„Tudni akarom, hogy ez örökre, mindörökre az enyém." (A velencei kurtizán)

Léna zavartan ül az autóban. A kabát alatt Krisz pólója van rajta, és tudja, hogy ebből mindenki a megfelelő következtetést fogja levonni, és a mindenki alatt nemcsak a saját, hanem Krisz családját is érti – a vasárnapi ismerkedős ebédre mindenki hivatalos. Visszavehette volna a pénteki blúzát, de tekintve, hogy abban is látta majdnem mindenki a családból, ugyanúgy árulkodó lenne, mint az, hogy a férfi pólója van rajta.

Egyébként pedig élvezi, hogy ha Krisz nincs is közvetlenül a közelében, a régi, viseltes pólón mégis érezni az illatát – nem a tusfürdőjét, amit használ, nem is az arcszeszt vagy a dezodort, esetleg az öblítőt, hanem azt a sajátos, keserédes, Léna számára mégis kedves illatot, amit Krisszel azonosít. A hajnaloknak van ilyen illata, a kora téli hajnaloknak, amikor már befagynak az út menti pocsolyák, amikor már nincsenek falevelek az ágakon, és a varjak károgva szállnak az ember feje felett, az ég tejfehér puhaságába a napkelte csalárd színei olvadnak, és valami borzongatóan tiszta és ártatlan illat lopja magát a levegőbe – ilyen Krisz illata Léna számára, és nagyon szereti érezni.

Próbálta rábeszélni Kriszt, hogy hamarabb jöjjenek, de a férfi hajthatatlan maradt – mintha csak meg akarná mutatni mindenkinek, hogy ők most már összetartoznak. Furcsa, hogy miután Krisz ezt elfogadta, mennyire könnyen veszi, nem mintha beszéltek volna róla, de Léna ezt nem is várta – tudja, hogy a férfinak időre van szüksége, és amíg együtt vannak, igazából csakis azért bánja, hogy Krisz nem látja, hogy szereti, mert ha végre látná, akkor ő is olyan boldog és teljes lehetne, mint amilyennek a lány érzi magát.

– Nagyon hallgatag vagy – jegyzi meg Krisz Léna felé pillantva, ahogy lefordulnak a körútról.

– Mindenki tudni fogja, hogy mi... érted – motyogja Léna, és érzi, hogy picit elpirul. Tudja, hogy nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy lefeküdt a férfival, de mégis zavarba ejti, hogy amint belépnek, ez mindenki számára egyértelmű lesz.

Krisz vidáman felnevet.

– Kicsi, nem kell, hogy rajtad legyen a pólóm, amúgy is tudná mindenki. Úgy ragyogsz, mint egy óriáscsillag.

– Tényleg?

– Igen, és jól áll – vigyorog rá Krisz. – Egyébként meg nehogy azt hidd, hogy ők nem teszik ugyanazt minden adandó alkalommal, mint amit mi is tettünk.

Léna még jobban elpirul. Még most is elég nehéz elhinnie, hogy ez a hétvége tényleg megtörtént, hogy szombaton (kétszer) és ma reggel is szeretkezett a férfival, és mindegyik jobb volt, mint az előző – ha csak visszagondol azokra a pillanatokra, máris érzi, hogy a vágy sötét és kíméletlen éhséggel söpör végig a testén. Úgy érzi, sosem lesz elég Kriszből, sosem lesz elég, hogy érintheti és csókolhatja, hogy a férfi érinti és csókolja – ez nem olyasmi, ami megszokottá válhat, amit megunhat, mert minden egyes érintés maga a csoda, édes és bizsergető és elképzelhetetlenül jó. Minden olyan elképzelhetetlenül jó. Nemcsak az ágyban, egyébként is. Még azokban a pillanatokban is, amikor ő tanult, Krisz pedig dolgozatokat javított – ültek egymás mellett, néha lopva a másikra lestek, és persze a másik is éppen mindig akkor nézett fel, és ezen újra és újra nevettek... Aztán amikor Krisz zongorázott, vagy amikor megtanította a Boci, boci tarka dallamát a lánynak, vagy ahogy csak ültek egymással szemben a kanapén és beszélgettek – minden pillanat annyira szívet melengetően otthonos volt.

