„Meg kell mondanom, mennyire csodálom, és milyen forrón szeretem magát." (Büszkeség és balítélet – 1995)

– Kicsi, ébresztő!

Léna először nem fogja fel, hogy ezúttal nem álmodik. Krisz simogatóan mély hangja elringatja, és öntudatlanul elmosolyodik – szeret Krisszel álmodni, régen is szeretett, amikor még nem is ismerte a férfit, és most is, bár igaz, mióta Krisz hozzájuk költözött, nem álmodott vele, pedig boldog, ha nemcsak ébren, hanem még álmában is a férfival lehet.

– Kicsi!

Mikor az arcán megérzi Krisz gyengéd, puha érintését, rebbenve nyílik ki a szeme. Az álom még belekapaszkodik, visszahúzza, olyan ködös és elveszett minden, alig fogja fel, hogy Krisz egészen közel hajolva hozzá nézi őt.

– Ébresztő, Csipkerózsika!

Léna zavartan igyekszik kipislogni az álmot a szeméből. Az éjjeliszekrényen álló kislámpa fénye túl éles, pedig Krisz úgy fordította, hogy hozzá alig ér el a fény.

Nagyot nyel, megnedvesíti az ajkát, és kicsit rekedtesen megszólal:

– Már reggel van?

– Nem, de esik a hó, gondoltam, örülnél neki – vigyorodik el a férfi.

Léna tudatáig csak nehezen jutnak el a szavak, de amikor megérti, mit is mondott Krisz, rögtön magához tér.

– Honnan tudtad? – kérdi nagyra nyílt szemmel.

– Mit? – mosolyodik el zavartan Krisz.

– Hogy imádom a havazást... – suttogja boldogan csengő hangon Léna.

– Nem tudtam – vonja meg a vállát Krisz, és Lénának csak ekkor tűnik fel, hogy valahogy máshogy néz most rá a férfi, mintha... vagy csak képzelődik? Az álom tenné? Megrázza a fejét, behunyja a szemét, aztán vidáman suttogni kezd:

– „Hunyd be a szemed, és lélegezz. Érzem a havat." – Kriszre néz, de a férfi értetlenül néz rá vissza. – Lorelai, Szívek szállodája? – kérdi Léna magyarázón, de Krisz tétován megingatja a fejét. Léna elmosolyodik, és magában megjegyzi, hogy ezt a sorozatot Krisz előbb-utóbb ismerni fogja, mert Lénának mindig vannak időszakai, amikor egyszerűen szüksége van a Gilmore lányokra. Most azonban csak legyint, aztán félrehúzza magáról a takarót. – Mindegy, érezni akarom. Menjünk sétálni!

– Most akarsz sétálni menni? – pillant rá megütközve Krisz.

– Ha már felkeltettél, miért ne? – néz rá vissza Léna huncutul, és már ugrana is ki az ágyból, ha Krisz hirtelen el nem kapná a derekát, és vissza nem húzná.

– Mást is csinálhatnánk... – suttogja a fülébe a férfi, és Léna egész testén puha borzongás fut végig a rekedtes hangtól, de erős marad. Havazik, ezen a télen most először, és a havazás egy gyönyörű csoda, amit ezúttal Krisszel élhet át, és ez olyasmi, amit még nem éltek át együtt – és nem, nem tud most várni.

– Majd utána. Gyerünk, menj öltözni!

Krisz nem mozdul, és a lányt sem engedi el.

– Kicsi, hideg van kint.

– Jól felöltözünk.

– Nem viccelsz, ugye? – nevet fel Krisz.

– Nem bizony – mosolyog rá Léna.

– Most tényleg andalogni fogunk a hóesésben? – húzza el a száját a férfi.

– Igen – bólint Léna határozottan, és kibújik Krisz öleléséből. Feláll, aztán visszahajol, és egy könnyű puszit nyom a férfi borostás arcára. – Gyerünk, menj öltözni! Kapsz öt percet.

Krisz sóhajtva feláll, aztán elindul.

Léna már egy farmert ráncigál magára, amikor felpillantva észreveszi, hogy Krisz megtorpant az ajtóban, és most őt figyeli. Megint olyan máshogy néz, van a tekintetében valami lágy árnyalat, ami eddig nem volt ott, valami édes melegség, de mielőtt Léna megfoghatná, Krisz puhán elmosolyodik, és ellép az ajtóból.

Pár perccel később már az előszobában állnak. Krisz elnyomott kuncogással tekeri Léna nyakára a sálat, és húzza a fejére a sapkát, és közben mindenféle bolondságot suttog. A lány alig képes visszatartani a nevetését.

Halkan osonnak ki a házból. Léna szinte rögtön a bejárat előtt megtorpan. Érzi a hó illatát, érzi ezt a néma puhaságot, és ahogy az utcai lámpák fénye derengésbe vonja a kertet, olyan, mintha egy megfagyott tündérvilágba csöppent volna. Annyira szereti ezt a kristályosan csillogó tisztaságot, ezt az álomszín zuhogást. Ha havazik, mindig úgy érzi, mintha mese lenne az élet, egy csodálatos, gyönyörű mese, amiben nem történhet semmi rossz, aminek a végén minden jóra fordul.

