Jisung és Minho egymás mellett sétáltak szótlanul. Nem volt kellemetlen a légkör közöttük, bár azért a kisebb nagyon szívesen megtörte volna a csendet, viszont semmi olyan téma nem jutott eszébe, ami megfelelőként lehetett titulálni. Az ebéd jól sikerült és utána az idősebb felajánlotta, hogy haza kíséri Jisungot, mikor Felix csak egy futó búcsúzással ott hagyta őket. Nem habozott, belement a dologba, bár most már nem teljesen volt benne biztos, hogy helyesen cselekedett.

- Szóval, együtt vagy valakivel most­? – kérdezte Minho és ezzel olyannyira meglepte a társát, hogy először nem is volt képes válaszolni rá, csak értetlenül pislogott rá. Hirtelen érte az érdeklődés, főként, hogy milyen témában is történt ez. Igaz, elég jó viszonyt ápoltak a szakítás után is végig, de sosem került szóba az, hogy valamelyikük kapcsolatban lenne-e. Ebben a kérdéskörben inkább közös barátaiknál kerestek válaszokat úgy, hogy a másik ne tudjon róla. – A pulóver miatt. Nagyon jól áll, de legalább két számmal nagyobb a te méretednél szóval ezért kérdeztem.

- Oh, jaj, nem – nevette el magát Jisung ahogy lepillantott az említett ruhaneműre – Ez Chanie-é. A lakásában csőtörés volt és minden tönkre ment. Mivel nagyon rendes vagyok, befogadtam amíg rendbe hozzák a lakását. Szeretem a ruháit és lenyúltam.

- Fogadni merek, hogy neki semmi beleszólása nem volt – nevette el magát, ahogy tudatlanul is egy lassabb tempót vett fel, hogy tovább tölthessék együtt az idejüket. Amikor még egy párt alkottak gyakran alkalmazta ezt a taktikát, mikor nem akart egy randevúról hazamenni, vagy szándékosan eltévedt. Jisung így rögtön észrevette ezen cselekedettét, amelyet valószínűleg nem is tudatosan tett már.

- Nem, nem igazán – viszonozta a gesztust ő is. Tekintete végig a fiún pihent, aki, amikor észrevette ezt, kérdés nélkül vette fel a szemkontaktust vele. A kisebb először megilletődött emiatt, viszont végül olyannyira elveszett a barna szempár kellemes nyugalmában, hogy nem bánta, sőt nagyon szívesen elidőzött volna ismét azzal, hogy csak figyeli őket – Te már csak tudod milyen vagyok.

- Igen, volt alkalmam megtapasztalni – bólintott aprót és ezzel együtt kapta el a pillantását is. Jisung mosolya még inkább kiszélesedett ennek láttán, de nem firtatta, inkább ő is ismét előre felé kezdett el figyelni. Nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni az idősebbet, még akkor sem, ha aranyosnak találta ilyenkor.

- Remélem boldoggá tesz, hogy te már nem eshetsz az áldozatomul – lökte meg játékosan a vállát sajátjával. Minho nevetve rázta meg a fejét amikor kissé megbillent a lökéstől és úgy vezette ismét rá a tekintetét.

- Nem lennék ebben olyan biztos, még mindig vannak nálad pulóvereim.

- Hát, most már az enyémek, nem a tiéid – vont vállat játékosan – Már eltelt két év, ha eddig nem kérted őket, most már esélyed nincs rá!

- Nem gond igazából. Mindig is szerettem azt, amikor az én ruháimat hordtad – jegyezte meg könnyedén ezzel, viszont Jisungnak kisebb sokkot okozott. A fiú elpirulva, hebegve-habogva húzta magát összébb, amivel újabb nevetést csalt elő barátjából. Elfeledkezett arról, hogy Minho milyen könnyedén volt képes őt zavarba hozni.

- Szerencséd, hogy megjöttünk, különben most nagyon is letámadtalak volna – állt meg lakásának épülete előtt a fiatalabb és úgy fordult barátjával szembe. Kezeit zsebébe süllyesztette, nem akarta ott hagyni őt, örült annak, hogy végre kettesben is tudtak eltölteni egy kis időt. Nem igazán volt erre lehetőségük az elmúlt években.

- Jaj ne, most nagyon megijedtem tőled – nevette el magát az idősebb – Mond meg Channak, hogy üdvözlöm és nem kell kitörnie a nyakam, amiért haza kísértelek. Semmi rossz szándék nincs bennem, esküszöm.

- Várj – szólt utána, amikor hátat fordítva elindult. Minho meglepetten torpant meg és fordult vissza, amikor is Jisung hozzálépve szoros ölelésbe vonta – Meg fogok sértődni, ha még egyszer ölelés nélkül mersz elbúcsúzni tőlem. Morcos leszek ám rád.