Léna úgy érzi, okosabb, ha témát vált, mert Krisz sose szégyelli vele megosztani, hogy éppen mire vágyik vagy mit tenne vele, amivel nincs is baj, ha aztán a szavakat tettek követhetik, de ha a férfi most is rákezd, akkor bele fog őrülni, hogy nem lehetnek újra együtt.

– Vajon Abigél is itt lesz?

– Honnan ismered te Csúzlit? – pillant rá meglepetten Krisz.

– Találkoztunk a könyvesboltban pénteken – vonja meg a vállát Léna.

– Tényleg, mondta, hogy oda készül – jegyzi meg Krisz. – Amúgy nem, nem hiszem, nem igazán szereti az idegeneket.

– De ha esélyt se ad arra, hogy megismerjen minket, akkor mindig idegenek leszünk – vonja össze a szemöldökét Léna. Miután kiderült számára, hogy Abigél tényleg rokon, és főleg azok után, amiket Kriszről mondott, a szívébe zárta a lányt, ezért szeretné őt jobban is megismerni.

– Előbb-utóbb megadja magát – mondja Krisz –, és találkozik majd veletek, akkor majd megszeret titeket, és akkor már nem lesztek idegenek. – Krisz felnevet, mikor Léna kérdő-kétkedő tekintettel rápillant. – Ne kérdezd, Csúzli furán van összerakva.

Léna elmosolyodik – a maga részéről azt gondolja, hogy Krisz és az ő családjában mindenki fura kicsit, mindenkinek megvannak a maga hóbortjai és különcségei, de mégis ez az, amitől olyan varázslatos lesz mindkettejük családja, ez az, ami összeköti őket, és Léna nagyon bízik benne, hogy a testvérei jól kijönnek majd Krisz testvéreivel. Boldoggá teszi, hogy egy ilyen nagy családnak lehet a tagja, van ebben valami varázslatos.

– Kár, hogy Lizi se lesz itt – jegyzi meg a lány –, ha csak egy hetet várt volna az elutazással, most bemutathatnám a bátyáimnak.

– Én nem bánom, hogy nincs itt – vigyorodik el hamiskásan Krisz –, szegény olyan képeket látna a fejemben, hogy attól talán még ő is elpirulna.

– Krisz... – sóhajtja Léna, maga sem tudja, hogy zavarában, vagy inkább a felszín alatt lapuló makacs vágytól, mely az ilyen pillanatokban hirtelen fellobban a testében.

– Nem tehetek róla, a közeledben nehéz másra gondolni... – mondja ki nyíltan, elmélyülő hangon Krisz, aztán megrázza a fejét, mintha csak a képeket akarná kiűzni a fejéből. – Amúgy miért akarod bemutatni a bátyáidnak?

– Mert éreztem vele kapcsolatban valami furát – magyarázza Léna –, és talán valamelyik bátyám és ő összetartoznak, bár nem vagyok benne biztos, mert általában ha külön látom az embereket, nem érzem ezt, de mégis, olyan fura volt...

– Szeretsz kerítőnőt játszani, mi?

– Csak szeretem, ha a helyükre kerülnek a dolgok – mosolyodik el Léna, és tudja, hogy ahogyan ebben a pillanatban Kriszre néz, az mindent elárul az érzéseiről. Krisz gyengéden, kicsit talán bizonytalanul viszonozza a mosolyt.

Befordulnak a Liliom utcára, majd a házuk elé érve Krisz leparkol, és leállítja az autót. Léna kicsit összeszoruló gyomorral látja, hogy hány autó sorakozik mellettük – valószínű, hogy már mindenki itt van, tehát mindenkivel egyszerre kell szembenézniük. Remegősen felsóhajt.

– Azt hiszem, ideje lenne bemennünk – paskolja meg a combját Krisz. – Vessük magunkat a farkasok elé!

– Szerinted... lesznek megjegyzések? – kérdi félve Léna.

– Tömkelegével – vágja rá a férfi –, de bármit is mondanak, gondolj arra, hogy nem bántani akarnak, szeretetből teszik.

– Most nem nyugtattál meg – nevet fel kicsit feszélyezetten Léna.

