„Az ember nem érezhet egyszerre ennyi mindent." (Harry Potter és a Főnix Rendje)

Léna remegve áll a dohos félhomályban. Ahogy kicsengettek, rögtön a pince felé vette az irányt. A másik oldalon jött le, közelebb volt az a lejárat, mint ez, és minél hamarabb itt akart lenni. Tudja, hogy Krisz feltehetően csak becsengetés után fog érkezni, most mégis úgy lesi a lépcső tetején az ajtót, mintha addig levegőt sem vehetne, míg ki nem nyílik.

Rettenetes volt az elmúlt három óra, egyiken se tudott figyelni, amitől egy kicsit lelkiismeret-furdalása van, de hát nincs mit tenni, pedig tényleg, igazán próbálkozott, a gondolatai mégis újra és újra Krisznél kötöttek ki. Egyre csak arra gondolt, hogy mi fog történni itt a pincében. Vajon Krisz újra megcsókolja? Ha csak elképzeli, hogy a férfi ajka újra az övéhez ér, a testét forró hullámok öntik el, és olyan sóvárgó, éhes vágyakozás, ami egy kicsit talán meg is ijeszti. Hogy lehet ennyire vágyakozni valaki után? Hogy lehet ennyire akarni az érintését? Normális ez vajon?

Nagyot sóhajt. Lélegzete felkavarja az egyik pici ablakon beszivárgó fénypászmában meg-megcsillanó porszemcséket.

Tegnap délután se tudott másra gondolni, mikor munka után hazaért. Az édesanyja nem szólt semmit amiatt, hogy mégsem maradt el sokáig, csak egy kérdő pillantást vetett rá, de mikor Léna megrázta a fejét, annyiban hagyta. Aztán Léna visszavonult a szobájába, ledobta magát az ágyra, és a plafont bámulva egyre csak Kriszen gondolkodott, és azon, hogy hogyan is lesz ezután. Erre tessék, most egy titkos randevúra várja a férfit az iskola pincéjébe.

Őrület az, hogy most itt van. És Krisz is őrült, hogy egyáltalán kitalálta, hogy találkozzanak. Ráadásul mindezt itt, ami mondjuk, már az ő ötlete volt, de akkor is: ez veszélyes – mégiscsak az iskolában vannak. Ha rajtakapják őket... nem, nem akar belegondolni, hogy az milyen következményekkel járhat, bár valahol mélyen tudja, hogy ettől válik ez az egész olyan remegősen-borzongatósan izgatóvá. Hogy az, hogy most itt van, titok, hogy titok a férfi és ő, és ez a titok felkavaróan sötét és mély, megmagyarázhatatlan módon mégis pont ez az, amitől gyönyörű. Hogy nem törődnek a következményekkel, mert együtt akarnak lenni. Mert a férfi vele akar lenni. Ettől a gondolattól dobog szédülten a szíve, ez az a gondolat, ami a lénye legeslegmélyéig megrészegíti.

Krisz vele akar lenni.

Ezt az elmúlt három órában talán már ezernél is többször elismételte magának, de igazából minden egyes elenyésző pillanattal egyre hihetetlenebbnek tűnik. Persze nem az, hogy a férfi vele akar lenni, ezt tulajdonképpen tegnap elég egyértelművé tette, hiszen belement abba, hogy úgy folytassák, ahogy eddig, hanem az, hogy annyira vele akar lenni, hogy nem képes várni, hogy hajlandó ezért kockáztatni. Léna ettől lesz mámorosan boldog.

A csengő hangja szétzilálja a gondolatait, és az izgatottság mellett most már a feszültség is gyötörni kezdi a testét. Kínzóan lassan halnak el a leszűrődő zajok, de végül elcsendesül az iskola. Léna hallja a saját lélegzetvételeit.

A másodpercek egyre súlyosabban zuhannak a pince dohos, alvadt penészszagú némaságába.

Hol van már Krisz?

Ugye nem lehet, hogy meggondolta magát? Ugye nem lehet, hogy mégse jön?

Léna egyre jobban belelovalja magát a kétségbeesésbe. Szeretne valahová leülni, és egészen kicsire összehúzni magát, mert a lassan elillanó remény összerántja a testét, de ezen a folyosón csak egymásra halmozott ócska kartondobozok, támla vagy éppen ülőfelület nélküli székek, és a fal mellett egymásra fordított koszos, kopott padok vannak.

Meddig várjon?

Léna leguggol, és maga köré fonja a karját. Remeg.

Talán Krisz rájött, hogy mekkora őrültség ez az egész, és igen, Léna tudja, hogy igaza van, és hogy jobb lenne, ha józanabbak lennének, de mégis fáj, hogy Krisz nincs itt. Ismeretlen, nehéz fájdalom ez, nem tudja, mit kezdjen vele.

