„Titokzatos dolog az idő." (Harry Potter és az azkabani fogoly)

– Nem lesz ez így kicsit kevés? – kérdi Léna anyukája, amint a lány belép a konyhába. Fanni a konyhaasztalnál ül fürdőköntösben, és egy újság felett éppen gőzölgő teát kortyolgat. Szőke haja kusza kontyban a feje tetején, a szeme kicsit karikás és álmos, és mintha most az egyébként halvány ráncok is mélyebbek lennének a szeme és a szája körül. Lénával ellentétben az édesanyja nehezen ébredős típus.

Léna végignéz magán – jó, lehet, hogy novemberre való tekintettel a szoknya nem szerencsés választás, de Krisz eddig csak farmerben és pólóban látta, és ez a lány kedvenc szoknyája, ami éppen ezért illik az első igazi csókjukhoz. Léna szeretné, hogy olyasmi legyen rajta, ami sokat jelent a számára, mert az első csók is sokat fog jelenteni. És két vastagabb harisnyát vett fel, és garbós pulcsit, szóval csak nem fog megfagyni.

– Neked is jó reggelt, anyu! – mondja, mert jobbnak látja figyelmen kívül hagyni az iménti megjegyzést.

– Neked is, kicsim – mosolyog rá Fanni, amitől rögtön fiatalabbnak látszik, és Léna – nem először, mióta él – megállapítja, hogy mennyire szépen öregszik az anyja. A lány bízik benne, hogy ő is örökölte ezeket a géneket, bár tekintve, hogy mennyire nem hasonlítanak egymáshoz, ennek igen kicsi a valószínűsége, de reménykedni azért csak lehet.

– „Kávé, kávé, kávé, kávé, kávé, kávé, kávé, itt a capuchinibaba..." – hadarja Léna, majd kérdőn az anyjára pillant, mire ő lemondóan felsóhajt, ahogy visszafordul az újság felé.

– Dante pokla, amúgy a pulton.

– Köszi – vigyorog Léna, és a pulthoz lépve kávét tölt magának. Feketén issza, amin az anyja nem győz eleget szörnyülködni (bár ő amúgy eleve nem kávépárti, a teát mindig előnyben részesíti, szerinte egészségesebb), de Léna imádja a kávé keserűségét, fanyarságát, ahogy a bátyjai előszeretettel emlékeztetik rá: a fekete ízt. Ezt Léna körülbelül hétévesen mondta, amikor kíváncsiságból belekortyolt a legidősebb bátyja, Iván kávéjába, aztán kiköpte a szőnyegre, és közölte, hogy „pfuj, ennek fekete íze van", aztán pedig nem értette, hogy miért röhög egyöntetűen a család. Azóta viszont nagyon megszerette ezt a bizonyos fekete ízt.

– Hívott Iván, érted fordul – jegyzi meg az édesanyja, ahogy a lány leül az étkezőasztalhoz.

Léna boldogan felsóhajt, aztán hátradől és teljes lelki nyugalommal kortyolgatni kezdi a kávéját. Annyira szereti a bátyját – lehet, hogy mások szigorúnak és félelmetesnek találják, és hát igen, Iván ilyen, de ha valakit szeret, akkor azért a valakiért bármit megtenne, nem beszélve arról, hogy mennyire figyelmes tud lenni – persze ezt azért titkolja, főleg a diákjai előtt, hiszen hogy nézne az ki, ha kiderülne, hogy az iskola legszigorúbb tanára kedves is tud lenni? Azért annak örül, hogy őt nem tanítja – nagyon furcsa lenne a bátyját tanárként kezelni.

Léna hálás, Iván legalább fél órát nyert neki. Fél óra csodálatos nyugalmat, mielőtt az őszi szünet után újra belevetné magát az iskola harsány és sokszor nagyon idegesítő világába, ami az elmúlt napok lebegős boldogsága után túl száraznak és unalmasnak tűnik a lány számára. Előre fél attól, hogy hogyan fog tudni odafigyelni az órákon, hiszen a gondolatai egyre-másra visszakanyarodnak az elmúlt napokra, az e-mailekre – persze ma reggel, amint felébredt, az volt az első dolga, hogy meglesse, érkezett-e új e-mail, de Krisz nem írt. Amitől – bár nem szívesen vallja be – leheletnyit elszomorodott.

