„Tegnap még úgy gondoltam, sosem tennék meg olyat, amit ma megtettem." (Felhőatlasz)

Léna még mindig szédeleg, amikor belép az irodába. Megpróbálja kordában tartani az őrült vigyorgást, de elég nehezen megy – képtelen nem vigyorogni, mert minden egyes apró porcikája bizsereg, és még érzi, ahogy Krisz magához szorítja, érzi az illatát, érdes illat, érdes és sötét, mélységekkel teli, és még érzi, ahogy az ajka az ajkát érinti, forró volt, és részegítő, és...

– Nézd, itt van Joker – hall egy csípős, ismeretlen hangot, ami ahhoz képest, hogy milyen maró gúnnyal szól, meglepően lágy és könnyű.

Felnéz, és a közvetlen főnöke, Dina asztala melletti székről egy nagyon fura lány néz rá vissza. Léna sose látta még – talán új diák, aki a szövetkezeten keresztül akar dolgozni. Koptatott, szakadt és alkoholos filccel telefirkált farmerbe bújtatott, bakancsos lába hanyagul keresztbe téve, szűk, fekete pólót visel, a derekára pedig szürkeárnyalatos kockás inget kötött. A szeme feketével kihúzva, amitől a tekintete már-már túlviláginak hat. Sötétbarna haja a földet sepri, ahogy a lány szinte fekve elterül a széken – ami egyébként bámulatra méltó, mert történetesen az a szék – Léna tapasztalatból tudja – nagyon kényelmetlen. A lány idősebb nála, bár igazság szerint nem teljesen úgy néz ki, de Léna tudja, hogy idősebb, még akkor is, ha az idegen ebben a pillanatban egy dacos, lázadó kamaszra emlékeztet, nem pedig egy felnőtt nőre. Ahogy félrebillentett fejjel tanulmányozza a lányt, nagyon különös érzése támad, de képtelen megragadni, mert Dina megszólal.

– Lizi, finomabb nem tudsz lenni? – sóhajt Dina a lány felé fordulva, de csak egy unott vállvonást kap válaszul. – Elhiszem, hogy gyűlölsz mindent és mindenkit, de ez a munkahelyem, jó lenne, ha nem tennél megjegyzést minden belépőre.

A lány megforgatja a szemét, majd mikor Dina Léna felé fordul, kinyújtja a nyelvét és kancsalít hozzá. Ez annyira váratlanul éri Lénát, hogy prüszkölve felnevet.

Dina behunyja a szemét, és nem fordul vissza, bár Léna szerint ehhez hosszan kell számolnia magában.

– Léna, bemutatom neked a húgomat, Elizát – mondja végül Dina, miután láthatóan kicsit összeszedi magát. – Ha jót akarsz magadnak, nem foglalkozol vele, komolyan. Vedd úgy, hogy nincs is itt, én is ezt próbálom tenni.

– Olyan imádni való testvér vagy, Dinka, komolyan – utánozza a lány Dina hangsúlyozását, ami Léna szerint nagyon mókás.

– Lizi – fordul Dina a húga felé –, ha még egyszer Dinkának hívsz...

– Tudom, nem húzhatom meg magam nálatok – emeli égnek a tekintetét a lány, úgyhogy Léna sejti, hogy ez a figyelmeztetés nem először hangzik el.

– Így van.

Léna közelebb lép a lányhoz.

– Helló! Dobos Léna vagyok – nyújtja a kezét, bár ahogy a lány megemelt szemöldökkel ránéz, megfordul a fejében, hogy nem fogja elfogadni, de végül mégis megteszi. Csak röviden érnek egymáshoz, de Léna megint nagyon különösen érzi magát, és ezt nem egészen tudja hova tenni, talán épp ezért fürkészve figyeli a lányt. Megfordul a fejében, hogy mennyire nem hasonlít Eliza és Dina egymásra – Dina angyalarca és szőke haja élénk ellentétben áll Eliza sötét színeivel és kicsit talán komor vonásaival.

– Nem is tudtam, hogy van testvéred – jegyzi meg Léna Dina felé fordulva.