Előhalássza a táskájából a mobilját – már öt perce becsengettek. Visszaejti a mobilt, aztán tekintetét az ajtóra szegezi.

Miért nem jön már? És ha nem jön, nem gondolja, hogy szólhatna neki, hogy ne várja itt? Vagy most igazságtalan lenne? Krisz nem ejtené át. Nem, biztosan nem. Ostoba, hogy ilyesmire gondol. Talán csak valaki feltartja, de biztosan jön. Jönnie kell. Kriszről sok mindent el lehet mondani, de az biztos, hogy nem tisztességtelen. Nőbolond, makacs, felelőtlen is talán, olykor beképzelt (ami lehet, hogy másokat kikészítene, de Léna szerint egyszerűen csak aranyos, mert akármit is mond a férfi, az a lusta mosoly az ajkán mégis mintha azt mondaná, „ne vegyél komolyan, ne higgy nekem"), de nem tisztességtelen. Bíznia kell benne. Ha Krisz meggondolta volna magát, szólt volna.

Kiegyenesedik, és ebben a pillanatban nyílik is az ajtó. A beszökő hirtelen fény megsebzi Léna tekintetét, de a szíve mit sem törődve ezzel, tébolyodottan dobogni kezd. Ahogy az ajtó becsukódik, a lány egy pillanatig nem lát semmit, aztán azonban már ki tudja venni a férfi körvonalait.

Krisznek kicsit nehezebb, hiszen ő a fényből lépett be, neki tovább tart, míg hozzászokik a szeme ehhez a gyenge, erőtlen félhomályhoz, a férfi mégis pár másodpercet vár csak, aztán már ott is áll Léna előtt, és mielőtt a lány bármit mondhatna, már átölelve magához is húzza, és Léna szíve össze-vissza kalimpál, és újra jön a bizsergető, mélyre rántó, bűnösen szép borzongás.

A férfi ajka erős és követelőző, a nyelve mohó és telhetetlen, és Léna ezúttal önkéntelenül viszonozza a csókot ugyanezzel a lendülettel. Aztán Krisz keze a hátáról a fenekére csúszik, és finoman megmarkolja, amitől Lénában mintha villámok járnának táncot. A lába elgyengül, és ha Krisz nem tartaná olyan szorosan, egészen biztos, hogy összeesne.

Mikor a férfi elhúzódik, Léna száján csalódott kis sóhajtást szakad ki.

Krisz kuncogva néz rá.

– Ne haragudj, Kicsi, eddig tartott észrevétlenül meglógni, pedig hidd el, nagyon igyekeztem. Ugye nem haragszol?

– Egy ilyen csók után nehéz rád haragudni – mondja Léna pihegve.

– Szóval azt mondod, jól csókolok? – kérdi Krisz mosolyogva.

– Krisz, tudod, hogy jól csókolsz – feleli Léna, és elhúzódik a férfitól, amit elég nehéz megtenni, de nem akar itt szobrozni egy teljes órán át, mikor beljebb le is tudnak ülni.

– Ez igaz, de jó ezt hallani, az ember sose tudhatja, mikor jön ki a gyakorlatból – szélesedik vigyorrá a férfi mosolya.

– Mintha te adnál rá esélyt, hogy kijöjj belőle – pillant rá Léna hamiskásan, de azért a szíve kicsit belesajdul ebbe a gondolatba. – Gyere! – fogja meg Krisz kezét, majd maga után húzva a férfit, elindul.

– Hova megyünk?

– Majd meglátod – feleli Léna huncutul.

– Aggódtál, hogy nem jövök? – kérdi a férfi, ahogy padok és székek közötti ösvényen egyre mélyebbre haladnak a folyosón, de a hangja színtelen, így Lénának fogalma sincs, hogy miért fontos ez.

– Egy kicsit – motyogja, mert már szégyelli, hogy úgy kétségbeesett.

Krisz megtorpan és finoman őt is erre készteti, aztán mögé lépve hozzásimul. A lehelete Léna fülét csiklandozza, és ez is olyan zavarba ejtően jó érzés, hogy Léna teljesen elgyengül tőle.

– Kicsi – súgja a férfi, és Léna minden idegszála megborzong. – Nem szoktam felelőtlenül ígérni, de ha ígérek valamit, azt megtartom. Azt akarom, hogy ezt tudd.

– Oké – suttogja Léna nagyot nyelve.

– Helyes – mondja a férfi, aztán puhán a lány fenekére csap. – Mehetünk tovább!

Léna elindul, bár remeg kicsit a térde. Elképesztő, hogy milyen hatással van rá ez a férfi.

