- Jól van, Jisung. Menni fog ez. Nem ácsoroghatsz egész este itt – motyog az orra alá. Nagyjából fél órája torpant meg Minho kaputelefonja előtt, viszont még mindig nem szedte össze a bátorságát; bár ő maga sem tudta, hogy miért nem hajlandó megnyomni a csengőt. Gyerekesnek találta a saját viselkedését, mégis továbbra is csak bámulta a bűvös számot, amit meg kellett volna nyomnia – Gyerünk, ne legyél ekkora szerencsétlen – fújtatott idegesen, majd alsóajkát fogai közé szorítva jutott elhatározásra és kicsivel erősebben szorította az ujját a gombra. Összerezzent, amikor meghallotta a hangját, de hamar rendezte a vonásait.

- Igen? – Minho hangja kíváncsi hangja kissé recsegve csendült fel. Jisung ismét lefagyott, ajkai enyhén elnyíltak, viszont hangot már képtelen volt kierőszakolni magából – Halo? Van ott valaki?

- I-igen, itt vagyok. Bocsi – rázta fel magát a fiatalabb és szólalt meg enyhén zavartan.

- Sungie? Gyere fel, máris nyitom – alighogy elhagyták a szavak a gépet, az ajtó sípolni kezdett jelezve, hogy kinyílt. Jisung sietve belökte azt és a korlátba kapaszkodva indult meg felfelé a megfelelő emeletre. Fent Minho már nyitott ajtóval várta, íriszein kíváncsiság és teljes nyíltság fénylett.

- Szia – köszönt megtorpanva a kisebb – Ne haragudj, hogy így a semmiből hirtelen rád törtem, de beszélnünk kell.

- Persze, semmi gond. Gyere csak be – invitálja rögtön beljebb, félre állva az ajtóból – Kérsz valamit inni esetleg? – teszi fel a kérdést, mire Jisung csak a fejét rázza. Egy korty sem ment volna le a torkán abban a pillanatban; ha őszinte akart lenni magával még azzal sem teljesen volt tisztábban, hogy a légzésre miként tudta rávenni magát. Enyhén remegő kezekkel bújt ki cipőjéből és kabátjából, majd követte az idősebbet be a nappaliba. Egymással szemben ültek le a kanapéra, viszont egy jó darabig egyikük sem szólalt meg. Jisung félt, Minho teret akart neki hagyni. Nem akart erőltetni semmi olyat, amire a kisebb nem áll készen.

- Szóval – kezdett bele végül lehunyt szemekkel – Rájöttem, vagyis inkább Chan rávilágított arra, hogy egy méretes idióta vagyok. Ne haragudj. Múltkor amikor itt voltam, teljesen pánikba estem és esélyt sem adtam arra, hogy normálisan beszéljünk. Elég jellemző ez rám, de attól még nem szép. Sajnálom, önző volt tőlem így faképnél hagyni.

- Teljesen megértem, Sungie. Emiatt igazán nem kell bocsánatot kérned, én se reagáltam volna másként fordított esetben. Nagy hirtelen és a semmiből zúdítottam rád. Ezért nem is akartam elmondani az egészet, nem akartalak kellemetlen vagy nehéz helyzetbe lökni, bár végülis csak sikerült.

- Szóval akkor tényleg igaz? Nem csak részeg felindulásból mondtad az egészet? Tényleg érzel még irántam valamit? – hadarta el idegesen a kérdéseit, miközben folyamatosan ujjait tördelte. Képtelen volt leállni, legszívesebben fel-alá járkált volna, viszont térdei olyannyira el voltak gyengülve, hogy még csak felállni sem volt képes a kanapéról.

- Végig az igazat mondtam – bólintott egy aprót megerősítés képpen, majd egy mélyebb sóhajt is szabadjára engedett – Nézd, nem foglak arra kérni, hogy bocsáss meg nekem, megérdemlem azt, hogy haragszol rám. Nem fogok könyörögni egy új esélyért, bár azt azért hozzá szeretném tenni, hogy boldoggá tennél vele, de ez a te döntésed. Csak annyit szeretnék, hogy ha nem szeretnél újra belevágni, ha azt mondod, hogy dögöljek meg és dugjam fel magamnak az új esélyt; szeretnék a barátod maradni. Nem fogok nyomulni, nem fogok erőltetni semmit, még egy ártatlan kis flört sem fog kiesni a számon, csak szeretnék melletted maradni, akár a párodként, akár a barátodként. Ha sok leszek vagy azt mondod, hogy látni sem akarsz többet, azt is tiszteletben tartom, természetesen. Szomorú leszek miatta, álomba fogom sírni magam, de tiszteletben tartom és nem foglak keresni.

- Ez lelki zsarolás – nevette el magát gyengéden a kisebb, minek hatására Minho ajkai is felfelé görbültek – Rendben, legyen.

- Rendben, legyen? - kérdezett vissza, mikor pár perc után sem folytatja a mondandóját – Elég sok minden fel lett most sorakoztatva opcióként, melyikre bólintottál rá?

- Próbáljuk meg újra – válaszolt kicsivel később Jisung, valamelyest magabiztosabban – De nem onnan fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Kezdjük teljesen elölről. Hívj el randizni, vegyél le a lábamról. Ismerkedjük össze újra.

- Ebbe nagyon is szívesen belemegyek – szökött fel egy vidám nevetés Minhoból. Szemei felragyogtak és tartása is sokkal lazábbá, könnyebbé vált – Jó, rendben. Elviszlek randizni. Szerda este hét órához mit szólsz?

- Az tökéletes lenne. Akkor találkozunk a második első randinkon szerdán. Alig várom.