Az első lépésnél, ahogy finoman roppan a hó a talpa alatt, boldogan kuncog. Ez a hang is olyan leírhatatlanul szép, nincs semmi, amihez fogható lenne. Gyorsan lép még párat, aztán kitárt karral megfordul, az ég felé néz, és élvezi, ahogy a törékeny, apró hópelyhek forró bőrére hullnak. Nem, ezzel az érzéssel soha nem fog tudni betelni.

Krisz megáll előtte, és kedves, féloldalas mosollyal az ajkán nézi. Szelíd, békés mosoly ez, olyan, ami mintha szeretetet suttogna. Léna már megfigyelte, hogy Krisz akkor néz így, ha különösen elbűvöli valamivel – mintha rácsodálkozna ilyenkor, hogy ők ketten együtt vannak, és hogy bármilyen furcsa is lehet ez a férfi számára, de mégsem akar máshol és mással lenni. Léna tudja, hogy Krisznek ez még mindig nagyon szokatlan, de nem bánja. Szereti a férfit, olyannak amilyen, úgy, ahogy van – ennyire egyszerű az egész.

Kézen fogva lépnek ki a kapun – egyikük sem húzott kesztyűt, ami talán butaság, de Léna szereti érezni Krisz bőrét a bőrén, szereti, ha érzi, ahogy a férfi hüvelykujja néha lassú köröket rajzol a kézfejére.

Lustán, álmosan szállingóznak a hópelyhek, a szél nem rezzen, és olyan csend van, ami csakis havazáskor tud lenni – hófehér, ártatlan csend. Mintha a világ is álmodna ilyenkor – gyermekkor ártatlan csodáit talán.

Céltalanul indulnak el az utcán. Egyikük sem szólal meg, és valahogy most jó ez a hallgatás, jó csak fogni egymás kezét, és elmerülni a lámpafénytől derengő éjszakában. Léna lopva Kriszre pillant, de Krisz nem veszi észre – elgondolkodva mered maga elé. Milyen más így a férfi, amikor nem mosolyog – ritka pillanatok egyike, hiszen Krisz arca egyébként annyira élő és eleven, folyton tükröz valamit. Léna sosem fogja megunni, hogy őt nézze, hogy vele legyen. Halványan elmosolyodik. Furcsa, hogy sose tudta, mivel szeretne igazán foglalkozni, olyan sok mindent tanulna szívesen és annyi minden érdekli, de mióta hallotta Kriszt valami tavaszi fellépést szervezni, rájött, hogy ezt szívesen csinálná – és Krisznek egyébként is láthatóan nehezére esett, Léna viszont örömmel foglalkozna ezzel, végül is szereti, ha a helyükön vannak a dolgok, ebből adódóan szereti a rendezettséget, a szervezést, a dolgok összehangolását. Szeretne továbbtanulni, de úgyis bizonytalan volt, hogy mit válasszon, ha viszont Krisznek tetszene az ötlet, hogy ilyenformán az együttes életének a része legyen, akkor tanulhatna ilyesmit – akár levelezőn is, hogy egyébként foglalkozhasson a zenekarral –, és akkor mindig együtt lehetnének. A lány úgy érzi, ez tökéletes megoldás lenne, hiszen így bárhová megy Krisz, vele tarthatna, és nem érezné magát feleslegesnek, igazából kiegészítenék egymást – neki pedig így Krisz lenne a munkája, ami Léna szerint nagyon mókás gondolat.

Persze ezt Krisz előtt még nem hozta szóba, nem akarja halálra rémíteni őt azzal, hogy ennyire előre tervez, mikor a férfi még azt sem tudja, meddig akar vele lenni, de attól ő még szeret elábrándozni azon, hogy hogyan is lesz majd...

– Min gondolkodsz? – kérdi Krisz megszorítva a kezét.

– Hogy vajon hol leszek jövő ilyenkor, hogy mi lesz.

Krisz megtorpan, maga felé fordítja a lányt, és a dereka köré fonja a karját – persze a kabátjaiktól nincsenek egymáshoz olyan közel, mint ahogy Léna szeretné, de még így is jó érezni, hogy a férfi a karjában tartja.

– És hol szeretnél lenni? – kérdi Krisz játékosan.

– Nem tudom – vonja meg a vállát Léna, és bár nagyon igyekszik, hogy ne tegye, egy röpke pillanatra mégis lesüti a tekintetét.

– Most hazudsz – vigyorodik el Krisz. – Mondd el! – kéri lágyan, és Léna nem tud neki ellenállni. Nem hiszi, hogy Krisz hirtelen megfutamodna, hiszen gyakorlatilag már együtt élnek, szóval talán nem fog kiakadni, ha bevallja az igazat.

– Csak annyit tudok, hogy jövő ilyenkor is veled szeretnék lenni.

Krisz elmélyülő tekintettel nézi. Az utca közepén állnak, az egyik lámpa fénye meg-megremegve, pislákolva vetül rájuk. Körülöttük csillogva hullnak a hópelyhek – olyan ez a pillanat, ami csak filmekben szokott megtörténni.

