Ehhez rengetegen segítettek hozzá. Nem te voltál, aki elindított az úton, vagy aki elárulta, hogyan is élhetek örökké, de az első követőm se te voltál, és halálfaló sem lettél. De kijelenthetem, hogy mióta csak ismerlek, te vagy a legfontosabb ember az életembe. Nem, nem szeretlek, de nálad fontosabb személy nincs számomra.

Nem tudtam megszólalni, mikor véget ért a vallomása. Nemhogy évek óta, talán soha eddig nem hallottam még így beszélni kettőnkről - vagy bármiről a világon.
- Ezért tartottál magad mellett... - suttogtam, ahogy belém hasított a felismerés. - Mióta is tudod, hogy elárultalak?
- Már évek óta - Arckifejezése ebben a pillanatban rémesen hasonlított Albus Dumbledore jóságos, nagypapás nézésére. Úgy tekintett rám, mint apám, mikor kislánykoromban bevallottam neki, hogy én csentem el a nyakkendőjét, hogy ne tudjon dolgozni menni, és ő többet legyen velem. Ahogy apám is pontosan tudta, mit tettem, mielőtt bevallottam volna, úgy a velem szemben álló férfi is. Már csak egy kérdés maradt, ami eddig megválaszolatlan volt.
- Miért nem tettél semmit akkor, mikor rájöttél?
- Miért tettem volna? - válaszolt kérdéssel a kérdésre. - Mivel 1948 óta rendszeresen léptünk telepatikus kapcsolatba, akár az intimitás, akár egy-egy szorult helyzet miatt, idővel egy híd alakult ki kettőnk elméje között. Néhány éve ez úgy megerősödött, hogy bár nem láttam azt, amit te, s mai napig nagyon jól titkolsz előlem sok mindent, de azóta ha akarom, úgy átjárhatok elmédbe, mintha csak egy bérelt lakás lenne: nem ismerem minden zeg-zugát, és nem is jártam minden szobában, de ott vagyok.
- Egy... Egy elmén osztozunk? - nyögtem ki lesokkolódva.
- Így is mondhatjuk. Csak te eddig nem vetted ezt észre, így nem láttál bele a gondolataimba, csak mikor megengedtem - bólintott, mint egy jó tanár.
Minden erőmre szükségem volt, nehogy az új információ hatására felszínre törjenek az elrejtett dolgok. Ha meg is kell ma halnom, Voldemort akkor sem tudhatta meg az igazságot az ikrekről, ahogy arról sem, hogy pontosan kinek és mit árultam el, mikor kiszakadtam a Nagyúr soraiból.
- Bámulatos az önuralmad - mosolyodott el, mikor észlelte, hogy mennyire törekszem az elszeparálásra.
- Jó volt a mesterem - Ismét egyenes háttal, fegyelmezett arcizmokkal álltam előtt.
- Egy mester nem mester tanítvány nélkül - felelte halkan, s közelebb lépett.
- Ha nem lennél ilyen ronda, még mindig ugyanolyan elbűvölő lehetnél - kontráztam rá, s ismét elmosolyodtam. Bár több dolgot is megtudtam az elmúlt percekben, amik felzaklathattak volna, de ismét eszembe jutott, milyen nap is van ma. 1997. augusztus 5., a halálom napja.
- Mindig is odavoltam a stílusodért, Lady Bird - viszonozta gesztusomat, majd végigsimított arcomon egyik kezével.
- Milyen lesz? - kérdeztem hangszínt váltva, s nem kellett sem kimondanom, se rágondolnom, miről is beszélek, mindketten tudtuk.
- Gyors. Fájdalommentes.
Hangja lágy volt, szinte bársonyos. Ha lehunytam volna a szemem, könnyedén magam elé idézhettem volna a huszonkét esztendős Tom Denemet, akivel 1948-ban találkoztam a Foltozott Üst nevű, ősrégi kocsmában.
A férfi intett, mire két whiskys pohár lebegett elő a bárszekrényből, egy üveg whisky társaságában. Varázslat segítségével öntött mindkét pohárba, majd letette az üveget, s talárja alól előhúzott egy apró fiolát, melyben smaragdzöld bájital volt. Beleöntötte az egyik lebegő pohárban, s az italban semmivé foszlott a méreg - úgy nézett ki a whisky, mintha nem lenne benne semmi, csak maga a szesz. A mérgezett whiskys pohár felém lebegett, mire én bólintva elkaptam, ahogy Ő is a másikat.
- Igyunk erre a 49 évre, amit együtt töltöttünk - invitáltam, s koccintásra emeltem a poharamat.
- Igyunk arra, hogy 49 éve minden egy whiskyvel kezdődött a lakásodon - biccentett beleegyezőn, s belekortyolt az italba.

