Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet, remélem, elnyeri a tetszéseteket. Szépen lassan, lépésről lépésre halad a történet, de már most tudom, hogy egy fontos fordulóponthoz érkeztünk.
Jó olvasást kívánok, és várom a véleményeket, kommenteket a fejezet alatt.

Love ya :*

Hajam elegánsan hullámozva omlott a hátamra, eltakarva fedetlen bőrömet. Hosszú, bő ujjú, fekete ruhát viseltem, ami egészen a földig omlott le. Ujjai fel voltak hasítva, így asztalon támaszkodó karom kilátszott az anyag alól, s bár lábam fedve volt, éreztem, hogy zárt, magassarkú cipő van rajtam. Egy hosszú asztalnál ültem, az asztalfő mellett, s lassan, lenézően tekintettem végig a helyet foglaló férfiakon és nőkön. Ugyan különbözőek voltak, egyvalamiben egyeztek: mindannyian fekete utazótalárt viseltek. Kezemre pillantottam. Ráncosodó bőröm egyértelműen jelezte, hogy eljártak az évek felettem. Tíz ujjamból nyolcon gyűrű virított, ám egyik sem volt eljegyzési gyűrű - inkább családi ereklyékre hasonlítottak. Egyszerűek voltak, mégis díszesek, s éreztem, hogy fontos szerepük van. Körbenéztem, és azonnal felismertem a helyet. A Malfoy kúriában voltunk, ám a bálon látott Abraxas Malfoy hiányzott az asztaltól. Helyette egy rá nagyon hasonlító, felnőtt, hosszú, szőke hajú férfi ült pár székkel arrébb, az asztal túlsó felén, kinek ezüst kígyófejjel díszített sétapálcája volt, mit maga mellett tartott.
- Perselus, már kezdtem aggódni, hogy eltévedtél - szólalt meg hirtelen mellettem, az asztalfőn egy ismerős, gúnyos férfihang. Nem fordultam oda, csak szemem sarkából láttam a kopasz, orr nélküli, sápadt férfit, kinek szemei vörösen izzottak. - Gyere, fenntartottuk neked a helyet.
A belépő, fekete hajú férfi mozgása gyors volt és határozott, arcélei markánsak. A mellettem lévő, de tőlem elkülönített, arrébb eső széket húzta ki és ereszkedett le rá suhogó talárral, mely szinte körbeölelte egész lényét.
- Milyen híreket hoztál? - szólalt meg újra a férfi, de én továbbra is a szemben lévő falat bámultam, senki nem ült velem szemben. Bár mindannyian egy asztalnál ültünk, csak ekkor realizáltam, hogy a férfi és én el vagyunk szeparálva a többi jelenlévőtől, valamivel arrébb ülünk.
- Jövő szombaton hozzák ki őt. Alkonyatkor - felelte az újonnan érkezett, harmincas férfi.
- Én mást hallottam, Nagyuram - vágott a szavába szinte azonnal egy nyájas hang a hosszú asztal másik vége felől. Ahogy a mellettem ülő férfi, én is lassan, kimérten vezettem rá tekintetemet. Szőke, őszülő hajú, ötvenes férfi szólalt meg, s asztalon összekulcsolt kezekkel, előredőlve magyarázott, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy megosztja velünk a kért információt. - Dawlish, az auror azt mondta, hogy a Potter fiút csak e hónap harmincadikán hozzák ki, a születésnapja előestéjén.
- Ez az értesülés téves - vetette oda rezzenéstelen arccal a fekete hajú férfi. - Az aurorok már nem vesznek részt Harry Potter védelmezésében. A bizalmasai úgy vélik, embereink vannak a minisztériumban.
- Hát - horkantott fel egy kopasz, nagydarab férfi. - Ebben nem is tévednek.
Szavait hangos hahota követte, melyet ő maga kezdeményezett, ám az asztalfőn helyet foglaló és jómagam rezzenéstelen arccal ültünk tovább, míg az egyszerű emberek kiszórakozzák magukat.
- Te mit gondolsz, Pius? - szólalt meg ismét susogó hangon a Nagyúrnak nevezett alak. Nem néztem rá, de bujkált bennem egy olyan érzés, mintha én régről ismerném őt.
- Sok mindent hall az ember, Nagyúr - felelt egy igen kifinomult öltözködésű férfi az asztal legvége felől. - De ki tudja, köztük van-e az igazság.
- Hah! - horkantott fel a Nagyúr, s ezt talán kuncogásnak is fel lehetett volna fogni. - Egy vérbeli politikus válasza. Úgy hiszem, nagy hasznunkra leszel még, Pius. - Most rápillantottam. Torz, nem túl emberi mosolya elhalványult, majd ismét a zsíros, fekete hajúhoz fordult, s komor hangon feltette a kérdést. - Hová akarják vinni a fiút?
- Egy védett házba - válaszolt azonnal készségesen a kérdezett. - Talán a Rend egyik tagjának az otthonába. Minden lehetséges védelemmel ellátták a helyet. Ha Potter eljut oda, ott már nem lesz tanácsos megtámadnunk.
- Khm - halk, női torokköszörülés ütötte meg a fülemet, s éreztem, hogy izmaim támadásra kész görcsbe rándulnak, szikrázó szemeimet pedig a felszólalni kívánóra vetettem. A fekete hajú férfival egyidős, göndör fürtökkel megáldott nő volt, telt ajkakkal, mindenre kész tekintettel. Éreztem a testemben és elmémben szétáradó gyűlöletet, s ha a szemeimmel ölni tudtam volna, egészen biztosan nem élne már a nő. - Nagyúr! Én önként jelentkezem a feladatra. Én akarom megölni.
- Ne érts félre, rokonszenves a vérszomjad, Bellatrix, de senki más, csak én ölhetem meg Pottert - felelte a lágy női hangra a mellettem ülő férfi, s ahogy beszélt, kivenni véltem hanghordozásából és tekintetéből, hogy lenézőn tekint a nőre. Ez valamelyest megnyugtatott, de még mindig rezzenéstelenül ültem ott, miközben forrt a vérem a gyűlölettől.