– Melletted leszek – mondja Krisz bátorítón a szemébe nézve. A lány tudja, hogy Krisznek fogalma sincs róla, de ha így néz rá, a tekintetéből árad a szeretet, és ez megnyugtatja Lénát, úgyhogy nagy levegőt vesz és bólint.

Kiszállnak az autóból, Krisz lezárja, aztán megkerülve Lénához lép, megfogja a kezét és szelíden megszorítja. Léna némán biztatva magát kinyitja a kaput. Átvágnak az udvaron, aztán belépnek az előszobába. A nappaliból vidám hangok és nevetés szűrődik feléjük.

– Helló, megjöttünk! – kiált be a lány a nappaliba, egy pillanat alatt elvágva a nevetést. Mozgolódás hangjait hallják, aztán felbukkan az édesanyja. Olyan boldognak és elégedettnek tűnik, amilyennek Léna talán még sosem látta.

– Kicsim! – kiált fel, majd a lányhoz lép, és nem foglalkozva a kabáttal, szorosan átöleli. Mielőtt elhúzódna, gyengéden a fülébe súgja: – Köszönöm.

– Nincs mit, anya – feleli Léna.

Fanni elengedi őt, aztán Krisz felé fordul. Léna a kezét tördelve figyeli a jelenetet.

– Krisztián, örülök, hogy végre téged is megismerhetlek – szólal meg Fanni kedves, meleg mosollyal az ajkán.

– Én is, asszonyom. – Krisz érdeklődőn vizsgálja a számára idegen nőt. Léna kíváncsi lenne, hogy kit lát a férfi ebben a pillanatban az anyjában: a boszorkányt, aki megátkozta, az apja szerelmét vagy az ő édesanyját.

– Fanni, kérlek, szólíts Fanninak, végül is nemsokára a mostohád leszek – mondja bátorítón Fanni.

– Igen, tudom, Léna meg a húgom – mosolyodik el kicsit fanyarul a férfi, mire Fanni dallamosan felnevet.

– Mostohahúgod – javítja ki rögtön Léna, mire összenéznek Krisszel, és elnevetik magukat.

– Akit úgy látom, végre csak elcsábítottál – jegyzi meg Adrián, és Léna csak ekkor veszi észre, hogy majdnem mindenki kijött fogadni őket a nappaliból. Érzi, hogy elpirul, hogy ezt elrejtse, gyorsan kibújik a kabátjából, és hátat fordítva a fogasra akasztja.

– Adrián, ne hozd zavarba Lénát! – hallja Kamilla megrovó hangját.

– Nem hozom, most már gyakorlatilag a húgom, és vigyázok rá, komolyan – mondja Adrián, és a lány érzi, hogy hiába évődő a hangja, a szavait teljesen komolyan gondolja, és ez erőt ad neki, hogy visszaforduljon feléjük.

– Akkor együtt? – pillant rá Iván. Léna bólint, mire a bátyja elhúzza a száját. – Vannak még csodák – jegyzi meg fanyarul.

– Ezt én se mondhattam volna szebben – pillant rá elismerően Adrián, és a két férfi között mintha ezzel valamiféle szövetség kötődne. Léna érzi ugyan, hogy ennek leginkább Krisz fogja meginni a levét, de mégis boldog, hogy Adrián és Iván máris egymásra talált, még ha ezt ők nem is tudják.

– Ti ismeritek egymást? – kérdi értetlenül Kornél Kriszre, majd Ivánra nézve.

– Krisztián a kollégám – morogja Iván.

– Akkor mégis igazam volt? – nevet fel vidáman Kornél. – Ricsi, miért nem mondtad?

– Nem kérdezted – hallja Léna a nappaliból Ricsi közönyös válaszát. Ő az egyetlen, aki nem jött ki eléjük, és Léna hálás ezért, így is elég zavarba ejtő a rengeteg őket vizslató tekintet.

– Amúgy Fekete Kornél, helló! – lép előrébb a bátyja.

– Hajnal Krisztián – fog kezet vele Krisz. Kap egy barátságos vállba veregetést is, majd Kornél vigyorogva és a fejét ingatva visszamegy a nappaliba, a többiek azonban nem mozdulnak, továbbra is kíváncsian, derűsen mosolyogva nézik őket. Léna szívét lágy, könnyű melegségbe vonja a szeretet, amit a tekintetükben lát.

