Jisung úgy érezte soha nem lesz vége a napnak és csak egyre rosszabb lesz. Már fél órája lejárt a munkaideje, amikor el tudott szakadni a csoportvezetőtől öt percre. Remegő térdekkel menekült be a mosdókhoz, majd a telefonját előkeresve táskájának mélyéről rogyott le a padlóra. Alsóajkát idegesen rágcsálva kereste ki a névjegyzékeket, viszont ott meg is torpant. Fel akarta hívni Chant, viszont legjobb barátjának éppen vizsgája volt, esélye nem volt arra, hogy elérje. A fiúban a kétségbeesés erőteljesen robbant szét, fogalma sem volt arról, hogy kitől kérhetne segítséget így. Nem szeretett segítséget kérni, ha Chan nem jöhetett szóba, akkor nem is tett ilyesmit. Ez a helyzet, viszont más volt. Szüksége volt valakire, aki kimenti a szorult helyzetéből.

Aztán eszébe jutott még egy ember. Először kissé vonakodott, de végül összeszedve a maradék bátorságát, megkereste az idősebb telefonszámát. Lehunyt szemekkel várt, hallgatta, ahogy a telefon kicseng és csak fohászkodott azért, hogy felvegye a hívást.

- Szia, Sungie – köszönt bele mosolygós hangon a fiú – Azt hittem dolgozol ma azért nem is kerestelek.

- Dolgozom. Vagyis dolgoztam. Fél órája lejárt a műszakom – válaszolt fellélegezve Jisung. Szíve a torkában dobogott, ezért hagyott magának pár másodpercet, hogy összeszedje gondolatait és meg tudja rendesen formálni a szavakat, amelyeket ki akart mondani – Tudom, hogy hirtelen jött, de el tudnál jönni értem? Chanienak vizsgája van, őt nem tudom megkérni és nem tudtam ki mást kérhetnék meg.

- Baj van? – tette fel a kérdést aggodalmasan Minho, mire a kisebb szíve még hevesebben kezdett el dörömbölni a félelem miatt. Aprót bólintott, aztán amikor rájött, hogy a másik fél nem látja őt, megrázta a fejét.

- Igen, azt hiszem baj van.

- Hívásban tudsz velem maradni, amíg odaérek? Már indulok, adj tíz percet és ott vagyok.

- Nem, most már le kell tennem. Így is túl sokáig voltam el, gyanús lesz neki – pillant az ajtó felé idegesen – Majd elmagyarázok mindent, csak kérlek gyere értem. Most leteszem.

Miután megszakította a hívást, még egy kis ideig bent maradt, majd felszívva magát tápászkodott fel a földről és indult meg kifelé. Amikor kinyitotta az ajtót meglepetten lépett hátra egy lépést. A férfi, aki elől épp bujkált, ott állt előtte. Mosolyogva nézett az ijedt fiúra, szinte rögtön felé is nyúlva. Jisung gyomra összerándult, amikor megérezte vállán a férfi kezét, viszont igyekezett ezt kifelé nem mutatni.

- Jisung, már kezdtem aggódni érted, olyan rég elmentél – a csoportvezető nyájas hangjától felállt a fiatal karján a szőr. Félénk, szelíd mosolyt erőltetett magára, miközben kilépett a mosdóból. A férfi továbbra sem engedte el, keze inkább még lejjebb csúszott, egészen a csípőjéig.

- Nem, nincs semmi gond – erőltette ki magából a választ. Minden porcikája azt üvöltötte, hogy meneküljön, valamilyen csoda folytán mégis sikerült ott maradnia és elviselnie az égető érintéseket.

- Szóval? Eljössz velem vacsorázni? – döntötte félre a fejét kérdőn – Tudom, hogy az előbb azt mondtad, hogy dolgod van, de ugyan már. Nem kell kelletned magad, nincs abban semmi rossz, ha eljössz velem egy vacsorára. Biztos vagyok benne, hogy mind a ketten élveznénk az estét – harapott alsóajkába, közben pedig kezét hátrébb vezetve, tartotta meg Jisungot a derekánál, hogy esélye se lehessen elhúzódni tőle. A fiú gyomra felfordult, kezeit ökölbe szorítva számolt némán, hogy higgadt tudjon maradni, akármennyire nehezére is esik.

- Akkor induljunk – bólint egy aprót, mire a férfi szemei mohón csillannak fel. Jisung csak reménykedni tud, hogy Minho ideér, mire ők leérnek a bejárathoz.