Léna szeretné tudni, hogy vajon a férfi is gondol-e rá, hogy az e-mailek és a filmnézések jelentettek-e annyit neki is, mint amennyit a számára jelentenek, vagy Krisznek ez tényleg csak szokatlan és újszerű csábítás, esetleg kihívás. Persze ez utóbbi sajnos valószínűbb, de ezt el kell fogadnia, Krisz nem fog varázsütésre megváltozni, idő kell ahhoz, hogy levetkőzze élvhajhász természetét, és elfogadja, hogy ők ketten összetartoznak. Bár Léna azért reméli, hogy a férfi nem fog teljesen megváltozni – neki így tetszik, ilyen bolondosan, komolytalanul, mindig tréfára és nevetésre készen, és bár lehet, hogy a pajzán megjegyzéseket csak pirulással tudja fogadni, de igazából még ezeket is nagyon szórakoztatónak találja.

– Már megint bárgyún vigyorogsz – jegyzi meg az édesanyja, kiszakítva a gondolatai közül. – Nem tudtam, hogy újabban ennyire szereted a sulit.

– Nem is – vágja rá Léna. – A szép novemberi reggel dob fel ennyire.

– Határozottan fura vagy ma – állapítja meg Fanni.

– Furább a szokottnál is? – kérdez vissza szemtelen mosollyal Léna.

– Igen.

– A korral jár – vonja meg a vállát a lány, majd egy utolsó nagy korty után leteszi a csészét az asztalra, és megacélozva magát az anyjára néz. – Suli után dolgozom, utána pedig dolgom van, szóval nem tudom, mikor jövök.

– Dolgod – ismétli meg az anyja hangsúlyosan, leheletnyi kérdő éllel.

– Igen – feleli Léna, és nagyon bízik benne, hogy ezzel ennyiben is hagyhatják a kérdést, ugyanis még egyáltalán nem áll rá készen, hogy Kriszről meséljen – nem beszélve arról, hogy egy kicsit tart attól, hogy mit szól majd az anyja ahhoz, hogy a férfi, akivel Léna le fogja élni az életét, jelentősen idősebb, mint a lány. Ez még néha számára is rémisztő. Abba pedig jobb bele sem gondolni, hogy mit reagálnak majd erre a tényre a bátyjai, akik számára ő mindig édes, ártatlan kislány lesz...

– Legkésőbb tízre nem bánnám, ha itthon lennél, holnap is van iskola – mondja végül Fanni.

– Rendben – bólint Léna, aztán picit félrebillentett fejjel az anyjára néz. – Köszönöm.

– Ne hidd, hogy még sokáig elviselem, hogy titkolózol – jegyzi meg csendesen Fanni, mire Léna elmosolyodik.

– Igen, tudom, de még egy kicsit bírd ki, jó?

Fanni bólint, aztán újra elmerül az újságolvasásban.

Léna elnyom egy megkönnyebbült sóhajt, majd felpattan, felkapja a csészéjét, és elöblíti a mosogatónál.

– Megyek, megvárom Ivánt kint – jelenti be az anyjához lépve, puszit nyom az arcára, aztán – nem törődve a kérdőn felvont szemöldökkel – kirohan a konyhából.

Igen, tudja, hogy tényleg furán viselkedik, de nem bír nyugodtan egyhelyben maradni. Tele van energiával, valamit tennie kell, és még kint toporogni a hidegben is jobb, mint tétlenül ülni, közben pedig elviselni az anyja fürkésző tekintetét. Úgyhogy felhúzza a csizmáját, felveszi a kabátját, sálat teker a nyaka köré, majd felkapva a táskáját, kilép a házból.