– Az én drága nővérem nem szívesen beszél a mi elcseszett családunkról – szól közbe Eliza olyan gyorsan, hogy Dinának esélye sincs megelőzni. – Féltestvérek vagyunk, apám félrekúrt és felcsinálta anyánkat, aki amúgy abban a pillanatban szintén éppen félrekefélt – közli a lány nyersen, Léna pedig érzi, hogy mélyen elpirul az ő fülének kicsit túl kemény kifejezések tömkelegétől. – Szóval én egy abszolút félresikerült gyerek vagyok.

– Én is – vonja meg a vállát Léna, ami láthatóan meglepi a lányt. – Anyám nem tervezett ugyan, de örült annak, hogy jövök. Apámat nem ismerem, mert közölte anyámmal, hogy nem is biztos, hogy tőle vagyok, de anya erre csak annyit szokott mondani, hogy apám magát büntette azzal, hogy kizárt engem az életéből. Amúgy nem hiányzik, van három bátyám, akik valamennyire azt hiszem, félig-meddig apukáim is, szóval nekem jó így.

– Te mindig ennyit beszélsz? – kérdi Eliza megütközve.

– Igen, többnyire – mosolyodik el Léna, aztán tétován az iroda másik asztalához sétál, ledobja a táskáját a földre, majd lerogy a székre.

Tudja, hogy dolgoznia kellene, de valahogy nem akaródzik elkezdeni. Igazából most legszívesebben otthon lenne, és újra és újra lejátszaná magának képzeletben élete legelső csókját. Ahogy most rágondol, gyorsabban kezd dobogni a szíve, és a gyomrában is érzi azt a zavarba ejtően szédítő bizsergést.

Egyáltalán nem számított rá, hogy Krisz meg fogja csókolni, még a füstös, rekedtes hang sem keltette fel a figyelmét. Gyanútlanul fordult hátra. Aztán... ha filmen látná a jelenetet, olyan igazi, szívdobogós pillanat lenne, ez egészen biztos. Ahogy a férfi hirtelen megragadja a lányt, és magához rántja... Léna megborzong, és az egész testét forróság önti el. Olyan erősen és szilárdan tartotta őt Krisz, és Léna alig állt a lábán, remegett a térde, és odabent mintha puhává olvadt volna, ahogy a férfi ajka az ajkához ért. És ez már igazi csók volt, nem csak félig-meddig csók. Ahogy a férfi nyelve követelőzőn érintette az övét, és Léna tudja, hogy kicsit talán ügyetlen volt, és bátortalan is, de Krisz mintha ezt nem vette volna észre, csak csókolta őt hevesen és kitartóan, és a szenvedély perzselő lángokkal vette birtokba Léna egész testét, ami egyszerre volt zavarba ejtő, ismeretlen és elképzelhetetlenül csodálatos.

Léna nem tehet róla, érzi, hogy ajka kicsit talán tébolyult mosolyra húzódik...

– Joker visszatért – szakítja ki emlékei közül Eliza hangja. – Nem semmi csók lehetett ez. Amúgy határozottan jó pasi.

Léna megütközve néz rá, aztán derengeni kezd benne valamiféle felismerés.

– Lizi... – sóhajtja lemondóan Dina, és csak megrázza a fejét.

– Bocsi? – kérdi szemtelen mosollyal a nővére felé fordulva a lány.

– Te... – kezdi Léna zavartan –... látod az emlékeimet? – Elpirul, hiszen az imént arra gondolt, hogyan csókolta meg őt Krisz, és ez annyira személyes, csak kettejükre tartozó pillanat, hogy szörnyen zavarba ejti, hogy egy idegen most valamiképp mégis a részesévé vált.

– A képeket látom, amiket felidézel. Néha emlékek, máskor csak fantázia, de nem nehéz köztük különbséget tenni. Hihetetlen, mi? – vonja meg kihívóan a szemöldökét a lány, és láthatóan nagyon élvezi, hogy ilyen képtelenséggel sokkolhatja Lénát, de Léna erre csak barátságosan elmosolyodik – rajta ugyan nem fog kifogni ez a lány, akárhogy is szeretne.