Krisz is leveszi a kabátját, majd miközben a cipőjüket húzzák, az édesanyja szigorú hangon megszólal.

– Azt ugye tudod, hogy hét közben nem aludhatsz Krisztiánnál?

– Anya, ezt tényleg most kell megbeszélnünk? – néz fel rá hitetlenül Léna.

– Támogatom – jelenti ki az édesanyjához hasonló szigorúsággal Iván.

– Iván! – méltatlankodik Léna. A cipőtartó elé teszi a csizmáját, majd kihúzva magát morcosan a bátyjára néz.

– Miért? Hiányzik, hogy az iskolában valaki rájöjjön? – kérdi komor arckifejezéssel a férfi. – Bár amilyen pillantásokat vet rád, csodálom, hogy még senki nem vette észre.

– Az iskolában igyekszem nem ránézni – szól közbe Krisz, és megfogja Léna kezét. Jólesik a lánynak az érintés.

– Nehéz lehet úgy tanítani – billenti félre picit a fejét Iván.

– Ezért van különórája – morogja Krisz, de Léna érzi a hangjából, hogy igazából meg kell magát erőltetnie, hogy visszafogja a vigyorgást, és ebben a pillanatban megérti, hogy Krisz igazából remekül szórakozik.

– És azt is te tartod? – kapcsolódik be a beszélgetésbe Dina is, és képtelen elnyomni a csintalan vigyorgást.

– Talán kételkedsz a képességeimben? – emeli meg a szemöldökét gúnyosan Krisz.

Léna az ég felé néz, mintha csak könyörögne, majd úgy dönt, hogy ehhez a helyzethez nem adhat neki senki elég türelmet.

– Oké, emberek – jelenti ki. – Most jön az a rész, hogy visszamegyünk a nappaliba, és ti úgy tesztek, mintha nem lenne újdonság, hogy Krisz és én együtt vagyunk.

Szigorúan sorra mindenkinek a szemébe néz. Adrián levegőt vesz, és már nyílik a szája, hogy megszólaljon, de Ákos finoman az oldalába könyököl, így bármit is akart mondani, végül mégis visszafogja magát. Léna elégedetten bólint.

Mindannyian bevonulnak a nappaliba, Krisz és ő a szőnyegre ül le, ugyanis mind a kanapét, mind a foteleket elfoglalják a többiek. Bár nincs kis nappalijuk, most, hogy ilyen sokan vannak, mégis elég zsúfoltnak hat – bár talán csak a hét, nem éppen kis termetű férfi jelenléte tehet erről.

Krisz széttárja a lábát, és szorosan magához húzza Lénát, majd keresztbe fonja a karját a hasán. A lány Krisz mellkasának dől, és mielőtt a többiekre fordítaná a figyelmét, még felmosolyog a férfira, de Krisz figyelmét a nappaliba tétován besomfordáló Kifli köti le. Krisz arca felragyog, majd kinyújtja a macska felé a kezét.

– Szevasz, Kifli! – közli vidáman, mire Kifli ránéz, és kicsit gyanakodva közelebb megy hozzá. Megszagolja a kezét, aztán hirtelen egyszerűen hozzádörgölődzik.

– Már találkoztál a macskánkkal? – kérdi Kornél összevont szemöldökkel.

– Nem, miért? – pillant rá Krisz, megsimogatva Kifli buksiját.

– Nem szokta bírni az idegeneket.

– Ó, mi nagy haverok vagyunk, ugye, Kifli? – vigyorog Krisz előbb a macskára, majd Lénára. Kifli dorombolni kezd, Léna pedig mélyen elpirul. Kornél figyelmét nem kerüli el ez a közjáték, és látszik rajta, hogy szeretne tovább faggatózni, de ekkor szerencsére István megköszörüli a torkát. Fanni a férfi előtt áll, István lazán átöleli, a karjuk Fanni előtt összefonva. Léna mosolyogva állapítja meg, hogy nagyon jól festenek így együtt, és valahogy minden mozdulatukban, egymásra vetett tekintetükben ott a szeretet – pont, ahogy Kamillánál és Adriánnal vagy Dinánál és Ákosnál. A lány bízik benne, hogy Krisz és közte is ilyen mély összhang alakul majd ki – bár talán már most is megvan, de ezt még magának is hitetlenül vallja csak be.