Ahogy megcsapja a hideg, egy pillanatra elbizonytalanodik, de nincs kedve megint vetkőzni, majd öltözni, úgyhogy most már mindegy, kibírja. Leszalad a lépcsőn, átvág az udvaron, aztán megáll a kapu előtt.

Furcsa érzés megint itt állni, és várni. Pont, mint pénteken, bár akkor remegős izgatottságot érzett, és észre sem vette a hideget. Akkor is ködbe borult az egész utca, ugyanolyan derengős, bágyadt őszillat volt, mint most, bár már akkor is érezni lehetett a tél leheletnyi csípését a levegőben, és Léna egy pillanatra mintha kizuhanna a jelenből, mintha az, hogy most itt áll ezen a hétfő reggelen, csak álom lenne, a valóság pedig a péntek este, a lámpafénytől maszatos sötétség, a riadt remegés a gyomrában, a szíve tébolyult kalapálása...

Ha az élete film lenne, és itt kezdődne, ezen a napon, akkor a csizmahúzással indulna. Ő még nem is látszana, csak az, ahogy a lábára húzza a csizmát, aztán a kamera követné a kezét, ahogy a sálért nyúl, és amikor a nyaka köré tekeri, akkor látszana először az arca, de csak egy pillanatra, mert a kép a kezét követné tovább, amint a táskáért nyúl, és a vállára veti. Persze zene is kellene, valami kicsit talán bús, melankolikus – halványan derengős zene, amiben azért izgatottság sejlik fel. Már hallja is...

Behunyja a szemét, és a képzeletbeli film pereg tovább...

A kamera követi a lány lépteit, egészen a kapu elé, aztán lassan felfut a lány arcára, és a lány behunyja a szemét, a kép homályossá olvad, hogy átvegye a helyét egy másik pillanat, amikor az utcát puha ködbe ringatja a közeledő éjszaka, és a lány ugyanígy áll, de nem nyugodt, a térde meg-megremeg, aztán tétován toporogni kezd, mintha fázna. Az autózúgás belemar a csendbe, és a köd szürkés fátyla mögött fényszórók halvány fénye bukkan fel, majd közeledik.

Léna szíve őrült dobogásba kezd, ahogy újraéli a pillanatot.

Az autó megáll a lány előtt. A lány keze remeg, ahogy kinyitja az ajtót, majd beszáll az anyósülésre. A kamera még nem mutatja a férfit, a lány lehajtott feje látszik csak, ahogy néhány sötétbarna tincse az arcába hullik. Aztán a lány lassan felemeli a fejét, és a férfi tekintete élénk kék, tele huncutsággal és szemtelenséggel, és amikor egymásra néznek, megint történik valami, de a filmben ez csak egy pillanat, épp csak egy ütemnyi szünet a zenében. Leheletnyi, összetartozástól megborzongó csend.

Aztán a férfi ajkára lusta mosoly szökken, és bódítóan mély hangon csak annyit mond, hogy „Helló, Szülinapos lány!", mire a lány elpirul, majd elkapja a tekintetét, és valami olyasmit motyog, hogy „Szia!", de ez nem érthető pontosan, mert olyan elveszett a lány hangja, és látszik az arcán, hogy zavarban van, hogy ijedt is talán. A férfi ekkor szelíden felnevet, de nem tesz semmilyen megjegyzést, csak az út felé fordítja a fejét, és sebességbe teszi az autót. A lány lopva les a férfira, nézi a profilját, az erős, határozott vonásokat, és a férfi lassan elhaló nevetése mosolyt csal a lány ajkára, egy kedves, szép mosolyt, melyben ott remeg a hitetlenség és a boldogság árnya...

– Sokáig akarsz még elmerengve álldogálni?

Igen, és a pillanat belezuhan a múltba, Léna pedig kinyitja a szemét, a benne pergő film fájó hirtelenséggel szakad meg, és újra hétfő reggel van, a délután öt pedig olyan távolinak tűnik, mint amilyen távoli a jövő karácsony újév reggelén.