– Igazából annyira nem, ha azt nézem, hogy én meg tudok dolgokat – jelenti ki, majd ahogy Elizára néz, sorolni kezdi mindazt, amiről eddig igyekezett nem tudomást venni, mert úgy érezte, semmi köze hozzá. – Tudom például, hogy azért vagy itt, mert szakítottál a pasiddal, de annyira nem bánod, mert nem szeretted igazán, viszont most nincs hova menned, és éppen nagyon dühös vagy, amit azzal próbálsz meg elfedni, hogy undokul viselkedsz és mindent elkövetsz, hogy kiakaszd a környezetedben lévőket, már csak azért is, mert ha ezt teszed, nem kell tudomást venned arról, hogy jelenleg kicsit félresiklottnak érzed az életed.

Eliza összevont szemöldökkel, meghökkenten néz rá.

– Honnan tudod?

– Csak tudom. Rád nézek, és tudom.

Eliza távolságtartón, hidegen mered Lénára. Léna nem süti le a tekintetét, lágyan és kedvesen néz vissza. Néma küzdelem ez, bár hogy miért is küzdenek, azt Léna nem teljesen érti. Talán ez egyfajta próbatétel Eliza részéről, talán arra kíváncsi, hogy Léna tényleg ennyire egyszerűen elfogad-e egy egyébként teljesen hihetetlen dolgot – vagy inkább azt akarja tudni, hogy Léna nem hazudott és tényleg ő is más, mint a legtöbb ember? Van ebben a pillanatban valami borzongósan nagyszerű – két idegen, amint felfedezik, hogy annyira nem is különböznek egymástól.

– Fura – jegyzi meg végül Eliza, de most már nem olyan kemény a hangja, és az arcvonásai is barátságosabbá lazulnak.

– Furább, mint mások emlékeit és fantáziáit látni?

Eliza most először őszintén elmosolyodik.

– Azt hiszem, bírlak téged – mondja úgy, mintha ezen ő maga is meglepődne, bár Léna nem egészen tudja eldönteni, hogy a lányt mi lepi meg jobban: maga a tény, vagy az, hogy ki is mondja azt.

– Köszönöm, Léna, komolyan, a húgom újra emberi lett – jegyzi meg Dina, és lágyan a húgára néz. – Miért nem mondtad el, hogy mi történt?

– Mit számít?

– Nekem számít, Lizi, lehet, hogy ritka béna családunk van, de azért téged nagyon szeretlek.

Lizi az ég felé fordítja a tekintetét és lemondóan megingatja a fejét.

– Ugye tudod, hogy mióta szerelmes vagy, nagyon érzelgős lettél?

Dina ábrándosan elmosolyodik, mire Lizi tehetetlenül felnyög.

– Kérlek, ne gondolj rá megint, kérlek, lassan rosszul leszek a fickótól, pedig még nem is találkoztam vele – teszi össze a két kezét könyörgőn Lizi.

– Igyekszem nem gondolni rá, drámakirálynő – vág vissza Dina. – Csak hát éppen ez nem egyszerű – teszi hozzá mosolyogva.

Léna szórakozottan figyeli őket, de közben a gondolatai újra elkalandoznak. Igazán próbálja nem felidézni újra a csókot, de nem tud nem Kriszre gondolni, erre az egész őrületre, ami ma történt, annyi pillanat kavarog benne... és hirtelen eszébe jut, hogy házi feladata van a férfitól, amivel sajnos egyedül egészen biztos, hogy nem fog boldogulni.

– Van kedvetek segíteni nekem? – veti fel kissé bátortalanul.

– Bármi jobb, mint dolgozni – vigyorog rá Dina.

– Bármi jobb, mint két sült bolond szerelmes emlékeiben dagonyázni – vigyorog nagyon hasonlóan Lizi.

– Szuper! – csapja össze lelkesen a két kezét Léna. – Új tanárunk van angolból, és dalszövegfordítást adott házinak...

