Jisung alsóajkát rágcsálva, ujjai között a pendrive-jával játszva állt az ajtót bámulva őrlődött magában. Igyekezte összeszedni a bátorságát, viszont nagyon nehezére esett. Műszakja már rég lejárt, csak azért tartózkodott még mindig az épületben, hogy felettesének átadhassa a demo-t, amit nem olyan régen készített. Minhora gondolt, és arra, hogy mit mondott neki a fiú. Ő is tudta, hogy próbálkozás nélkül esélye sem lesz, de túlságosan félt a visszautasítástól. Felemésztette belülről az érzés, nem akarta elveszteni a zene iránti szenvedélyét amiatt, mert valakinek esetlegesen nem tetszene a munkája.

- Jézus, bocs – Jisung először fel sem fogta a szavakat. Az ajtó, amely előtt egészen addig szobrozott, nagy hévvel nyílt ki és ütötte orrba őt. Fejét rázva nézett fel a férfira és elmormolt valamit, ami leginkább a semmi baj szópárhoz hasonlíthatott. – Miért állsz az irodám előtt?

- Én... - akadt meg már a mondandójának az elején. Összeszorította a szemeit, mélyen beszívta a levegőt és újból a barna hajú fiúra gondolt – Szerettem volna ezt odaadni önnek. Szabadidőmben zenéket készítek és szívesen fogadnám, ha belehallgatna esetleg és elmondaná a véleményét – hadarta el a szavakat, miközben előrenyújtotta az aprócska tárgyat. A férfi felvonta fél szemöldökét, viszont elvette a pendrive-ot. Jisung szíve izgatottan dobbant, még egy kisebb mosoly is elterült az arcán ennek láttán.

A férfi vállatvont majd hátat fordítva a fiatalabbnak elindult a hosszú folyosón. Jisung nem sokkal később szintén elindult így alig pár méterrel mögötte ballagott. Magában folyamatosan vigyorgott, elmondhatatlanul boldoggá tette az interakció még akkor is, ha nem volt olyan hosszadalmas. Pillantása fel-fel szökött az előtte haladóra, így azt is végig nézte, amint kidobja az aprócska adat hordozót. A fiú lefagyott, teljesen elhűlve nézett a vezető után, aki még csak hátra sem pillantott. Összeszorult torokkal, könnyes szemmel indult meg ismét és halászta a szemetes aljáról a zenéinek kis csomagját.

Sírását visszanyelve sietett ki az épületből és kicsit sem lassítva rohant végig az utcákon. Fel sem fogta, hogy hová tart, csak akkor, amikor a sarkon befordulva megpillantotta Minho lakásának szürke épületét. Szipogva lassított a léptein, majd állt meg előtte. Egy darabig figyelte az ablakokat, majd telefonját elő véve tárcsázta a számát.

- Sungie? – szólal meg a másik oldalon, vidám hangon – Szia!

- Azt ígértem, hogy ha rosszul sül el a dolog, rajtad kérem számon – kezd bele visszafojtott hangon, köszönés helyett – Szóval most számon kérlek. A te hibád minden.

- Mi történt? – kérdezett rá aggodalmasan. Jisung hallotta, ahogy mozgolódni kezd, de ennek nem szentelt túl nagy figyelmet. Egy darabig csendben maradt, mély levegőket véve igyekezett lenyugtatni hullámzó gyomrát, elméjének zsibbadását, hogy ne robbanjon és seperje teljesen maga alá az érzés. Miután úgy érezte, hogy tudja kontrolálni a vihart, röviden, sietve elmesélte, hogy mi történt, bár párszor még így is megakadt.

- Szóval a te hibád minden. Számon vagy kérve. Véleményem szerint nyugodtan megrohadhatsz – zárta le a mondandóját, mire Minhoból egy halk kuncogás szakadt fel.

- Hol vagy most?

- A lakásod előtt ácsorgok.

- Ezt inkább most nem kérdőjelezem meg. Fél perc és lent vagyok – jelentette ki és a következő lendülettel már meg is szakította a hívást. Jisung a telefonját szorongatva, egyre nagyobb nyomást érezve szemei mögött várakozott. Nem sokkal később Minho kirobbant az ajtón és rögtön ölelésbe rántotta. A kisebb igyekezett elnyomni magában az érzést, végül mégis a vihar győzelmeskedett. Levegő után kapkodva, kapaszkodott görcsösen barátjába, igyekezve elnyomni sírását – teljesen sikertelenül.

[...]

Jisung egy rövid, tömör üzenet írva várt az utca egy kihelyezett padján Minhora. Szemei még kissé fel voltak puffadva a sírás miatt, viszont könnyei felszáradtak és már csak az ígért fagyi kehely hiányzott neki. A Channak küldött üzenetet épp akkor küldte el, amikor az idősebb visszatért hozzá és egy papír tányért nyújtott át, amelyben három gombóc fagylalt foglalt helyet, megszórva színes drazsékkal, illetve két roletti állt ki belőle.

- Ha emlékeim nem csalnak, egy gombóccal kértem – nevetett a kisebb, ahogy átvette az édességet és enni kezdte.

- Szar napod volt. Az a minimum, ha vigasz fagyid így néz ki – intett felé a fejével Minho, majd ült le mellé. Az ő tálkája jóval visszafogottabb volt, Jisung mégis kényszert érzett arra, hogy abba is belekóstoljon. A másik rögtön felismerte szemében a kérdést, így felé nyújtva hagyta, hogy abba is beleegyen.

- Ez igaz. Köszönöm, hogy vettél nekem vigasz cukor bombát. Nagyra értékelem – mosolyog rá, majd egy nagyobb adagot töm a szájába. Nem vallotta magát édes szájúnak, mégis amikor egy-egy rosszabb nap beférkőzött a többi közé, kiló számra volt képes enni az ilyeneket.

- Ugye tudod, hogy ezzel a főnököd nem a munkádat kritizálta? – Jisung lefagyott a kérdést hallva, de végül csak egyszerűen vállat vont. Nem akarta ismét felidézni magában a történteket – Meg sem hallgatta. Ugyan miként tudna kritizálni valamit, amit még csak meg sem hallgatott?

- Nem tudom, Minho. Nem is érdekes. Nem fontos, beszélhetnénk másról? – sóhajtott fel panaszosan, amikor érezte, hogy mellkasa ismét szorítani kezd – Édes vagy amiért aggódsz, viszont nem olyan fontos ez. Így jártam és kész – a kisebb látta, hogy Minho vissza akar vágni, ellenkezne vele, végül mégis csak egy apró bólintással zárta le a témát és terelte át a beszélgetésüket egy másik irányba. Jisung hálás volt ezért. Később ráér emészteni magát mindazon, ami történt aznap, de akkor csak ki akarta élvezni, hogy egy jó barátjával töltheti az idejét.