Végigvezeti Kriszt a folyosón, aztán balra fordulnak, majd jobbra meglök egy rozsdás, rácsos ajtót, ami mint mindig, most is fájón megnyikordul (Lénának mindig az jut eszébe, hogy ilyenkor talán az ajtó azért könyörög, hogy hagyják már végre pihenni), és belépnek az egész tágas, oszlopokkal szabdalt helyiségbe, majd tovább, be egy ajtónyíláson, ami Léna titkos búvóhelyére vezet.

Ez egy sokkal kisebb helyiség, mint az előző, az iskola sarkában van, a majdnem plafont érő, keskeny ablakok az utcára nyílnak – bár igazából mind olyan koszos, hogy nem lehet rajtuk kilátni. A terem közepén egy kerti pad áll – valamikor talán az udvaron teljesíthetett szolgálatot, mert elég megviseltnek tűnik –, az egyik sarokban egymásra halmozva kartondobozok, de egyébként nincs itt más.

– Hány légyottot bonyolítottál már itt le? – kérdi gyanakvóan a férfi, ahogy körbejárja a kicsi termet.

– Egyet se – szusszantja Léna. Komolyan ilyesmit feltételez róla Krisz? – Egyedül szoktam idejönni.

– Akkor én vagyok az első, akit ide hoztál? – fordul felé a férfi vigyorogva.

Ha tudnád, mennyi mindenben vagy és leszel te az első...

– Igen – bólint szelíd mosollyal Léna, majd a dobozokhoz lép. Leemeli a legfelsőt, és egy pokrócot húz elő belőle, amit aztán a padra terít. Léna látja a szeme sarkából, hogy Krisz kicsit csodálkozva figyeli a mozdulatait.

– Ez saját? – kérdi a férfi.

– Mindig olyan hideg és nyirkos a pad, ettől valamivel kényelmesebb.

– Sokat jársz ide?

– Nem – rázza meg a fejét a lány, majd tétován leteszi a táskáját és leül. – Félek, hogy rajtakapnak és kitiltanak, szóval csak ritkán jövök.

Krisz mosolyogva leül hozzá, nem túl közel, de szerencsére nem is a pad másik végébe. Hátradől, lazán felteszi a karját a támlára, majd Lénára néz.

– Akkor most elmesélheted, hogy honnan ismered egyáltalán a pincét – jelenti ki.

– Nem egy nagy sztori – von vállat Léna, majd lehajol, és lehúzza a csizmáját, aztán – anélkül, hogy hagyna magának időt átgondolni – átveti a lábát Krisz lábán, és közelebb csúszik hozzá.

– Engem érdekel – mondja a férfi, és az egyik keze Léna térdére rebben, amitől a lány egy leheletnyit megremeg. – Ezzel a szoknyával egyébként engem akarsz kínozni? Ha igen, jelzem, sikerült.

Léna elpirul, de azért elmosolyodik.

– Örülök, hogy tetszik.

– Még jobban tetszene, ha levehetném rólad – suttogja pajzánul Krisz, miközben finoman végigsimít a lány lábszárán.

Léna nagyot nyel – lehet, hogy így ülni mégse volt olyan jó ötlet? A férfi ujjai már a bokáján játszanak, a lányt egyszerre csiklandozzák és ejtik bűvöletbe a finom, érzéki mozdulatok.

– Szóval honnan ismered a pincét? – tér vissza Krisz a kérdéshez.

Léna behunyja a szemét, és nem felel. Krisz ujjai lazán a vádlijára siklanak, és az érintés mintha sötéten és fenyegetően lobogó lángokat csalna Léna testébe...

– Kicsi?

– Mi? – nyitja ki Léna a szemét.

Krisz elégedett mosollyal néz rá.

– Talán válaszolhatnál.

– Ööö... – nyögi a lány. – Kérdeztél?

Krisz halkan, mélyről jövőn felnevet.

– A pince... – mondja noszogatva, és ugyan nem veszi el a kezét, de visszaérve Léna térdére nem is mozdítja tovább, így a lány képes összekaparni puhává olvadt gondolatait.

– Úgy tíz évvel ezelőtt itt még tartottak ilyen iskolai bulikat – kezdi kicsit zavartan keresgélve a szavakat. – Rockegyüttesek léptek fel, persze semmi extra, csak ilyen helyi bandák meg iskolai zenekarok. A bátyám egy délutáni próbára hozott el, ő volt kijelölve felügyelőtanárnak, én meg addig nyúztam...

– A bátyád itt tanított? – néz rá Krisz meglepetten.

– Még mindig itt tanít – javítja ki Léna. – Az infótanár.

Krisz hitetlenül felnevet.

– Ő tartott fel, meg akarta mutatni, hogy működik a napló rendszere.

– És te mit mondtál neki? – kérdi Léna ijedten.

– Hogy most nem érek rá – emeli meg a vállát picit Krisz.

– És annyiban hagyta? – faggatja tovább a lány.

– Igen.