Léna fanyar mosollyal száll be a bátyja mellé az autóba.

– Bocsi, elábrándoztam – motyogja, mire Iván egy fürkésző pillantást vet rá – szörnyű, hogy ez Lénát mennyire emlékezteti az édesanyja tekintetére, ráadásul ettől is ugyanolyan zavarban érzi magát. Az ő családjukban nincs helye titkoknak, mindig őszinték egymással, ezért hát szorongással és egy pici szégyennel tölti el, hogy Kriszt titkolja előlük, még akkor is, ha ezt jelenleg ők nem sejtik, és ha igazából még nincs is olyan sok titkolnivaló.

A bátyja továbbra is fürkészően figyeli, amitől Léna feszengeni kezd, aztán azonban gyanú kezd éledezni benne...

– Kérlek, mondd, hogy nem anya küldött rám – néz összevont szemöldökkel, szigorúan a bátyjára.

Iván ajkára pici mosoly kunkorodik.

– Nem – feleli –, de valóban megemlítette, hogy az elmúlt napokban furcsán viselkedsz.

– Hát ebben a családban semmi magánélete nem lehet az embernek? – fortyan fel Léna, majd becsatolja a biztonsági övet, összefonja maga előtt a karját, és makacsul hallgatva az útra mered, aztán elszégyelli magát, amiért úgy viselkedik, mint egy sértődött kamasz, és gyengéd mosollyal a bátyjára néz. – Neked is csak azt tudom mondani, amit neki. Még nem akarok erről beszélni.

– Rendben, de egy kérdést megengedsz? – somolyog rá Iván, ahogy elindulnak.

– Ha muszáj – húzza el a száját Léna. – De nem ígérem, hogy válaszolok – teszi hozzá gyorsan, mire Iván mosolya szélesebbre fut.

– Fiú van a dologban?

Léna összeszorítja az ajkát, és elfordul. Nem, erre nem válaszol, hiszen nem jöhet ki belőle jól – ha hazudik, azt Iván pont úgy tudni fogja, mint ahogyan ő tud dolgokat, ha viszont igazat mond, akkor önként árulja el magát... A hallgatás viszont...

– Tehát igen – jelenti ki Iván kicsit elkomorodva.

Léna felsóhajt, és rápillant. A bátyja tekintete sötéten és talán leheletnyit dühösen feszül az előttük húzódó útnak.

– Ennek előbb-utóbb meg kellett történnie – mondja halkan a lány.

– És ő... az, aki... – Iván mindig nehezen beszél a családjuk furcsaságairól, úgyhogy Léna nem lepődik meg azon, hogy nem tudja, hogy fejezze ki magát, nem beszélve arról, hogy nyilván nehéz elfogadnia, hogy a húgocskája lassan tényleg felnő.

– Igen – jelenti ki halkan, de érezhető bizonyossággal a hangjában Léna.

– Nem korai még ez egy kicsit?

– Nem én akartam így – jegyzi meg szelíden Léna, és a bátyja sebváltón pihenő kezére teszi a kezét. – Rendben lesz minden.

– Remélem is – morogja Iván, és Léna érzi, hogy csak azért nem teszi hozzá, hogy „különben laposra verem azt a fickót", hogy ne sértse meg őt, és ezen mosolyognia kell, mert hát bármilyen idegesítő is legyen néha, hogy ebben a családban az embernek nem lehetnek titkai, mégse adná oda mindezt semmiért.

Megszorítja a bátyja kezét, aztán elfordul, és csak bámulja a ködtől szürke, lassan ébredező várost, közben pedig arra gondol, hogy ha az a film továbbperegne, hogyan ábrázolná az utat Krisszel, azokat a tétova, egymásra vetett tekinteteket, azt a pillanatot, amikor pont egyszerre néztek egymásra, és ezen egyszerűen nevetni kellett, mert az egész olyan volt, mint valami édes romantikus film, amiről az ember mindig azt gondolja, hogy a valóságban ilyen úgysem történne soha, és vajon nem lenne-e szörnyen unalmas, hogy míg a két főszereplő meg nem érkezik a férfi lakásához, addig nem is szólalnak meg, csak nézik egymást újra és újra, és nevetnek magukon, egymáson, az egész pillanat őrült képtelenségén.

