Jisung a hangszóróból szóló zenének a szövegét énekelve hajtogatta Minho ruháit és tette őket egy dobozba. Gyakran táncolni is elkezdett, amivel könnyed nevetést váltott ki barátaiból. Nem leplezte azt mennyire könnyedén elszórakoztatja magát és ezzel együtt másokat is. Sokszor bevonta a másik két fiút is, akik eleinte ugyan ellenkeztek, de végül ők is bekapcsolódtak és hárman énekeltek, táncoltak együtt.

Chan épp egy dobozt vitt le a kocsihoz, amikor egy latin stílusú zene indult el. Jisung felkiáltott örömében, majd Minhohoz lépve ösztönözte táncra. Nyakát átkarolva húzta magához, az idősebb ösztönösen karolta át a derekát és így lépkedtek, ringatták csípőjüket és nevetve énekeltek. Rég nem kerültek már ilyen közel egymáshoz semmilyen formában, mégsem mondhatták azt, hogy kínosan érezték volna magukat. Természetesnek tűnt az egész jelenet.

- Na szép, két percre megyek el és máris egymásra másztok – hallották meg a legidősebb és felé fordulva látták, amit kezeit durcásan összefonva figyeli őket. Már egy ideje ott állhatott, viszont annyira el voltak foglalva a szórakozással, hogy nem vették észre. Jisung elszakadt Minhotól és legjobb barátjához lépve csapott a felkarjára.

- Tudtam, hogy csak azért jössz, hogy figyelj minket! – háborodott fel, bár mindannyian tudták, hogy nem gondolja komolyan – Nem bízol bennünk!

- Nem, valóban nem – bólintott rá azonnal Chan, mire a másik sértetten kapott a mellkasához – De ezt majd később megvitatjuk, most fejezzük be a pakolást aztán menjünk el kajálni. Éhezem!

A pakolás további részét ugyanolyan jó kedvűen töltötték, mint előtte és ugyan azt hitték, hogy a szórakozás miatt el fognak csúszni, nem így történt; éppen időben sikerült befejezniük mindent. Segítettek a költöztetőknek levinni a fent maradt dobozok nagyját, majd elindultak, hogy egy közeli étteremben ehessenek, ahogy azt ígérték. Nagyjából az út felénél járhattak, amikor Chan kapott egy telefont és sürgősen el kellett mennie. Nem igazán akart elmenni, viszont nem volt más választása; kettesben kellett őket hagynia.

- Tényleg nagyon köszönöm, hogy segítettetek ma Channal – szólalt meg először Minho miután leültek egy az udvaron elhelyezett asztalhoz és megrendelték a kései ebédjüket.

- Ugyan, nem tesz semmit – vont vállat mosolyogva Jisung – De hagyhatnánk ezt a bájcsevejt? Te is tudod, hogy borzalmas vagyok ezekben és nem akarom, hogy kínos legyen ez az egész, viszont nagyon kínos lesz, hogy ha ilyenekkel jössz nekem. Ismersz, Minho! Ne tegyél úgy, mintha nem így lenne!

- Jól van, jól van, elnézést – szabadkozott mosolyogva az idősebb, majd alkarjaira támaszkodva hajolt előrébb, hogy közelebb lehessenek egymáshoz – Mit gondolsz, Sungie, mi az élet értelme?

- Seggfej – nevetett fel, miközben felkaron csapta a barátját – Ennyire nem utálhatsz. Nem fogok hozzád szólni egész idő alatt, ha így viselkedsz! – fenyegette meg mutatóujját rázva, mire a másik fejét leejtve nevetett halkan. Jisung jól ismerte már ezt a mozdulatot, rajongott azért, amikor a másik így viselkedett vele. Ugyan az az idő már elmúlt, mégis szíve aprót liftezett ezen mozdulat láttán. Valószínűleg csak a nosztalgia miatt, mégis kissé megütötte. Azóta nem érzett ilyesmit, hogy szakítottak és kisebb pánik sepert végig rajta emiatt.

- Mesélj inkább valamit. Chan említette, hogy elkezdtél dolgozni – Minho hangja volt az, ami visszarántotta attól, hogy ott helyben teljesen összeomoljon és megkérdőjelezzen mindent magával kapcsolatban. Sietve rendezte a gondolatait, majd mesélésbe kezdett.

- Nos, mondhatjuk úgy is. Inkább rabszolgának tartanak, mintsem munkaerőnek – horkantott fel a kisebb – Egy nagy zenei cégnél vagyok asszisztens, de igazából csak ugráltatnak, mintha egy cseléd lennék. Ráadásul úgy képzeld el, hogy nem ehetek a nyamvad ebédlőjükben! Minden nap, amikor dolgozom, a parkban eszem egyedül egy padon, miközben az emberek lesajnálóan néznek rám. Nem rég kezdtem, de már most nagyon utálom, viszont elég jól fizet és ha jól tudok helyezkedni talán tényleges munkát is fogok tudni csinálni, abban, amit én is szeretek.

- Nem tudtál senkivel összebarátkozni? – kérdezett rá Minho, mire a fiatalabb ajkain egy horkantás szaladt ki.

- Ugyan, kérlek. Mikor tudtam én barátkozni? – sóhajtott fel panaszosan – Egy összeszokott csoportba csöppentem bele, senki nem akar beszélni velem, én pedig képtelen vagyok kezdeményezni. Aranyos és cuki vagyok, de csak akkor, ha nem nekem kell kezdeni a dolgot.

- Velem elég jól ment – utalt arra Minho, amikor a legelső randevújukra is Jisung volt az, aki elhívta. A fiú azonnal belepirult az emlékbe, hiszen akkor is szörnyen kínosan érezte magát és előtte órák hosszát vitatkozott magával, hogy valóban meg kellene-e tennie. Jól sült el a dolog, de annyira stresszelt rajta, hogy már fizikálisan is rosszul lett.

- Az más volt, szörnyen beléd voltam esve és miután igent mondtál, elhánytam magam. Komolyan ennek akarsz kitenni engem? Hát már egyáltalán nem szeretsz? – szipogott drámaian Jisung.

- Igen, emlékszem rá – vigyorodott el az idősebb – És igenis szeretlek és a barátodként azt tanácsolom, hogy próbálj meg beszélgetni! Helyezkedni sem tudsz, ha nincsenek kapcsolataid.

- Néha annyira utálom, hogy ilyen okos vagy – pufogott a kisebb és a hatás kedvéért még karjait is összefonta mellkasa előtt. Tudta, hogy igaza van és tisztában volt vele, hogy tennie kell ezellen, mégis nehezére esett mindez. Már a gondolattól is, hogy valakivel beszélgetnie kell összeugrott a gyomra.

A fennmaradt időben mindenféle különb témákról beszélgettek, viccelődtek és jól érezték magukat. Miután befejezték a kései ebédjüket, Minho ismét hazakísérte a kisebbet, így tovább tudtak beszélgetni. Viszont Jisung nem volt képes teljesen odafigyelni. Gondolatai, újra és újra visszaterelődtek arra a pillanatra, amikor fel támadt benne a múltbéli érzés. Nem akarta, hogy visszatérjenek, még azelőtt meg akarta előzni őket, hogy esélyük lenne újra formát ölteni.