Jisung tekintete a tévén pihent ahogy a kanapén elfekve, lábát legjobb barátjának ölében pihentette. Ez már a második film volt, amit elkezdtek, viszont Chan egy idő után laptopját elő véve és azt a kisebb lábára rakva kezdett el dolgozni. Egy darabig nyavalygott miatta a másik, viszont olyannyira hozzá szokott már, hogy szinte meg sem hallotta, így fel kellett ezzel hagynia. Nagyjából a felénél jártak, amikor Jisung telefonja csörögni kezdett. Értetlenül vette elő a készüléket, viszont amikor meglátta rajta Minho nevét, enyhe mosolyra húzva ajkait, fogadta a hívást.

- Sziamia, édes. Rég hívtál – köszönt bele vidáman, mire a vonal túl oldaláról jókedvű nevetést, viszont maga mellől értetlen pillantást kapott válaszul. Némán tátogta el Minho nevét, mire Chan arckifejezése enyhén megkeményedett és a gépét félre rakva mutatta a fiatalabbnak, hogy tegye kihangosításra a hívást. Jisung ugyan szemeit forgatva, de teljesítette a kérést és a készüléket a mellkasára helyezve pillantott fel a másikra, hogy elégedett-e.

- Nem akarok pofátlan lenni, de mit csinálsz most? – érkezett a kérdés, amit egy halkabb puffanás követett. Mind a két fiú szemöldöke összeszaladt, ahogy összenéztek; ötletük sem volt, hogy mi adhatta ki ezt a hangot.

- Hát tudod, én romantikusan filmet akartam nézni Chanieval, de a randi közepén elkezdett dolgozni. Fel tudod fogni milyen szívtelen? – dramatizálta túl, mire Chan egy kisebbet csapott a combjára. Jisungból egy halk, fájdalmas szisszenés szakadt fel és lábával meglökte az idősebb mellkasát. Civakodásuk nem tartott sokáig, amikor Minho ismét megszólalt, minden figyelmüket felé fordították.

- Chan is ott van? Ez remek! – örült meg azonnal – Tudom, hogy kissé pofátlan kérés, de át tudnátok jönni hozzám segíteni? Felix itt hagyott és egyedül nem tudom összerakni a cuccokat, mire jönnek a költöztetők.

- Költöztetők? – kérdezett vissza meglepetten Jisung – Elköltözöl?

- Igen, de nem messzire, csak egy másik albérletbe. Lejárt a szerződés és úgy döntöttünk, hogy nem hosszabbítjuk meg – sóhajtott fel fáradtan Minho és a kisebb szinte látta maga előtt, ahogy szemeit lehunyva túr sötét tincsei közé – Meghívlak titeket egy vacsorára a segítségért cserébe.

- Én szeretem az ingyen kaját – vágta rá azonnal a szőke hajú, mire Chan is beleegyezően bólintott – Jól van, egy fél óra és ott vagyunk.

- Nagyon köszönöm. Angyalok vagytok – búcsúzott el, majd ahogy megszakadt a hívás, Jisung a kanapéról legördülve indult meg a szobája felé, hogy otthoni ruháit átvehesse valami vállalhatóbb kombinációra. Elég sokáig állt a szekrénye előtt így amikor legjobb barátja utána ment, csak akkor kezdett el kibújni a kinyúlt darabokból.

- Tudod, a pakoláshoz nem kell szexisen felöltöznöd. Ne akard visszacsábítani – dőlt az ajtófélfának az idősebb és úgy figyelte az öltözködő fiút, aki a megjegyzésre sértetten fújtatott.

- Chanie, még hányszor szeretnéd, hogy elismételjem, hogy nem kell óvnod, féltened tőle? Már rég nem érzünk egymás iránt semmit. Rosszabb vagy, mint egy... nem is tudom mi. Mindegy, szörnyű vagy. Azt nem mond, hogy most is csak azért jössz, hogy szemmel tudj tartani minket és ne csináljunk semmit! – lépett mellé, majd a karját megragadva húzta ki az előtérbe, hogy indulhassanak. Jisung még akkor sem engedte el barátját, amikor kiléptek az utcára, karján csüngött, akárcsak egy gyerek és nem is tervezte elengedni. Szerette nyúzni a másikat, akinek türelme olyannyira végtelen volt, hogy nem is zavarta egy csöppet sem ez a viselkedés. Ezen ugyan a kisebb sokszor elcsodálkozott, de panaszkodni nem panaszkodott érte.

- Nem, azért megyek, mert Minho a barátom és segítségre van szüksége. Ha akarnál tőle valamit, úgysem állíthatlak meg. Soha nem hallgatsz rám – vont vállat unottan, viszont ajkain játékos mosoly ült.

- Ez nem igaz! Nagyon is szoktam rád hallgatni! Te vagy az egyetlen, akire hallgatok!

- Valóban?

- Valóban! Ezt te is pontosan jól tudod – fújtatott morcosan Jisung és engedte is el a másikat; így már képes volt karjait mellkasa előtt összefonni, hogy jelezze a másiknak sértődött szándékait. Chanből jókedvű nevetés tört ki, majd barátjának vállát átkarolva húzta magához. Jisung majdnem elesett ennek mivoltán, viszont Chan időben kapott utána, hogy véletlenül se essen semmi baja.

- Persze, hogy tudom. Csak szeretem amikor kimondod. Fontosnak érzem magam tőle.

- Fontos is vagy! Te vagy a legjobb barátom, nincs nálad fontosabb az életemben – vágta rá határozottan, mire a másik arca fintorba torzult – Ne merészeld azt mondani, hogy nyálas vagyok! Tudom, hogy imádod, amikor ilyen cukormázasan beszélek rólad.

- Jaj nekem, lebuktam – sóhajtott fel panaszosan. Az út további része is hasonló hangulatban telt. Egészen addig csipkelődtek egymással, amíg el nem érték Minho lakását, aki a nagy kupleráj közepén várta a felmentő seregét.