Léna szívéről nagy kő esik le – ha Krisz hazudott volna, azt a bátyja rögtön tudta volna, és talán gyanússá vált volna neki... vagy már kezd túl paranoiás lenni? Mindegy, a lényeg, hogy Iván nem sejtheti, hogy mi dolga akadt Krisznek. Egyelőre a lány nagyon nem szeretné tudni, hogy mit is gondol az ő mogorva bátyja erről a titkos kapcsolatról.

– Mennyi titkod van még, Kicsi? – néz rá féloldalas mosollyal Krisz.

– Ha mindet elmondanám, aligha lennék érdekes, nem igaz? – mosolyog vissza Léna.

– Dehogynem – suttogja Krisz, aztán felé hajol, és ajka már a lány ajkán van, és Léna úgy érzi, ezeket a hirtelen érzéki támadásokat ő egyszerűen képtelen elviselni tovább úgy, hogy ne hulljon apró darabokra. A férfi ezúttal csak könnyedén játszik az ajkával, lassú mozdulatokkal kényezteti, aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy felé hajolt, el is húzódik.

– Kérem az órarended! – jelenti ki hirtelen Krisz.

– Mi? – pillant rá meglepetten és zavartan Léna.

– Az órarended, Kicsi – vigyorog Krisz.

– Miért kell az neked? – húzza össze a szemöldökét Léna, de azért a pad végébe tett táskájáért nyúl.

– Hogy megnézzem, mikor vannak lyukasóráid, oda, mint tanárod természetesen, előírok neked plusz angolórákat.

– És hol fogjuk tartani ezeket az angolórákat, tanár úr? – somolyog a férfira Léna, ahogy előhúzza a fából készült tolltartóját, aminek a felső részébe csúsztatva tartja a szépen megszerkesztett órarendet.

– Ó, hát azt hiszem, ez itt egy nagyon csendes és megfelelő hely, nem gondolja? – pillant rá Krisz eltúlzottan töprengő arckifejezéssel.

– Abszolút, tanár úr – helyesel Léna, de ő nem bírja megállni, vigyorog.

– Igazán szeretem az ilyen engedelmes diákokat – feleli Krisz kimérten, majd kikapja a tolltartót Léna kezéből, és rögtön tanulmányozni kezdi. – Holnap nincs lyukasórád?

– Hát, nem lehet minden nap.

– Ez elég szomorú – húzza el a száját a férfi. – Viszont van különóránk, bár az sajnos igazi – néz a lányra, és hirtelen elkomorul a tekintete. – Miért nem feleltél az órán?

Léna feszengve fordítja el a fejét.

– Nekem... – próbálkozik motyogva, de nem igazán tudja, hogy mondja el ezt úgy, hogy ne tűnjön teljesen nevetségesnek. – Szóval... kicsit lassú vagyok.

– Ezt hogy érted? – ráncolja össze a homlokát Krisz.

Léna lemondóan felsóhajt.

– Feltetted azt a nyomorult kérdést, mármint először, és már majdnem lefordítottam magamban, vagyis jó, nem majdnem, de már egy-két szót összeraktam magamban, aztán megkérdezted máshogy, amitől teljesen összezavarodtam és elvesztettem a fonalat, akkor megpróbáltam az új kérdéssel zöld ágra vergődni, de akkor megint kérdeztél...

– Értem – mosolyodik el halványan Krisz. – Tehát legközelebb inkább legyek türelmes.

– Hát... aha. Akkor van esély, hogy előbb-utóbb válaszolok – motyogja a lány kicsit fanyarul.

– Jó – bólint a férfi, aztán visszatér az ajkára a lusta mosoly. – Csütörtökön a harmadik órád lyukas, nagyszerű, akkor megint találkozhatunk! – vidul fel a férfi, és attól, hogy ennek így örül, Léna szíve újra gyorsabban kezd dobogni. – Pénteken viszont esélytelen, hétfőn szintén – állapítja meg Krisz kicsit savanyúan. – Hát ez nem túl sok, de akkor kedd és csütörtök, jó lesz? – kérdi Lénát, ahogy visszaadja a tolltartóját.

– Minden kedden és csütörtökön itt akarsz találkozni? Nem lesz az túl feltűnő? – Léna elrakja a tolltartóját, és visszacsúsztatja a táskát a pad végébe.

– Hogy őszinte legyek, jelen pillanatban ezen nem igazán akarok gondolkodni – morogja Krisz, és ahogy a lány visszafordul, keze a nyakára siklik, és magához húzza. Ezúttal nem lágyan csókolja Lénát, ezúttal keményen és finomkodás nélkül érinti őt. Léna utolsó józan gondolata az, hogy ugyan hogy lehet ennyiféleképpen csókolni, aztán viszont már nincs más, csak mélyvörös lobogás a testében, a szenvedély forró színei és a vágy édes illatai.