A csoportvezető nem engedte el a fiút, a liftben állva keze többször is elkalandozott és bár Jisung arrébb lépett, csuklójánál fogva többször is elhúzta a kezét fenekéről, a férfi csak nem vette észre magát. A fiatal torkát frusztrált sírás feszítette, szemei égtek, mégsem engedte ezt szabadjára, tartotta magát. Kint az utcán, viszont egy kósza könnycsepp mégis kicsordult, hiszen sehol nem látta Minho alakját. Lélegzetét visszafojtva nyomta el a sírást és indult meg a férfit követve.

- Jisung! – a megszólított abban a pillanatban pördült meg tengelye körül, ahogy meghallotta a nevét. A megkönnyebbüléstől olyannyira elgyengült, hogy képtelen volt mozdulni, így Minho volt kénytelen érte menni. Az idősebb odalépett hozzá, karjai közé vonta a reszkető fiút. Jisung érezte, hogy mindkettőjük szíve hevesen ver, csak más-más okok miatt – Ne haragudj, hogy késtem, kicsim. Remélem még áll a ma esti randink.

- Randi? – kérdezett vissza a csoportvezető kissé éles hangon. Jisung nem mert felé fordulni, de nem is volt szükséges, Minho válaszolt helyette.

- Elnézést, önt észre sem vettem – emelte kissé fel a fejét, de közben szorosabban ölelte magához a kisebbet – Üdvözlöm, Lee Minho vagyok, Jisung barátja. Ön kicsoda?

- Im Jinyoung. Jisung főnöke – válaszol feszült hangon – Mondhattad volna, hogy van már programod estére.

- Mondtam. Nem is egyszer – motyogta bele Minho vállába, de ezt csak az idősebb fiú hallhatta. Emiatt még inkább megfeszült, viszont hangja továbbra is ugyanolyan nyugodt maradt.

- Nos, igen. Van már programja és ha most megbocsájt, mi mennénk is. Igaz, Sungie? – a kisebb csak aprót bólintva válaszolt, majd el sem szakadva Minhotól távolodott el főnökétől.

Sokáig nem szóltak egymáshoz, Jisung végig görcsösen kapaszkodott idősebb barátjába, aki ezt visszakozás nélkül hagyta. Hagyott időt neki, hogy összeszedje magát, de még akkor sem sikerült, amikor elértek Minho lakásához. Felmentek, Jisung magát összehúzva telepedett le a kanapéra, míg az idősebb elment a konyhába lefőzni maguknak egy-egy teát és csak ezután fészkelte be magát ő is.

- Sungie, elmeséled mi történt? – kérdezte meg, de választ nem kapott. Jisung a bögréjét szorongatta, tekintetét a gőzölgő italra szegezte, végül pedig nagyon lassan emelte fel a pillantását.

- Miért mondtad, hogy a párod vagyok? – kérdezett vissza válaszadás helyett. Látta, amint barátja ledermed, nem is volt képes megszólalni – Nem haragszom miatta, nehogy félreértsd csak nem lett volna szükséges ezt mondanod. Kellemetlen lehet ez neked, tekintve, hogy mi volt...

- Ha csak egy jó barátként mutatkozom be, nem engedett volna – rázta meg a fejét Minho – Nem volt számomra kellemetlen ez, Sungie. Sosem kellemetlen ilyesmit tenni, vagy úgy hivatkozni rád, mint a párom. Akár igaz, akár nem. Szóval? Elmondod nekem, hogy mi történt?

- Ő a csoportom vezetője – kezdett bele a mesélésbe halkan, igyekezve kizárni a furcsa érzést, amelyet a másik szavai keltettek benne – A napokban furán viselkedett, de nem volt annyira... nem is tudom, feltűnően sok. Pár váll simítás, közelebb állt, ha beszélt, de semmi túlzás. Kellemetlen volt, viszont nem volt miért szólnom érte. Ma... - akadt meg és szemeit összeszorítva vett egy mélyebb lélegzetet. Minho rögtön mellé csúszott és vigasztalóan simított a kisebb combjára, aki ebből elég erőt gyűjtött és folytatta a beszédet – Egész nap mellettem volt, fogdosott, mindenhol. Tényleg mindenhol. Elhívott vacsorázni és mondtam, hogy dolgom van, nem tudok elmenni vele, de nem hatotta meg. Azt mondta, hogy csak kellettem magam. Nem tudtam mit csináljak. Ezért hívtalak fel téged. Borzasztóan kétségbeestem, egyszerűen lehetetlenség volt szabadulni tőle. Mindenhol ott volt a keze és ő maga is.