Ahogy a férfira gondol, Léna szíve megint ugyanolyan kába szédülettel kezd dobogni, mint akkor.

Mikor megállnak az iskola parkolójában, Léna beletörődő sóhajjal száll ki az autóból, aztán észre se veszi, hogy beledermed a mozdulatba, mert hallja a férfi hangját, és behunyja a szemét, mert hallani akarja még tovább...

„– Mi van, Szülinapos lány, máris megfutamodnál?"

És Léna nem mer felnézni, ahogy nem mert akkor sem, mert olyan izgatott és zavart volt, és olyan szaporán vert a szíve...

„– Ugye tudod, hogy ha nem beszélsz, elég unalmas estének nézünk elébe? Nem mintha nem szeretném hallani a saját hangom."

Ez volt az a pillanat, amikor végre megtalálta a bátorságát, talán önmagát is újra, ez volt az a pillanat, amikor a zavar elcsitult a lelkében, és átvette a helyét valami könnyed, derűs boldogság...

„– Ne reménykedj, Krisz, bármikor asztal alá beszéllek."

És akkor végre felnézett, és a férfi huncut tekintete belekapaszkodott az övébe, és a szíve akkor kezdett csak igazán tébolyultan dobogni...

– Jól vagy, Léna? – furakodik az emlékei közé Iván kicsit nyers hangja, mire a lány kinyitja a szemét, kiprésel magából egy bólintást, aztán elindul a bejárat felé. Az élete sajnos nem egy film, ahol a kevésbé érdekes vagy éppen unalmas részeket át lehetne ugrani, pedig ha tehetné, hát egy gyors vágással most délután ötre ugrana... Máris érzi, hogy rettenetesen hosszú napnak néz elébe.

***

Virágillat – édes és puha, amibe egészen bele kellene merülni. Érintés a bőrén, kicsi, lágy kéz, mintha gyermeké lenne – „Hogy lehet valakinek ilyen kicsi keze, Szülinapos lány?" –, és a karcolás egy picit még sajog, de észre se veszi, mert a lány szeme közelről ezüstös zöld, és ahogy elkapja a kezét és a kezébe szorítja, valami összeugrik a gyomra táján, és a lány keze könnyű és meleg és olyan elveszetten törékeny...

Krisz nyögve ébred. Minden tagja sajog – tényleg képes volt elaludni a kanapén, mikor frissen vásárolt, kényelmes matrac várja a másik szobában? Csak éppen annak a matracnak boltszaga van, a kanapé pedig ezen az oldalon halvány virágillatú, ami bárhonnan is nézi, sokkal kellemesebb.

Tudja, hogy ideje felkelni, megborotválkozni, és úgy általában kicsit rendbe szednie magát, de olyan jó itt feküdni, megmozdulni pedig szörnyen nehéz. Még szerencse, hogy hétfőnként nincs első órája – a második is épp elég nagy próbatétel elé állítja.

Sóhajtva felül, aztán kicsit mogorván feltápászkodik a kanapéról. A konyhába megy, kávét főz, aztán bögrével a kezében vissza a nagyobbik szobába, és elmélázva újra leveti magát a kanapéra, mindeközben pedig nincs egészen magánál.

„– Mit kérsz inni?

– Kávé?

– Este hétkor?

– Kávézni sosincs késő.

– Értem már, mitől pörögsz ennyire."