– Király! – ül fel normálisan a széken Lizi.

– Már akinek – fanyalog Léna. – Egy kedvenc dalomat kellene lefordítani, de én nagyon béna vagyok...

– Akkor valami rövid szövegű dal kellene – szól közbe ezúttal Dina.

– Várj! – emeli fel a kezét Lizi. – Hogy hangzott pontosan a feladat?

Léna erősen próbál visszagondolni, de hát nem volt éppen abban az állapotban, hogy szóról szóra megjegyezze, amit Krisz mondott.

– Hát, hogy kedvenc dal, akinek magyar, angolra fordítsa, akinek angol, magyarra. Ennyi, azt hiszem – hallgat el bizonytalanul.

– Egészen biztos? – néz rá csupa ravaszsággal a tekintetében Lizi.

– Igen.

– Fiatal tanárod van?

– Harmincas.

– Akkor van esély, hogy díjazza az eredetiséget. Válassz valami filmzenét, amiben nincs szöveg, fordítsd le a címet, és kész.

Dina felnevet.

– Ez az én kishúgom! – közli büszkén.

Léna megütközve néz rájuk – tényleg képesek lennének ennyire megúszásra játszani? Magától neki sose jutna eszébe ilyesmi, komolyan szokta venni a házi feladatait, és csak nagyon ritkán próbálja elbliccelni a felkészülést az óráira. Nem is annyira megfelelésvágyból teszi mindezt, hanem inkább azért, mert így érzi helyesnek. Viszont most Kriszről van szó, talán nem harapja le a fejét, ha kivételesen a könnyebb megoldást választja... és Léna vigyorogva fordul a számítógép felé.

***

Hideg zuhany, erre lenne most óriási szüksége.

Vagy egy kád jégre – nyögi a belső hang, kivételesen nagy egyetértésben Krisszel.

– Léna, beszélhetnék magával? – kérdi, mielőtt a lány kiiszkolhatna a teremből. Talán kicsit rekedtes a hangja, de ez senkinek nem tűnik fel, a többi diák – hála mindeneknek – nem néz rá csodálkozva vagy meghökkenten, inkább a lányra vetnek egyfelől kicsit szánalmas, másfelől irigykedő pillantást.

Nos, igen, az emberi lélek rejtelmei: miként is lehet egyszerre szánni és irigyelni valakit – gondolja fanyarul Krisz.

– Igen, tanár úr – feleli Léna kicsit megszeppenten. Vajon fejmosásra számít?

Bolond kislány...

Bár tegnap tényleg abban egyeztek meg, hogy az iskola az iskola, és igazából most tényleg a csapnivaló órai teljesítményéről (és talán a gyanúsan rövid házi feladatáról) kellene beszélnie vele, de Krisz jelenleg a legkevésbé sem a tanárának érzi magát.

Amikor belépett a terembe, még minden rendben volt. Futólag ránézett, de nem engedett meg magának semmilyen gondolatot vele kapcsolatban. Szó se róla, tartott attól, hogy akkor képtelen lenne megtartani az órát – az első órát, az elsőt, hogy állna ki utána a többi osztály elé?

Még arra is figyelt, hogy ne nézzen a szemébe, tényleg épp csak átsiklott rajta a tekintete. Veszélyes lett volna bármi több, hiszen reggel olyan merevedéssel ébredt, amilyennel már igen régen nem. Természetesen Lénáról álmodott. Természetesen egész tegnap délután rágondolt. Járkált fel-alá a lakásban, vagy csak ült a kanapén (aminek már nincs virágillata), és akárhogy igyekezett, akármit próbált, mégis egyfolytában maga előtt látta őt. Hallotta a nevetését, a hangját, még azt az édes kis morranást is, amit akkor hallatott, amikor a boltban állva Adrián megzavarta őket, és érezte az ajkát, telt és puha gyönyörűség...

