Jisung reggel kellemes illatokkal körbe ölelve és gyengéd érintésekre ébredt meg. Nem mondhatta azt, hogy nagyon kipihentnek érzi magát, alig aludt valamicskét. Minhoval folytatott rövid beszélgetése visszatérésük után olyannyira felzaklatta, hogy még órákig járkált fel-alá, többször is megindulva mondván, hogy hazamegy, de végül mindig lebeszélte magát. Kifáradva dőlt el a kanapén, továbbra is mélyen elveszve gondolatainak labirintusában, amíg végül a fáradtság maga alá nem gyűrte.

- Sungie, csináltam reggelit és kávét – az ismerős, lágy hangot hallva lassan nyitotta ki a szemeit, viszont még pár pislogásra szüksége volt ahhoz, hogy valamelyest magához térjen. Kissé kómásan pillantott barátjára, aki mellette guggolva mosolygott rá. Beszélni nem volt képes, így csak felülve a bútoron túrt szőke tincsei közé. Amikor kitisztult az elméje és eszébe jutottak az előző esti beszélgetés részletei, lefagyva pillantott az idősebbre. Ő mintha ezt észre sem vette volna ált fel és Jisung kezét megfogva húzta maga után a konyhába.

- Köszönöm – ült le a fiú kissé zavarodottan az asztalhoz, ahol nagy adag tojásrántotta, pirítós és egy bögre gőzölgő kávé fogadta. Elsőként az ital felé nyúlt, felét azonnal el is tűntette, viszont barátjára továbbra sem mert rá nézni. Tekintete meredten tapadt az ételre, ahogy kissé remegő kézzel magához vette a villát és enni kezdett.

Csendesen fogyasztották el a reggelit. Ugyan nem lehetett volna kínosnak, vagy kellemetlennek mondani a légkört körülöttük, a kisebb mégsem mert felnézni. Félt attól, hogy mit látna a másikon – vagy talán még jobban félt attól, hogy ő maga miként reagálna. Nem tudta eldönteni, hogy Minho emlékszik-e arra mi történt, hiszen egész idő alatt úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna és nem borította volna fel teljesen a kisebb lelki állapotát.

- Úgy nézel rám, mintha kísértet lennék – jegyzi meg az idősebb enyhe mosolyra görbítve ajkait. Jisung kissé összerezzent a hangját hallva, de sietve összeszedve magát emelte rá a tekintetét. Próbált olvasni a szeméből, akárcsak egy kis válasz töredéket is kapni, viszont nem járt sikerrel. Továbbra is úgy érezte, mintha a homályban tapogatózna mindenféle kapaszkodó hiányában.

- Csak azon gondolkoztam, hogy lehetsz ilyen üde. Elég részeg voltál tegnap, az sem lepne meg, ha semmire nem is emlékeznél – vont vállat erőltetett közönyöséggel. Azt hitte ez elég lesz, barátja nem fog rájönni mi is zajlik le benne. Tévedett, Minho íriszei felcsillantak, majd továbbra is stabilan tartva a szemkontaktust szólalt meg ismét, teljesen megsemmisítve Jisungot.

- Mindenre emlékszem a tegnap estéből. Meg is kérdezhetted volna ám, nem harapok – kuncogott vidáman, mire a fiatabb félrenyelte a kávéját. Könnyes szemmel igyekezett visszanyelni a köhögést, mellkasát csapkodta és azt is alig érzékelte, hogy Minho közelebb húzódva kezdte el hátát finoman ütlegelni. Jisung elméjét teljesen fogva tartotta a tudat, hogy emlékszik.

- Mindenre? – erőszakolta ki magából két köhögés között. Lassan kezdett múlni az égető érzés benne, ezt pedig az idősebb türelmesen megvárta, addig nem válaszolt, amíg ismét rendesen nem tudott levegőt venni.

- Igen, mindenre.

- Akkor arra is, amikor...

- Mindenre, Sungie – erősítette meg benne továbbra is nyugodt, tiszta hangon beszélve – Kissé meggondolatlan voltam. Tényleg eléggé leittam magam.

- Csak kitaláltad? Részegen össze-vissza beszélnek az emberek – hadart remegő kézzel Jisung. Fogalma sem volt arról, hogy mit érez, testében egyre több feszültség, kérdés vetődött fel és úgy érezte menten szét szakad tőlük. Kezében tartott villa csörögve esett ki a kezéből, amit rögtön vissza is rántott, ölébe rejtve, mintha csak valamiféle bűnt akarna letagadni.

- Oh, nem csak úgy kitaláltam. Igaz, amit mondtam. Most már igazából felesleges tagadnom, ha már úgy is eljárt a szám – vont vállat. A fiatalabb elhúzódott tőle, felpattant a székről és egészen a falig hátrált, a konyhaajtó mellett. Szüksége volt erre a pár lépés távolságra, hogy kitisztuljon a feje. Minho ezt tiszteletben tartotta, ő továbbra is a székén ült, onnan figyelve a teljesen szét esett fiút.

- Miért? – kérdezte elcsukló hangon – Nem, nem lehet igaz. Te voltál az, aki szakított velem. Te magad mondtad, hogy nem akarsz már velem lenni. Teljesen összetörtem akkor és most elvárnád tőlem, hogy elhiggyem ezt az egészet? Hogy megint szeretsz? Hogy még mindig szeretsz? Akkor mégis minek kellett szakítanod velem? Tudod te mennyi idő volt, amíg összeszedtem magam utána? Amíg túl tettem magam rajtad?

- Ostoba voltam – ingatta meg a fejét Minho, száját elhúzva. Látszott rajta, hogy a kisebb szavai rosszul érintették, akár meg is üthette volna, ugyanígy érezte volna magát – Gyerekes és hülye voltam. Ezért nem is mondtam semmit, nem akartam tovább rontani a helyzeten, így is eléggé elcsesztem.

- Mennem kell – szólalt meg hosszabb hallgatás után Jisung és ezzel együtt ki is fordult az ajtón. Szédülni kezdett, már az is meglepte, hogy egyáltalán meg bírt állni a lábain, nemhogy még menjen is.

- Sungie, várj, beszéljük ezt meg – szólt utána Minho, de a fiú csak magára rángatta a cipőjét, összeszedte a táskáját és csak az ajtóban fordult vissza.

- Muszáj egyedül lennem egy kicsit – szólalt meg barátjának kétségbeesett szemeibe nézve – Nekem ez így most túl sok. Nem tudok gondolkozni, ha mellettem vagy. Nem haragszom rád, csak... adj egy kis időt – fejezte be, majd felrántva az ajtót lépett ki a lépcsőházba és rohant le a lépcsőn.

Jisung nem emlékszik arra, hogy pontosan hogyan jutott haza. Elméje teljesen máshol járt, teljesen vakon volt, már az is meglepte, hogy egyáltalán épségben eljutott az épületig. A lakásba belépve sem volt még magánál. Tompán érzékelte, hogy Chan otthon van, hogy köszön neki, beszél hozzá, de ő nem válaszolt, nem volt képes rá. Csak állt ott az előszobában teljesen halálra válva, egészen addig, míg legjobb barátja meg nem jelent előtte. A szőke alakot meglátva a fiú magához tért, könnyek szöktek szemeibe, majd az idősebb karjai közé vetve magát engedte őket szabadjára. Nem tudott válaszolni Chan aggodalmas kérdéseire, csak görcsösen kapaszkodva belé adta ki a frusztrációját.