Krisz leteszi a bögrét az asztalra, és a kezébe temeti a fejét. Ez így nagyon nem lesz jó, nem gondolhat egyfolytában Lénára. Ez rémisztő. És furcsa. És ha rágondol, odalent újra és újra megrándulva feltámad azon testrésze, amely jelenleg jobb lenne, ha csendben meghúzná magát. Vajon ez megtörténhet tanítás közben is? Az lenne csak igazán vidám – magyarázni mondjuk, a folyamatos jelenről, majd hirtelen felvillan benne egy bizonyos vidáman csillogó szempár vagy egy nevetés bájos dallama, és a testében máris feltámad a vágy, miközben ki tudja, hány gyerek tekintete tapad rá... Nem, jobb, ha kiveri a fejéből a lányt, legalább addig, míg meg nem tartja a mai két óráját.

Igazi áldás, hogy csak két órája van hétfőnként, bár egy kicsit még így is aggódik. Teljesen más, mikor a kezdetektől tanít egy csoportot, most, év közben átvenni osztályokat érzése szerint sokkal nehezebb lesz – főleg, hogy fogalma sincs, az elmúlt hónapok alatt mennyire esett ki a gyakorlatból. Bár szerencse, hogy nem egy magyar-, hanem egy angoltanár törte el a lábát, mert akkor bizony bárhogy is könyörgött volna neki Zizzent – bocsánat, most már Ágoston igazgató úr –, biztos nem vállalta volna. Ha magyart kellene tanítania, azt tulajdonképpen neki is újra kellene tanulnia, az angollal viszont reményei szerint könnyen boldogulni fog.

„– Azért megnézném, hogy tanítasz."

Nem igaz, hogy már megint...

„– Tényleg? Miért?

– Nem tudom. Csak nehéz elképzelnem."

Az a kedves mosoly a lány őrjítően telt ajkán...

„– Te mindent szeretsz elképzelni, ugye?

– Igen, sőt, néha filmben képzelem el a dolgokat."

Erre elpirult, szép, amikor elpirul – nem mintha egyébként nem lenne már-már lehetetlenül gyönyörű...

„– Filmben?

– Aha. Kameraállások, fények, zene, ilyesmi. Elképzelem, hogy egy adott pillanat milyen lenne, ha épp egy filmben történne. De ne kérdezd, miért csinálom ezt, fogalmam sincs. Talán csak szórakoztat, vagy talán ezzel próbálom jobban megőrizni a pillanatokat, mert hát egyébként olyan gyorsan tűnik el minden, nem?"

Krisz nagyon szeretné, ha megszakadna a fejében pergő párbeszéd, de az magába szippantja, és nem engedi el, olyan, mintha most történne, mintha a lány itt ülne vele szemben, felhúzott lábbal, magához ölelve a párnát, és ott az ajkán az az önfeledt, kedves mosoly...

„– És ez most itt milyen lenne?"

Miért kíváncsi mindenre, ami a lánnyal kapcsolatos? Mégis miért akarja ismerni a gondolatait? Ez egészen meglepő érzés, olyan zavarba ejtően meglepő, márpedig ő nem jön könnyen zavarba, és hogy most mégis, az idegesítő, nagyon-nagyon idegesítő, és mégis elbűvölten hallgatta a lányt...

„– Romantikus film lenne...

– Persze, mi más?

– Ne szólj közbe, különben nem mondom el."

Az a megrovó tekintet – annyi arca van a lánynak, és Krisz szeretné mindet látni, borzalmas ez...

„– Oké, csendben leszek, becsszó."

És Krisz hagyja, hogy a lány hangjának emléke átjárja, belemerül a puha színekbe és árnyalatokba – önkínzás ez, mégsem tud ellene tenni...

„– Szóval romantikus film, és könnyed, vidám zene szólna, és nem lennének párbeszédek, csak amolyan elkapott pillanatok – tudod, mint amikor az idő múlását akarják érzékeltetni, és csak peregnek a képek, a főszereplők nevetnek, filmet néznek, az egyik széles gesztusokkal magyaráz a másiknak...

– Ez lennél te."

És Krisz megrándul, pedig ezúttal senki sem vág hozzá párnát. A francba... ez így tényleg nem lesz jó. Mi a fenét művel vele ez a lány?