Végül néhány sörrel sikerült valamelyest elcsendesíteni a gondolatait (persze nem egészen, ahhoz sokkal többre lenne szükség néhány sörnél), így aztán képes volt elaludni. Reggel legalább egy fél órán keresztül gondolt mindenféle undorító dologra, ami sajnos cseppet sem használt, így aztán egy forró zuhany alatt oldotta meg a problémát (rekordgyorsasággal, ami azt illeti – mi történik majd akkor, ha a lánnyal lesz? hogy fogja visszafogni magát?), már csak azért is, mert abban bízott, hogy így odalent nyugodt marad, legalább addig, míg az órái véget érnek. Talán így is lett volna, ha nem követi el azt az őrületes hibát, hogy felszólítja a lányt.

Majdnem fél órán keresztül semmi sem történt – Léna meghúzta magát, Krisz pedig nagyon igyekezett nem felé nézni, de mégse tehette meg, hogy egész órán figyelmen kívül hagyja, szóval egy viszonylag egyszerű kérdésnél hozzáfordult. Mire a lány dermedt riadtsággal nézett rá, csak nézett azzal a gyönyörű szemével, alig pislogott, Krisz pedig várt és várt, de nem úgy tűnt, hogy a lány felelni óhajtana a kérdésre.

Itt még nem volt baj. Krisz arra gondolt, hogy talán túl váratlanul érte, hogy őt szólítja fel, ezért aztán feltette újra a kérdést, majd megfogalmazta máshogy, aztán másik irányból, aztán megint máshogy, de Léna csak nézett rá, egyre sápadtabban, és Krisznek fogalma sem volt arról, hogy miatta képtelen felelni, vagy egyszerűen tényleg nem érti, amit kérdez. Mindeközben pedig nem akart mást, csak az ölébe kapni és megvigasztalni. Ez volt az a pillanat, amikor elkezdődtek a problémák.

Sajnos Krisz fantáziája enyhén szólva is élénk, így amikor ez a képsor lepergett benne, már érezte is, ahogy a lány pici, édes, gömbölyű feneke az ágyékához nyomódik – amivel persze egy ilyen vigasztalós helyzetben egy úriember egyáltalán nem foglalkozna, de hát mondott bárki is olyat valaha, hogy ő úriember lenne?

Végül elfordult a lánytól, és a padból majd' kieső jelentkezők közül felszólított egyet, majd feltűnésmentesen – legalábbis reméli, hogy az volt – visszasétált a tanári asztalhoz, és leült. Így biztonságosabbnak tűnt. Mert ezek a fiatal csitrik úgy meresztik rá a szemüket, hogy talán észrevennének olyasmit is, amit a legkevésbé sem szabadna észrevenniük. Még azt hinnék, miattuk van, az lenne aztán csak kellemes. Mert persze Krisz nem vak, feltűnt neki, hogy ma mindegyik lány valahogy máshogy néz ki – mintha élénkebben sminkelték volna magukat, és mintha tegnap még ennyi elővillanó domborulatot sem látott volna. Tényleg azt hiszik ezek a gyerekek, hogy érdeklődhetne irántuk? Jó, ez talán nem helyénvaló kérdés, tekintve, hogy a tanóra kellős közepén egy bizonyos gyerek milyen helyzetbe sodorta...

A többi diák végre mind elhagyja a termet, Léna is előrébb óvakodik hátulról. Ma is szoknyát vett fel – vajon ezzel őt akarja kínozni?

A lány tétován lépked, mint aki jönne is meg nem is, a tekintete bizonytalan és kerüli a férfiét – tényleg attól tart, hogy le fogja szidni?

Naiv, ártatlan kislány – közli gúnyosan a belső hangja, és Krisz kénytelen vele egyetérteni, amitől a legkevésbé sem érzi magát jobban, de mindez nem számít, akkor sem tud ellenállni ennek a fruskának.

– Bezárná az ajtót? – int Krisz hanyagul az ajtó felé. Léna tekintetében mintha meglepettség villanna, de azért szót fogad.

Egy úriember nem záratná be vele azt az ajtót – kotyog bele vidáman a hang, ami ezúttal mintha a lelkiismeretét képviselné, ami elég szokatlan fordulat.