Léna mindkét keze Krisz tarkójára rebben, ujjai szórakozottan vesznek el a férfi sötét hajában, és szórakozottan érintik a bőrét. Valahol a mámoros ködön túl a lány felfogja, hogy mennyire jó érzés érinteni a férfit, hogy milyen forró a bőre, hogy milyen puha és sima... és hirtelen úgy érzi, hogy szeretné az ajkával és a nyelvével is érinteni, végigsimítani rajta mindenhol, érezni az ízét – ez a vágy pedig felkavaró és félelmetes, mégis... Léna életében most először nagyon vágyik arra, hogy egy férfit meztelenül lásson. Vágyik rá, hogy mindenhol láthassa és érinthesse Kriszt, mert ennyi nem elég, többet akar, sokkal többet, mindent – és ez egyszerre ijesztő és csodálatos.

Míg a nyelvük fékevesztetten keringőzik egymással, Krisz egyik keze lassú, tébolyító köröket rajzol a lány hátára, a másik pedig a tarkójáról észrevétlen és könnyedén a derekára siklik, majd Léna érzi, hogy a férfi keze fentebb csúszva óvatosan végigsimít a melle oldalán. Reszketés fut végig a lány testén, ami aztán kéjes nyögést csal elő belőle, amikor Krisz hüvelykujja a ruhán keresztül megdörzsöli a mellbimbóját. Ha ez most ilyen érzés, milyen lenne, ha ruha se lenne rajta? Léna ajkát erre az alig megrebbenő gondolatra vágytól zilált sóhaj hagyja el.

Krisz hirtelen elhúzódik tőle, keze a lány melléről a lábára hanyatlik, a másik azonban tovább rója a finom köröket a hátán.

– Jézusom, hát ez önkínzás! – dől hátra a férfi egészen szaporán kapkodva a levegőt.

Léna megilletődve néz rá. Kezét bizonytalanul az ölébe ejti, ujjai egymást morzsolják.

– Miért? Ennyire szörnyű?

– Nem, Kicsi, nem szörnyű, hogy jut ilyesmi eszedbe? – nevet fel Krisz. – Csak őrjítő...

Léna értetlenül néz a férfira, mire Krisz halvány mosollyal az ajkán a sliccéhez húzza a lány kezét, és magához szorítja.

– Hát ezért – nyögi a férfi.

Léna valami keményet és forrót érez, és akkor hirtelen ráébred, hogy mit is tapogat éppen, és olyan ijedten rántja el a kezét, mintha megégette volna magát.

Érzi, hogy a forróság az arcára kúszik, valószínűleg teljesen vörös lett, úgyhogy gyorsan lehajtja és kicsit elfordítja a fejét, és hagyja, hogy a füle mögül előre hulljanak a tincsei.

– Hé, Kicsi... – szólítja szelíden Krisz, és finoman Léna ölébe ejtett kezéhez nyúl. – Na, most mi van? – Olyan kedvesen kérdi ezt, bátorítón, de Léna érzi, hogy képtelen megszólalni. – Kicsi, nézz rám!

Léna megrázza a fejét. Annyira gyerekes, tudja, de ugyan hogy mondhatná el a férfinak, hogy ő még... szóval, hogy soha... Krisz feltehetően halálra rémülne, aztán pedig messzire szaladna tőle.

Vajon tényleg így lenne? Vagy most már ez is mindegy lenne, mert annyira vágyik rá? Milyen mély és erős tud lenni a vágy?

Léna egyfelől nagyon szeretné elmondani, nagyon szeretne őszinte lenni, nem akarja, hogy titkai legyenek, de a félelem elnyomja benne ezt a vágyat. Mert mi van, ha Krisz mégis megfutamodna? Olyan szépen és jól halad minden, olyan izgalmas az, ahogyan lépésről lépésre közelebb kerülnek egymáshoz, és Léna nem meri megkockáztatni, hogy ezt az egészet szétzúzza, mert utána talán még nehezebb lenne a férfi közelébe férkőzni.

Bár persze valamikor el kellene mondania, de van erre megfelelő alkalom? Talán jobb lenne most túlesni rajta... Azt mégse teheti meg, hogy nem árulja el, csak hagyja, hogy Krisz majd abban a pillanatban észrevegye, amikor már úgysem tehet semmit, mert ez talán nem lenne egészen tisztességes, és még az is lehet, hogy Krisz megharagudna miatta, és azt a pillanatot nem teheti tönkre ilyesmivel, szóval talán mégiscsak be kellene vallani...

– Kicsi, mondj már valamit – kéri Krisz, és a hangjában mintha most már leheletnyi feszültség rezzenne.

– Nincs semmi – súgja Léna összeszedve magát, de felnézni azért nem mer.

– A nőknél a semmi többnyire valamit jelent, szóval ki vele!

Léna megrázza a fejét.