Nagyot sóhajtottam, belenéztem az aranybarna löttybe, majd egy lendülettel számhoz emeltem, s kiittam az egészet. Nem éreztem semmit, amiből meg tudtam volna állapítani, hogy méreg van a pohárban, de józan eszemmel tudtam, hogy most igenis meg fogok halni. Talán kicsit meg is könnyebbültem.
Felpillantottam az előttem álló férfira, de nem őt láttam, hanem azt, akibe majdnem ötven évvel ezelőtt beleszerettem. Bár kopasz volt, orra sem volt már, szeme vörösen izzott, s inkább hasonlított egy kígyóra, mint emberre - akkor, abban az utolsó pillanatban láttam benne azt a férfit, akiből ez a szörnyeteg lett. Elmémet teljesen megnyitva hagytam, hogy egykori emlékeim és látomásaim egybe olvadjanak a valósággal. Bár láttam Voldemortot továbbra is, lelki szemeim előtt állt Tom Denem is, a fiatal huszonéves fiú. Tudtam, mit kockáztatok azzal, hogy megnyitom elmémet - mindent Voldemort elé terítettem, minden emlékemet, minden titkomat. De csak akkor, ha belenéz a fejembe, s reméltem, hogy erre nem kerül sor. Bármit is kockáztatok - vagy bárkit -, akkor is látnom kellett még egyszer utoljára azt, aki megbújik a borzalmas külső és a berögzött viselkedés mögött. Tomot akartam - még egyszer utoljára.
Lassan közelebb léptem, letettem a poharat és egyenesen a karmazsinvörös szemekbe néztem de valójában a sötétbarna íriszt láttam.
- Csókolj meg, Tom - kértem halkan. - Még egyszer - suttogtam.
- Utoljára - felelte ugyanolyan hangon, mint én. Úgy éreztem hirtelen, mintha Voldemort csak egy szerepjáték lenne, s valójában mindig is Tom lett volna, de tudtam, hogy ezt csak én szeretném beleképzelni a helyzetbe. Tom már réges-régen, a milánói erdőben meghalt, s azóta már csak Voldemort van. Most mégis lazított, s engedett a régi énjének.

Úgy ragadta meg a derekamat, mint akkor a Great Ormond Streeten 1948-ban, s úgy csókolt, mint mikor ölbe véve tántorogtunk a sötét lakásban, vázákat vertünk le, de nem érdekelte egyikünket sem. Csak a csókra és egymásra vágytunk.
Miközben csókolt, éreztem, ahogy a méreg hatni kezd. Olyan botrányosan csodálatos volt az édes csók, régi emlékek, a szerelem és a méreg együttese, hogy szinte beleszédültem. Mikor újra megcsókolt, az olyan volt, mint Lumos maximát varázsolni egy elhagyott házban, és látni, hogy a régi bútorok, szobákban történt emlékek nemcsak élnek, de még erősebbek is lettek a használatlanságtól. Szabadjára engedett elmével, ilyen hosszú idő után csókolózni Vele, olyan volt, mintha csókunk felhasítaná az eget. Leállította a légzésemet, aztán megindította. Megmutatta, hogy életem minden eddigi csókja hamis volt.