Jisung emlékszik arra a pillanatra, amikor beleszeretett a barátjába. Vagyis inkább arra, amikor tudatosult benne, hogy mit is érez. Ez az emlék pedig önkéntelenül is felrémlik benne, amikor a park egy padján, zenét hallgatva ebédel. Eszébe jut az, amikor a barátaikkal közösen rendeztek pikniket. Ismét látja maga előtt, amikor Minho felnevetett, valami ostobaságon, amit Jisung csinált. Ismét érzi, ahogy a szíve megsüllyedt és hosszú másodpercekre lefagyva bámulta a fiút akkor. Ezt mások nem vették észre, viszont ő akkor bizonyosodott meg róla. Soha nem felejtette ezt el, bár mindent megtett ennek az érdekében.

- Föld hívja Sungiet! – lengeti valaki az arca előtt a kezét, mire a fejét rázva tér vissza a valóságba. A fejhallgatót letolva a nyakába pillant fel a megzavarójára és szemei teljesen elkerekednek, amikor felismeri ki is áll előtte. Minho mosolyogva viszonozza a pillantását, majd foglal helyet mellette a padon – Nagyon el voltál varázsolva. Minden rendben?

- Igen, csak a munkán elmélkedtem – hazudik és tudja, hogy Minho nem hisz neki. Látja ahogy a szeme villan és azzal is tisztában van, hogy az idősebb mindig megérezte a füllentéseit, akármiről volt szó. Mégsem teszi szóvá, csak nyugodtan kibontja a kínaijának a dobozát és enni kezd – Mit keresel itt, Minho?

- Nos, ha nem lenne gyanús – pillant fel rá mosolyogva – Ebédelek. Ne, ne mondj semmit! – szakítja félbe a kisebbet, mikor meg akarna szólalni – Tudom, hogy múltkor nem azért mesélted el ezt, hogy ezt csináljam, de épp erre jártam, vettem kaját és most veled ebédelek. Nem kell mindig egyedül lenned, Sungie. Ezért vannak a barátok! Szóval egyél, mielőtt lejár a szüneted.

- Csak annyit akartam mondani, hogy irigykedem a kínaidra – mosolyodik el a szőke hajú fiú szélesen és jobb lábát felhúzva maga alá fordul el, hogy szembe lehessen Minhoval és könnyebben tudjanak beszélgetni. Látja, amit az idősebb arca enyhén piros színt vesz fel, majd a szatyorból elővesz még egy pálcikát és átnyújtja Jisungnak.

- Sejtettem, hogy az leszel, szóval direkt a kedvencedet vettem. Egyél – mosolyog rá és nem kell kétszer kérnie; a fiatalabb vidáman vette át az evőeszközt és evett bele barátjának az ételébe. Egy jó darabig így ettek csendben, nem volt kínos, élvezték és nem igazán volt mit mondaniuk a másiknak. Jisung általában sokat fecsegett, főleg, ha olyan társaság és most sem bírja ki beszéd nélkül.

- Szerinted van esélyem rá, hogy ne örökké ezt a gáz melót csináljam? – kérdezett rá, viszont nem volt mersze a fiúra pillantani.

- Persze – vágta rá habozás nélkül az idősebb – Sungie, ismerem a munkáidat és teljesen biztos vagyok abban, hogy ha egyszer nem lennél ennyire beszari és megmutatnád őket valakinek, sikeres lehetnél. Ne merj nekem azzal jönni, hogy elfogult vagyok! – szólt rá a kisebbre, még mielőtt megszólalhatott volna ismét – Szedd össze magad és mutasd meg néhány munkádat a főnöködnek.

- Nem is tudom...

- Tudod mit? – mosolyodott el Minho ravaszul – Ezt kérem tőled szülinapomra. Vidd el a legjobb munkáidat neki, mutasd meg neki és ha nem tetszik neki, majd elmész máshová. Próbálkoznod kell, pici, különben nem fog összejönni a dolog.

- Jó, de mi van akkor, ha bunkó lesz? – fújtatott szomorúan a kisebb és kezdte el tördelni az ujjait. Túlságosan aggódott amiatt, hogy mit szólnának hozzá. Félt, hogy azoktól a munkáitól is elvennék a kedvét, amelyekre büszkén tekintett.

- Akkor bemegyek és felrúgok minden seggfejet. Nem tesz semmit – vont vállat az idősebb, mire Jisung prüszkölve nevetett fel – Nem lesz semmi baj, Sungie.

- Jó, de ha sírva jövök ki, téged foglak hibáztatni! El is megyek hozzád, hogy halld ahogy elmondom, hogy minden a te hibád! – fenyegette meg mutatóujját lóbálva.

- Állok elébe, drágám, de akkor is gyere, ha igazam lett és sikeres lettél!