– Tényleg nincs semmi.

– Megijeszt, hogy ennyire kívánlak?

Ez egy menekülőút, Léna tudja. Krisz nem szándékosan ugyan, de most kiutat kínál neki, mégis, ha most igent mond, azzal hazudik, és Léna nem akar hazudni a férfinak.

– Nem – szűri a lány a fogai közt, kicsit kelletlenül.

– Akkor?

– Én...

Nem, nem mondhatja el! Miért akarja mégis elmondani? Valahol mélyen miért akarja tudni, hogy mit tenne a férfi, ha tudná? Nem akarhatja ezt...

– Te? – biztatja Krisz.

– Én...

De hát Krisz elfogadta azt is, hogy tizennyolc éves, elfogadta, hogy a tanára, mégis akarja őt – lehet, hogy elfogadná ezt is, nem?

– Igen?

– Szóval én...

Nem kellene elmondani, nem most, még túl korai. Ugyan, kit akar átverni? Hiszen úgy kívánják egymást, hogy az már őrület, és igen, ő is kívánja a férfit, még ha ez meg is ijeszti, még ha fél is. De hát mitől? Ők ketten egymásnak lettek szánva – miért érzi akkor mégis, hogy bárhogy is történjen, erről nem lesz egyszerű Kriszt meggyőzni?

Krisz elengedi a kezét, és szelíden megérintve az állát kényszeríti, hogy felnézzen, aztán finoman kisimítja és a füle mögé igazítja a szökevény hajtincseket.

– Most miért nézel rám ilyen kínlódva, te lány? Csak mondd ki, bármi is van, annyira rémes nem lehet.

– Akarsz fogadni? – pillant rá Léna, és még egy gyenge, erőtlen mosoly is az arcára kúszik.

Krisz válaszként csak megemeli a szemöldökét, úgyhogy Léna nagy levegőt vesz, és mint aki éppen most teszi fel mindenét tétnek, kiböki:

– Szűz vagyok.

***

Sokk. Tökéletes, hamisíthatatlan sokk. Még a kis szörnyeteg belső hangja is mélyen hallgat.

Léna tekintete annyira nyílt, ártatlan, őszinte és tiszta, ugyanakkor reményvesztett és kételyekkel teli – hogy lehet egy tekintetben ennyi minden?

– Nem hittem volna, hogy elérem, hogy képtelen legyél megszólalni – súgja a lány, és a hangja görcsös kétségbeesés.

Krisz nagyot nyel, aztán megköszörüli a torkát, majd újra nyel.

– Jól sejtem, hogy most nem a csillagjegyedre utalsz, ugye? – nyögi végül teljesen értelmetlenül Krisz, de mégis annyira szeretné, ha csak erről lenne szó, persze tudja, hogy nem, hogyne tudná, de valamit mondani kell, és ez még mindig a legfinomabb és legjobb mindabból, ami benne kavarog.

Léna megrázza a fejét.

Krisz felsóhajt, és a pince falára függeszti a tekintetét.

Ha jó ember lenne, most felállna és elmenne. Meghagyná ezt a lányt valakinek, aki érdemesebb rá.

De te nem vagy jó ember – súgja a hang magához térve.

Nem, nem az. Akarja a lányt, pedig el kellene engednie. Tisztességtelen, hogy ki akarja használni.

Nem használod ki, megtanítod a gyönyörre – győzködi a gonosz szörnyeteg odabent.

Ártatlan – dübörög Kriszben ez az egy szó, újra és újra, erőtlenül, halványan, visszhangosan, mégis mintha széttépni készülne, mintha apró cafatokra akarná szaggatni. Soha senki nem érintette még ezt a lányt, aki most olyan félve pislog rá, nincs férfi, aki meztelenül látta volna, és ez az őrült gyerek, ez a szédült kislány ezt tényleg mind neki akarja adni? Neki, aki gátlástalan, elvtelen, lelkiismeretlen, becstelen, élvhajhász és milyen hosszan tudná még sorolni, milyen végtelenül hosszan... Hát mi ütött ebbe a gyerekbe?

Krisz rezzenéstelen arccal néz rá. A lány ajka duzzadt és vörös a csóktól, és olyan kívánatos, hogy a férfi semmire se vágyik jobban, minthogy újra megízlelje, hogy ízlelje mindenhol...

– Most mi lesz, Krisz? – kérdi Léna halkan, elveszetten.

A férfi felsóhajt. Milyen mély lehet vajon egy szakadék? Milyen mélyre zuhanhat az ember?

– Önző seggfej vagyok, és talán ez életem legnagyobb disznósága, de én nem tudok rólad lemondani, Kicsi. Akarlak.

Most miért vigyorogsz, te ostoba lány? Hát tényleg én kellek neked?

