- Chanie! – kiáltotta el magát Jisung ahogy kirobbant a hálószobájából és egyenesen a nappaliba siet, remélve, hogy legjobb barátját ott fogja találni. Sejtette, hogy Minho még hallotta a kiabálást mielőtt letette a telefont, de nem törődött vele, ő azonnali hatállyal beszélni akart az ausztrál fiúval. Szerencséjére igaza volt és az idős a kanapén ülve, kinyújtott lábakkal írt valamit a laptopján, amikor lefékezett mellette. A kisebb nemes egyszerűséggel kiemelte az eszközt az öléből és vetette rá magát. Chan felnyögött a hirtelen rá zuhanó súly miatt, de már meg sem próbált ellenkezni, vagy akárcsak panaszkodni.

- Miért van az az érzésem, hogy olyasmit akarsz kérni tőlem, ami nekem nem fog tetszeni? – sóhajtott fel panaszosan, ennek ellenére sem lökte le magáról barátját, csak hátára ejtette a karjait, így ölelve át lengén. Egy darabig farkasszemet néztek, Jisung nem igazán akart megszólalni, hiszen igaza volt barátjának; olyasmit akart mondani, amit nem igazán támogatna.

- Nos, talán – kezdett bele végül mégis kissé bizonytalanul – Hétvégén lesz egy házi buli...

- Biztos, hogy nem – vágott a szavába azonnal, esélyt sem adva a befejezésre – Nem, Sungie, esélytelen. Nem foglak elengedni. Teljesen megkergültél?

- Először is, nem vagy az anyám, hogy engedélyt kelljen tőled kérnem, hogy elmehessek valahova – nézett rá barátjára összevont szemöldökkel, bár semmi harag vagy sértődöttség nem lapult mögötte. Inkább csak egy kis dac és kötekedés – Másodszor pedig végig sem mondhattam, hogy mit szeretnék!

- Azt akartad kihozni belőle, hogy el akarsz menni, nincs igazam? – vonta fel fél szemöldökét – Már attól rosszul vagy ha négy embernél több van körülötted, miből gondolod, hogy egy házi buliban, ahol több tucat ember van te jól fogod érezni magad? Egyáltalán, hogy juthatott ilyesmi az eszedbe?

- Néha én is kiléphetek a komfort zónámból, nem? – kérdezett vissza, viszont ő maga is tisztában volt azzal mennyire gyenge az érve, így sóhajtva adta be a derekát – Jó, oké! Minhoval telefonáltam és mondta, hogy szóljak neked a buliról, mert meghívtak téged én pedig megsértődtem, amiért engem nem hívott meg – amikor erre a pontra elért látta, hogy barátja szemei majd' fent akadtak annyira forgatta, így tenyerét a dús ajkakra tapasztotta, hogy esélye se lehessen megszólalni – Nyilván nem gondoltam komolyan, de aztán azt mondta, hogy eszébe sem jutott, mivel tudja mennyire nem szeretek bulizni.

- Szóval dacból csak addig kötekedtél Minhoval, hogy meghívattad magadat is? – vette el szája elől Jisung kezét és tette fel horkantva a kérdést. A kisebb tudta, hogy igaza van a másiknak, viszont mivel már megtörtént a dolog, nem akart visszatáncolni. Bizonyítani akart, bár még ő maga sem tudta, kinek is pontosan.

- Valószínűleg most teljesen hülyének nézel...

- Nem csak valószínűleg, teljesen biztosan nézlek hülyének.

- Jó, oké. Igazad is van, nem vagyok normális, de sosem fogok fejlődni, ha nem lépek ki néha a komfort zónámból. Még az is lehet, hogy jól fogom magam érezni – vont vállat, bár, ha őszinte akart lenni még ő sem volt biztos abban kit is akart inkább meggyőzni; saját magát vagy Chant. Az is lehet, hogy kicsikét mind a kettő.

- Nagyon szép dolog, hogy akarsz fejlődni és tudod mennyire támogatlak ezekben, viszont azzal nem mész semmire, ha rögtön a mély vízbe dobod magad. Mit fogsz csinálni, ha rosszul leszel? Merthogy nekem nem fogsz szólni, az is biztos – fújtatott idegesen, mire Jisung szólásra nyitotta a száját, de rögtön le is lett intve – Ne merészelj ellenkezni! Mind a ketten tudjuk, hogy nem fogsz szólni mert jaj, nem akarod elrontani az estémet mikor jól érezném magam és bulizhatnék. Másnak pedig aztán végképp nem szólsz, az is csoda számba megy, ha hozzám odajössz. Ugyan miért hitted, hogy én ebbe bele fogok menni? Azt akarod, hogy belehaljak az aggodalomba?

- Persze, hogy nem – vágta rá azonnal a fiatalabb és csap rá erősebben Chan mellkasára morcosan – Nem akarom, hogy akármibe is bele halj. Örökké kell élned, nem halhatsz meg – magyaráz össze-vissza, majd fejét megrázva tér vissza az eredeti témájukhoz – És ha megígérem, hogy ha akárcsak egy kicsit is rosszul érzem magam, szólok neked? Megígérem, hogy el fogom rontani az estédet és rögtön megkereslek, ha baj van!

- Hihetetlen vagy – sóhajtott fel fáradtan az idősebb. Szemeit lehunyva masszírozta orrnyergét. Látszott rajta, hogy kezd fáradni, kezdte feladni a küzdelmet, így Jisung csak türelmesen várt a válaszra. Nem szólalt meg, tartott attól, hogy ha akárcsak egy szót is kinyög, elássa azt a kis esélyét is a beleegyezésre. Ő maga is tisztában volt a veszélyekkel, mennyire rosszul is elsülhet a dolog, viszont már nagyon nem akarta, hogy ne történjen meg – Nem hiszem el, hogy ezt mondom, de legyen. Együtt megyünk el abba a hülye buliba, de csak akkor, ha tényleg szólsz, amint baj van. Nem halogatod, nem vársz, nem csendben szenvedsz, rögtön odajössz hozzám és haza jövünk! – Jisung vidáman, győzelemittasan kiáltott fel, majd olyan erősen ölelte át barátját, hogy még a levegőt is kiszorította belőle. Félt attól mi fog történi, túl sok rossz forgatókönyv lehetőség állt fent, de izgatott is volt. Végre eljött a pillanat, amikor ő maga is elég bátornak bizonyult ahhoz, hogy próbára tegye magát. Már ez is elég nagy lépésnek számított neki. Ez is elég lehetett volna arra, hogy büszkeséget érezhessen.