A férfi letesz a nyugodt kávézásról, és inkább beveszi magát a fürdőszobába. Ahogy borotválkozni kezd, fanyarul mosolyogva megállapítja, hogy a karcolás még mindig látszik a szeme alatt, de igazából egyáltalán nem áll neki rosszul. Kicsit komor, sötét így az ábrázata, ami talán határozottan jót is tesz a mai napnak, végül is két negyedikes – nem, azt ma már tizenkettedikesnek mondják, ehhez hozzá kell még szoknia – osztály lesz ma terítéken, és Magda néni állítása szerint mindkét osztályban, helyesebben csoportban, a lányok vannak többségben. A legkevésbé sem hiányzik, hogy valami fiatal csitri szerelmes levelekkel kezdje bombázni, mint annak idején, amikor tanított. Kevés kellemetlenebb dolgot tud elképzelni, mint egy gyakorlatilag még gyereklány rajongásának tárgya lenni.

Krisz mosolya őszintére fordul, ahogy Magda nénire gondol. Hihetetlen, hogy Zizzent – nem, Ágoston igazgató úr, muszáj megjegyeznie, mert elég hülyén festene, ha a kollégák előtt emlegetné diákkori becenevén, nem beszélve arról, hogy akkor talán az ő beceneve is előkerülne a múlt jótékony homályából... –, szóval hihetetlen, hogy Ágoston igazgató úr édesanyja még mindig tanít, és még hihetetlenebb, hogy az éles, fegyelmező tekintete sem változott semmit.

Mikor Krisz csütörtökön meglátogatta, kicsit úgy érezte magát, mintha újra nyúlánk, esetlen kamasz lenne – jó, az esetlen talán túlzás, bár volt egy-két hónap, amikor valóban nehezebb volt önmagának lennie –, ült Magda nénivel szemben, aki Krisz leendő tanítványaihoz szolgált útmutatóval, és amikor egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai – de hát csak egy-két hónapig fogja tanítani őket, ehhez nem szükséges ismerni a teljes élettörténetüket, nem? –, Magda néni olyan megrovóan rángatta vissza a jelenbe, hogy Krisz komolyan elszégyellte magát.

Mindenesetre, ha nem is jegyzett meg mindent, azért az osztályok átlagtudásával képben van, tudja azt is, hol milyen témakörök jönnek, és még azt is megjegyezte, hogy melyik osztályokban vannak gyengébb tanulók, akikre különösen oda kell figyelni. Ma is lesz egy ilyen tanuló, a nevére nem emlékszik, de nyilván fel fog tűnni, hogy ki az, aki igyekszik meghúzni magát – igen, a negyedik órán, talán lány, vagy fiú? Erre megint csak nem emlékszik (mindent ő se jegyezhet meg, nem?), de az biztos, hogy Magda néni kihangsúlyozta, hogy ez a bizonyos tanuló érettségizni fog angolból, és még külön foglalkozásokat is tart neki szerdánként, amit hálás lenne, ha Krisz szintén megtartana, mert igen nagy szükség van rá. Azért az elég furcsa, hogy adott egy osztály, ahol már mindenkinek van nyelvvizsgája, csak ennek az egy diáknak nem – vagy tényleg semmi érzéke a nyelvekhez, vagy egyszerűen csak lusta, bár Magda néni szerint nagyon próbálkozik, szóval azért az utóbbi nem valószínű, és azért ez is valami – rosszabb lenne, ha olyasvalakivel kellene szenvedni, aki még csak nem is akar tanulni.

Léna sem bírja az angolt – vigyorodik el Krisz önkéntelenül, majd dühösen felszisszen, amikor emiatt az átkozott vigyor miatt megvágja magát. Miért nem képes kiverni őt a fejéből? Igazából jó is, hogy tanítania kell menni, legalább addig nem gondol majd a lányra, míg a diákok árgus szemekkel figyelik – vagy legalábbis reméli, hogy nem gondol rá, így is pokoli lesz kivárni a délután öt órát.