– Nos, mielőtt hozzálátnánk az ebédhez – kezdi István –, szeretnénk bejelenteni, hogy hétfőn meglátogatjuk az anyakönyvvezetőt, és amint lehet, összeházasodunk. – Léna felszabadult, őszinte mosollyal az ajkán figyeli őket, annyira örül, hogy az édesanyja boldog. – Nem bánjátok, fiúk? – kérdi István kicsit aggódón a gyerekeire pillantva.

– Miért? Ha azt mondanánk, bánjuk, talán nem vennéd el? – kérdi Adrián majdnem nevetve, ezúttal minden gúny nélkül.

– Apa, mi örülünk, hogy végre boldog vagy, megérdemled – jelenti ki Ákos vigyorogva.

István Kriszre pillant, de ő nem mond semmit, egyszerűen csak bólint és mosolyog. Az idős férfin látszik a megkönnyebbülés, de Fanni arca még feszült kicsit.

– Anya – szólal meg gyengéden Iván –, ha tudom, hogy az a mese igaz, akár a föld alól is előástam volna neked Istvánt.

– Előled különösen nehéz volt eltitkolnom – mosolyodik el Fanni lágyan.

– Miért? – kérdi érdeklődve Ákos.

– Mert tudja, ha valaki hazudik – szól közbe Krisz, és mogorva pillantást vet Ivánra. – Szóval vigyázzatok vele!

– Ebben a családban mindenki különleges? – morogja Adrián csodálkozva. Kamilla huncut pillantást vet rá, mire Adrián egy elnyomott gúnyos mosoly kíséretében gyors puszit nyom a szájára, és bár Léna nem egészen érti, hogy mi zajlott most le közöttük, de sejti, hogy ennek Kamilla különlegességéhez van köze. Közben pedig teljesen elbűvöli, hogy milyen fesztelenül viselkednek egymással, hogy nem félnek kimutatni a szeretetüket...

– Igen, csak azt nem tudjuk, hogy én miben – felel Kornél vidáman.

– De akkor honnan tudjátok, hogy különleges vagy? – emeli meg a szemöldökét kétkedve Adrián.

– Mert ha azt mondom, nem, Iván érzi, hogy hazudok, tehát különleges vagyok – húzza ki magát büszkén Kornél.

– Ja, különlegesen hülye – állapítja meg Ricsi színtelenül.

Léna prüszkölve felnevet, nem is annyira Ricsi megjegyzésén vagy Kornél hirtelen felvillanó eszelős vigyorán, hanem a többiek megrökönyödött arcán. Aztán Adrián dörmögősen, mélyen felnevet.

– Tudod – szólal meg Ákos, ahogy töprengve a bátyjára néz –, egészen olyan a humora, mint neked.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy mindketten elbűvölőek vagyunk? – nevet tovább Adrián, és erre Ricsi kivételével már mindenki elneveti magát, de még az ő ajka is halvány mosolyra húzódik.

Léna boldogan néz körbe a vidám arcokon, és a szívébe meghitt, kellemes érzés lopja magát – tudja, hogy ez a család már most, ebben a pillanatban sem két család, hanem igazából egy, és ahogy a tekintete találkozik az édesanyja könnyekkel árnyalt tekintetével, tudja, hogy ezt nem csak ő érzi így...

***

Krisz zihálva ül fel, az egész teste csupa verejték, és egy pillanatra nem tudja, hol van. Aztán ahogy Léna megmoccan mellette, a helyére zökken a jelen – a lány ágyában fekszik, ahogy az elmúlt egy hétben minden egyes éjszaka. Nem túl nagy ágy, úgyhogy többnyire nagyon szorosan egymáshoz bújva alszanak – nem mintha ezt bármelyikük is bánná.