Álmomból hirtelen riadtam fel, s ahogy kinyitottam a szemem, visszatértem a valóságba. Azonnal rájöttem, hogy ez egy látomás volt, nem pedig álom.
Mozdulatlanul, s nem kicsit zavarodottan bámultam a plafont, miközben egyre csak érthetetlen gondolatok cikáztak a fejemben. Ki az a Harry Potter, vagy éppen a Bellatrix nevű nő, akit annyira utáltam, és ki lehetett az a kígyószerű lény mellettem? Egyáltalán milyen élethelyzetbe fogok én ilyen furcsa szituációba kerülni?
Még sötét volt, alig láttam valamit, ugyanis az elhúzott függönyök eltakarták a telihold fényét. Oldalra pillantottam, s csak ekkor vettem észre, hogy üres mellettem az ágy - Tom Denemnek nyoma veszett. Kibújva a takaró alól, magamra kanyarítottam az ágy mellett pihenő köntösömet, hogy a férfi keresésére induljak.

A nappaliban találtam rá, egy whiskys pohárral a kezében állt a hatalmas, padlótól plafonig érő ablak előtt, mely a Great Ormond Streetre nézett. Csak báli nadrágját viselte, mezítláb és fedetlen felsőtesttel, feszülten állt a nappalimban. Ahogy beléptem a helyiségbe, azonnal észrevett, de nem fordult felém, csak éppen annyira fordította el a fejét, hogy a szeme sarkából felém pillanthasson a válla fölött. Ahogy az utcai világítás fényében megláttam profilját, azonnal felismertem benne a látomásban szereplő, orr nélküli, kopasz férfit. Fogalmam sem volt, hogyan válhat majd ez a sármos férfi azzá a torz lénnyé, de azt tudtam, hogy Tom Denemnek ezt nem szabad látnia, így mivel egy igen hatalmas legilimentorral volt dolgom, igyekeztem minél mélyebbre ásni a látomás emlékét.
Egy gyors pillantást vetett rám, majd visszafordult az ablak felé. Nem szóltam, csak a bárszekrényhez léptem, magamnak is töltöttem Lángnyelv Whiskyt, majd mellé léptem, s kortyoltam egyet. Láttam rajta, hogy nagyon elgondolkozott, s én is még a látomás hatása alatt álltam, így eszembe sem jutott, hogy esetleg gyengéden viszonyuljak hozzá az együtt töltött éjszaka után. Egyszerűen csak éreztem, hogy Tom nem az az ember, akit a közös légyott után megölelne az ember, vagy azt feltételezné, hogy őrülten szerelmes belé. Ő csak Tom Denem maradt.

Hosszas hallgatás után, sóhajtva szólaltam meg.
- Mivel tennéd jobbá a varázsvilágot?
- Emberek vagyunk - szólt rekedten rövid gondolkozás után, de még mindig az utca felé fordulva, így követve tekintetét, én is az alvó városra pillantottam. - Mindannyian emberek vagyunk - ismételte magát, s közben a kinti világ felé intett, hogy jelezze, a Föld egész népességéről beszél. Muglikról és mágusokról egyaránt. Ezután enyhén felém fordult. - Mégis, valamiért mi mások vagyunk. Te meg én. És mások odakint. Különbözünk. Varázslók és boszorkányok vagyunk, olyan dolgokat teszünk, melyek a muglik számára elképzelhetetlenek. Az ember szót rájuk is használjuk, ám mágusok csak mi vagyunk. Megkülönböztetettek vagyunk. És a megkülönböztetés felelősséggel jár. Példát kell mutatnunk, hogy a hatalmunkkal, amit Merlintől kaptunk, egy olyan világot építhetünk fel, mely felülmúl minden képzeletet. Mugliét és mágusét is. - Hangja ábrándozó, mégis komoly volt, s ahogy beszélt, hirtelen azt kellett észrevennem, hogy teljesen magával ragadott. - Ha ügyesen csináljuk, véghez tudjuk vinni mindezt. Faye - fejét lehajtotta és egyenesen a szemembe nézett. - Mi vagyunk az erősebbek, hát ki tenné jobbá a világot, ha nem mi?
Nem feleltem, még levegőt is elfelejtettem venni, annyira megbabonázott hanghordozása és eszméi, melyeket elém tárt.
- Tarts velem - kért, s közelebb lépett. - Legyünk együtt jobbak. Mit mondasz?