– Emlékszel még, hogy dalszöveget írtam rólad? – kérdi halkan Krisz, bár a lány nem érti, hogy ez hogyan vagy miért jutott most eszébe.

– Amit nem vagy hajlandó megmutatni? – mosolyodik el Léna.

– Igazából nem is annyira dalszöveg – mondja töprengve Krisz. – Nem mondhatnám, hogy józan voltam, amikor írtam. Ezért is nem akartam, hogy lásd, egészen ma éjszakáig én sem olvastam újra...

– Miért nem?

– Mert amit részegen írok, többnyire szánalmas.

– Akkor most miért vetted elő?

– Csak... olvasd el – suttogja Krisz, és elengedve Lénát előhúz egy lapot a zsebéből, majd a lány kezébe nyomja. Léna csodálkozva, értetlenül néz a férfira. Krisz bátorítón bólint, így Léna széthajtogatja a papírt – igyekszik úgy tartani, hogy minél kevesebb hópihe essen rá. Aztán a tekintete az első sorra rebben. Halványan elmosolyodik Krisz zilált írásán, a hanyagul ívelő éjkék betűkön, aztán azonban nem marad más, csak a szíve szédült dobogása és a papírra vetett, reszkető betűk...

Megalvadt éjszakák, rímekbe fúlt szavak,

álomszínű zuhanás, rongyosra kopott pillanat

– te tündérarcú csalfa látomás,

ezerszer is megtörtént találkozás...

Te vagy az egyetlen, akire vágyom,

öröktől fogva talán,

téged űz minden zavaros álmom,

de rád soha nem talál.

Itt vagy még, pedig sehol sem vagy,

és már saját magamat is unom...

Maréknyi álmot szorongatva pislog rám a hajnal,

és a szemed színét még mindig nem tudom,

pedig talán te vagy az egyetlen,

akire öröktől fogva vágyom,

talán te vagy az egyetlen –

talán te vagy minden álmom...

Léna nagyot nyel, újra átfutja a sorokat, aztán remegő szívvel felnéz Kriszre.

***

– Krisz? – kérdi a lány halkan, és ahogy felnéz rá, Krisz szíve nagyot dobban. Övé ez a lány, az övé – felfoghatatlan ez, hogy összetartoznak, hogy ő a lányé, hogy hozzátartozik, hogy mindig is hozzátartozott. Más most az egész világ. Mintha eddig homályosan látott volna, mintha eddig minden szürke és fátyolos lett volna, most azonban tiszta és ragyogó és gyönyörű. Mint a valóra vált álmok.

Krisz elmosolyodik, aztán gyengéden megsimogatja Léna arcát – forró a lány bőre, forró és kipirult, és a szeme csillog, neki, érte, kettejükért. Krisz tudja, hogy most már az ő szeme is ilyen, tudja, hogy ha Lénára néz, Léna ugyanazt látja a tekintetében, mint amit ő a lányéban – ezt a megnevezhetetlen és érthetetlen csodát, amit szerelemnek hívnak, csak hát éppen ez az egy szó kevés, sőt, üres, csak betűk, csak hangok, nem az érzés, mert az érzés maga több és hatalmasabb, mintsem hogy betűk vagy hangok magukba zárhassák.

– Még nem ismertelek – szólal meg halkan Krisz –, azt se tudtam, ki vagy, és már szerettelek. Azt hiszem, mindig is szerettelek, amióta csak élsz. Álmodtam veled, de nem tudtam, hogy te vagy az. Ne haragudj, Kicsi. Sajnálom, hogy ilyen lassan jutott el a tudatomig, de... szeretlek, bár ez az egész teljesen felfoghatatlan számomra, de ez nem változtat azon, hogy nem tudok és nem is akarok nélküled élni. Szóval... tudom, hogy te már tudod, de... szeretlek. – A férfi félszegen elmosolyodik. – És azt hiszem, ez volt a létező legbénább szerelmi vallomás.

Léna arcán könnyek peregnek, és úgy mosolyog, olyan boldogan és tisztán, mintha Krisz egy egész világot adott volna neki ajándékba – talán így is van, gondolja Krisz, hiszen magát adta a lánynak, és a világ ezzel más lett, egészen más, mint amit valaha is képzelni mert vagy tudott volna.

– Lehet, de az enyém, és nekem tökéletes – suttogja Léna, és Krisz nyaka köré fonja a karját.

– Tényleg? – kérdi Krisz, ahogy újra átöleli a lány derekát.

– Igen.

– Akkor jó, mert nem biztos, hogy ennél jobbra képes lennék – nevet fel a férfi, és nevet Léna is, egészen addig, míg Krisz hirtelen meg nem emeli, és ajkát az ajkára nem tapasztja. Egészen más most ez a csók, mint bármelyik eddigi. Ez a csók most az összetartozásról szól, a szerelemről, és Krisz ebben a pillanatban úgy érzi, hogy ilyen a boldogság, hogy ez a boldogság – hóízű csók és átfagyott szavak és Léna, mindig csak Léna, örökké és még tovább...