Krisz őszintén nem érti. Lénának nem lehet elég annyi, hogy őt vonzó külsővel áldotta meg az ég, a lány nem felszínes, ez egyértelmű, de akkor miért akarja pont őt? Hiszen semmit sem várhat tőle, semmit sem remélhet – az ő korában a lányok még hercegről álmodoznak, nem? Vagy legalábbis, ha nem hercegről, de legalább olyan fiúról, aki érez is irántuk valamit. Mit keres akkor most itt mellette?

– Haragszol? – kuszálja szét a zordan sorakozó kérdéseket a lány hangja.

– Miért? – pillant rá Krisz. – Mert szűz vagy? – Hogy milyen rettenetes ezt kimondani. – Ugye te is érzed, hogy ez egy elég hülye kérdés?

Ki az a barom, aki ilyesmiért haragudna? A legtöbb férfi minden bizonnyal megtiszteltetésnek vagy legalábbis valami hasonlónak érezné, ha egy lány így felkínálná a szüzességét, és hát azért – bőszen tagadva ugyan – Kriszben is öntelten dorombol a hiúság, de a férfi mégiscsak úgy véli, hogy egyszerűbb lenne, ha Léna már nem lenne szűz. Mert ez rémisztő, rettenetesen az, és ő mérhetetlenül tisztességtelen, amiért mindazt, amit a lány felkínál, el akarja venni, de ha már így alakult, ha már a lány őt akarja, ő meg a lányt, hát megesküszik, hogy olyan első alkalmat ad neki, amit soha nem fog elfelejteni. Ennyivel tartozik Lénának, ha már egyszer lemondani róla képtelen.

– Csak nem értem, hogy lehetsz olyan ostoba, hogy pont engem akarsz elsőnek – rázza meg a fejét őszinte hitetlenséggel Krisz.

– Hát... ha már az első csókot is tőled kaptam... – somolyog rá hamiskásan Léna.

– Ugye most csak viccelsz? – kérdi Krisz kétségbeeséstől fakóra színezett hangon.

– Nem – rázza meg a fejét vigyorogva Léna.

– Elloptam az első csókod – jelenti ki Krisz, és hogy ebben a pillanatban milyen egy mocskos, alávaló gazembernek érzi magát, azt igen nehezen tudná szavakba önteni.

– Félig-meddig csók volt – helyesbít Léna, és továbbra is boldogan vigyorog, amit Krisz teljesen érthetetlennek tart.

– Annál rosszabb – közli a férfi morcosan.

– Krisz, engem ez egyáltalán nem zavar. – A lány már-már nevet.

– Miért nem? Zavarnia kellene. Egy idegentől kaptad az első csókod, holott minden lány arról álmodik, hogy azt a szerelmétől kapja, nem?

– Édes vagy, hogy gyötröd magad, de már megtörtént, szóval nem léphetnénk túl rajta?

– Te mindent ennyire könnyen veszel, Kicsi? – simogatja meg Krisz szórakozottan a lány édesen fehér arcát. Olyan szép a bőre, vajon mindenhol ilyen?

Léna ajkára pici mosoly kunkorodik.

– Nem. De azon, ami már megtörtént, nem szeretem emészteni magam, főleg, ha nem is bánom, és hát... azt a csókot én egy pillanatig sem bánom, ahogy az összes többit sem... – halkul el szemérmesen, szégyellősen a lány hangja.

Krisz csodálkozva nézi – olyan nehéz ezt elhinni, olyan képtelen ez. Mégis mit láthat benne Léna? Mégis mi az, ami őt mint férfit, elfogadhatóvá teszi a szemében? Ez a kis fruska olyan ártatlan még – miért őt akarja? Miért? Hát tényleg nem látja, hogy ő... nem éppen alkalmas mindenféle romantikus illúzió alapanyagának? És mi van, ha nem is erről van szó? Ha tisztán látja őt, olyannak, amilyen? Akkor meg hogy akarhatja?

– De biztos vagy te ebben, Kicsi? – kérdi Krisz őszintén, és tudja, ha most Léna csak egy cseppnyi bizonytalanságot is mutat, akkor ő feláll és elmegy, nem fogja megrontani őt, nem fogja... Dehogynem – súgja könyörtelenül a lelke mélyén lakozó vadállat. – Tényleg azt akarod, hogy egy gátlástalan nőcsábász vegye el a szüzességed, aki nem fog édes kis semmiségeket suttogni a füledbe, és nem vall szerelmet, és... szóval tényleg ezt akarod? Vigyázz, mit felelsz, én szélhámos vagyok, ki fogom használni.

– Nem vagy gátlástalan, csak hát... szereted a nőket. Ami talán nem is baj – mondja kicsit talán bizonytalanul Léna.

– Ezt hogy érted? – kérdi Krisz újra csak teljes értetlenséggel. Hogy lehet, hogy ez a lány egyetlen óra – nem, még nincs is annyi – leforgása alatt ennyiszer képes összezavarni?