Ez egy tanterem. Nem fogom rávetni magam – morogja vissza Krisz.

De szeretnéd... – Ha a kajánság mérhető lenne, ez a kijelentés minden eddig mértet meghaladna, ez egészen biztos. Ennyit a lelkiismeretről.

És persze, hogy szeretné, de hogy mit szeretne, az teljesen lényegtelen. Itt marad az asztalnál. Ülve. Elég nagy és robusztus asztal, úgyhogy ez már csak elég ahhoz, hogy visszatartsa. Igen, igazán szép asztal. Bár Krisz soha nem fordított nagyobb figyelmet az asztalokra, most határozottan úgy érzi, hogy ezentúl sokkal jobban meg fogja becsülni ezen hasznos bútordarabokat.

A lány zavartan visszalép elé, és várakozóan ránéz. Egyáltalán nem látszik rajta semmi, és Kriszt kicsit bosszantja, hogy a lány jobban képes elrejteni és kordában tartani a vágyait, mint ő. Végül is ő a tapasztaltabb, nem fordítva kellene ennek lennie? Hogy képes arra Léna, hogy tényleg úgy viselkedjen, mintha csak a diákja lenne, ő meg a tanára? Vagy talán benne nem ennyire tomboló a vágy? Krisz ezen a gondolaton meglepődik, de mielőtt mélyebben elemezhetné, inkább – egyelőre még fegyelmezett arcvonásokkal – megszólal:

– Mikor van lyukasórád?

– Tessék? – húzza össze gyanakvóan Léna a szemét.

– Lyukasórád, Kicsi, van ma? – Krisz nem bírja, az ajkán már ott is egy féloldalas kis mosoly.

– Az ötödik, de...

– Jó. Nagyszerű – vág közbe Krisz, mert történetesen akkor neki sincs órája, szóval egyértelmű, hogy még a sors is úgy akarja, hogy azt az időt együtt töltsék – hát persze, jó kifogás arra, hogy egyszerűen a lánnyal akar lenni, és képtelen ezt a vágyát visszafogni, még akkor is, ha tudja, hogy csóknál több az iskola falai között nem történhet. – Tudsz egy helyet, ahol biztosan nem zavarhatnak meg minket?

Léna szeme erre elkerekedik, majd közelebb lép az asztalhoz, és súgva felel:

– Krisz, azt mondtad, a suliban...

– Tudom, mit mondtam, de... szóval tudsz? – kérdi Krisz, a hangjában nem hallatszik az a türelmetlenség, ami belülről emésztő sóvárgással csiklandozza minden apró porcikáját.

Léna elgondolkodva fürkészi az arcát, végül lágyan elmosolyodik.

– A pince – jelenti ki, és a tekintetében most először mintha izgatottság villanna.

– A pince? – néz rá meghökkenten Krisz.

– Igen – bólint a lány egyre szélesebb mosollyal.

– Jó, de azt el kell majd mesélned nekem, hogy honnan ismered ilyen behatóan az iskola pincéjét. Hogy jutok oda?

– Kijössz a tanáriból, a kapu felőli oldalon, végig a folyosón, az udvar kijárata mellett van egy ajtó, ott gyere le – magyarázza a lány, majd hozzáteszi: – Várni foglak.

– Helyes – nyugtázza a férfi higgadtan, és valóban, kívülről talán közönyösnek tűnik, mintha nem is épp randit beszéltek volna meg, hanem csak külön házit adott volna neki vagy ilyesmi, pedig valójában úgy érzi, szétszakítja a testében feszülten remegő várakozás. – Akkor ezt megbeszéltük. Nem akarom feltartani, menjen.

A lány még vet rá egy őrjítő mosolyt, aztán sietve elhagyja a termet. Ahogy kilép, már sorjáznak is be a következő órára a diákok – nem Krisz órájára, neki most a nyelvi előadóba kell mennie egy tizedikes csoporthoz, és ami azt illeti, jó lenne végre elindulni.

Még három óra... Ki fogja bírni. Képes rá. Nem mintha lenne más választása.