– Hát... én tapasztalatlan vagyok, és ha valami hozzám hasonlóan tapasztalatlan fiúval lennék először együtt, akkor nem valószínű, hogy kellemes lenne, nem? Persze tudom, ha szeretném az illetőt, akkor... de mindegy, mert... szóval mindegy. Viszont te tapasztalt vagy, és jó veled együtt lenni, végül is erről van szó, nem? Így egyeztünk meg. Amíg jól érezzük magunkat együtt. És én bízom benned, így aztán nem kell félnem, és igazából azt se hiszem, hogy rossz lesz, ha... amikor... szóval érted.

„... bízom benned..."

Miért tölti el ez a két rövid szó ilyen melegséggel Krisz szívét? Miért esik ez olyan jól? Miért számít, hogy ez a naiv kislány azt mondja, hogy bízik benne?

– Kicsi, te újra és újra meglepsz engem.

– Hát, legalább nem unalmas mellettem lenned – jegyzi meg évődőn Léna.

Krisz elvigyorodik.

– Ravasz kis bestia vagy te, először eléred, hogy úgy kívánjalak, hogy az már nem is emberi, aztán bedobsz nekem egy ilyen bombát... – ingatja meg a fejét a férfi, talán kicsit még mindig hitetlenül.

– Ne haragudj, én nem... – Léna zavartan lehajtja a fejét –... csak... tudod, az a csók...

– A félig-meddig? – vág közbe Krisz.

– Igen – mosolyodik el halványan Léna. – Szóval az, hogy akkor te engem megcsókoltál, az valamit felébresztett bennem. Lehetetlennek tűnt, hogy egy olyan pasi, mint te, vonzónak találjon engem.

– Ezt hogy érted? Hiszen gyönyörű vagy – néz rá értetlenül Krisz, mire Léna picit elpirul.

– Hát, ezt eddig nem sokan gondolták így – mondja egy erőtlen mosoly kíséretében a lány, de nincs benne semmi fájdalom, csak valami szomorkás beletörődés, ami nem azt súgja, hogy csúnyának tartaná magát, hanem inkább azt, hogy elfogadja, hogy mások nem feltétlenül tartják szépnek, ami elég nagy badarság, legalábbis Krisz szerint.

– Akkor mind ostobák – fortyan fel a férfi, és őszintén így is gondolja.

– Nem, nem erről van szó – hadarja Léna, és Kriszt szinte meghatja, hogy mennyire nem akar bántani senkit ez a lány. – Csak akik esetleg így gondolhatnák, mind ismernek. Az osztálytársaim, az évfolyamtársaim, mert tudod, bulizni nem nagyon szoktam járni, szóval ők ismernek, vagy legalábbis azt hiszik, és vannak nálam nyitottabb és szebb lányok, az ő szemükben, azt hiszem, én egy kicsit fura vagyok vagy ilyesmi, így aztán soha nem is közeledtek felém, én meg... hát... ezt nem is bánom, merthogy őszinte legyek, mindegyikük annyira gyerek még, kisfiús, és te... te nem vagy az – enged el egy bátortalan mosolyt a lány. – És az, hogy megcsókoltál, hogy azt éreztem, hogy akarsz engem, aztán mégse történt semmi, az valami észbontóan bosszantó volt, és egyre csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha... és hát a folytatást tudod.

– Szóval azt mondod, nemcsak én használlak ki téged, hanem te is engem? – néz rá Krisz, és bár nem tagadhatja, hogy tetszik neki ez a gondolat, mégis elég kifacsartnak érzi így magyarázni a helyzetet.

– Mondjuk úgy, akár így is lehet nézni – mosolyog rá Léna. – A lényeg, hogy nem kell rosszul érezned magad emiatt. Én akarom, tényleg akarom, és örülök neki, hogy te is, és hidd el, nem akartalak sokkolni, de hát valamikor el kellett mondanom, vagy... – bizonytalanodik el a lány. – Jobb lett volna, ha nem mondom el?

Krisz hátán hideg borzong végig, ha elképzeli azt a pillanatot, amikor rájöhetett volna, hogy a lány még szűz...

– Nem, semmiképp nem lett volna jobb – jelenti ki gyorsan.

– Akkor jó – súgja megkönnyebbülten a lány, majd a fejét a férfi mellkasára hajtja. Krisz átöleli, és szórakozottan simogatja a hátát.

– Azért ugye tudod, hogy tiszta őrültség ez? – kérdi halkan, elmélázva a férfi.

Léna felnéz rá, ajkán édes mosoly, a tekintete pedig tiszta és ártatlan, és annyi kimondatlan és talán megnevezhetetlen érzés remeg benne, hogy Krisz egészen beleszédül.

– De legalább a mi őrültségünk.