Krisz egy héttel ezelőtt költözött ide – azt a pillanatot, amikor az apja ajtót nyitott, ő pedig közölte, hogy úgy döntött, hazaköltözik, sose fogja elfelejteni. Hivatalosan Ricsi szobájában lakik (természetesen Ricsi hozzájárulásával, ő volt az első, akit Krisz felhívott, mikor úgy döntött, képtelen Léna nélkül aludni, és minthogy a lány, ami a hét közbeni nála alvást illeti, betartotta Fanni szabályait, úgy határozott, kénytelen lesz akkor ő megkerülni), de természetesen minden éjszaka átsurran Lénához. Fanni és István pontosan tudja ezt, de nem fejezték ki ellenvetésüket, amiért Krisz egyébként hálás, nem akarna velük összeugrani, de megtenné, ha szükséges lenne – az első együtt töltött hétvégéjük óta ugyanis egyszerűen nem tud Léna nélkül aludni. Négy napot bírt, de az is pokoli volt – nem a szex hiányzott (persze az is), hanem az, hogy a lány egyszerűen csak mellette legyen. Nélküle visszatértek azok a zavaros álmok, mindegyik éjszaka felriadt, és aztán nem tudott visszaaludni, mert az álom kísértette. Kísértette a tudat, hogy valami olyasmiről álmodott, amit meg kellene ragadni, amit akar – az álomképek mégis gonoszul szétfoszlottak, mint már annyiszor korábban.

Most is álmodott, és nem is érti, ez Léna mellett hogyan történhetett meg. A lányra pillant. Léna édesen elnyílt szájjal, picit félrebillent fejjel fekszik a hátán, a haja szétterülve a párnán, a szempillái meg-megremegnek. Gyönyörű így – bár Krisz igazából minden egyes nap egyre gyönyörűbbnek látja őt.

Mikor ideköltözött, eleinte furcsa volt, hogy annyi év után újra alkalmazkodnia kell másokhoz, de egészen hamar belerázódott. Igaz, ennek köze lehet ahhoz is, hogy Fanni és az apja jelenleg legszívesebben egymással vannak elfoglalva, így igazából csak a vacsoránál találkoznak mind a négyen, illetve néha többen, ha Léna vagy Krisz valamelyik bátyja beugrik, valamint persze a barátnőik, ha Krisz testvéreiről van szó, mert nélkülük se Adrián, se Ákos nem mozdulna sehová. Krisz szereti ezeket a közös vacsorákat, és megszerette Léna családját is – az állandó évődéseket, a játékos piszkálódásokat, még Iván mindig mogorva, száraz megjegyzéseit is, sőt, ami azt illeti, Krisz külön örömét leli abban, hogy minél több ilyet csaljon elő a férfiból, mert mérhetetlenül szórakoztatónak találja őket.

Persze annak, hogy jelenleg itt él, vannak feltételei is – ehhez Fanni ragaszkodott, szóval, ha Léna jegyei romlani kezdenének, akkor Krisznek költöznie kell, úgyhogy délutánonként sokszor ő maga kérdezi ki a lányt, nehogy ne legyen teljesen felkészült másnapra.

Krisz gondolatai zabolázatlanul csaponganak. Tegnap újra próbálni kezdett a zenekarral. Lénát nem vitte magával, nem azért, mert nem akarta vagy nem vágyott rá, hanem mert egyelőre kockázatos lenne. Reggelente így is mindig vigyázniuk kell, nehogy valaki véletlenül észrevegye őket. Bár persze nem parkol az iskola elé, de soha nem lehet tudni, jobb óvatosnak lenni, úgyhogy mindig korán indulnak, beugranak Adriánékhoz egy kávéra, aztán előbb Léna hagyja el a könyvesboltot hátul, majd kicsit később Krisz elől. Eddig még nem buktak le, és a karácsonyi szünetig már nem sok van hátra, úgyhogy talán van esélyük arra, hogy megússzák – igaz, a pincés találkozásaikról egyikük se tud lemondani. Krisz szerint Léna vérét ugyanolyan szédült pezsgéssel tölti el az izgalom olyankor, mint amit ő is érez – lehet, hogy mindketten őrültek kicsit.

– Krisz... – motyogja Léna álomtól sűrű hangon, és Krisz rögtön visszazökken a jelenbe. Léna felé fordul, de a lány békésen alszik. Krisz összevonja a szemöldökét. Talán róla álmodik?

– Krisz... – lebben le újra Léna ajkáról a neve, halkan, elveszőn, és Krisz beleborzong, ahogy a lány hangja átöleli.

– Krisz... – súgja újra Léna, de alig lehet hallani, mintha csak sóhajtás lenne.

Krisz hitetlenül pislogva nézi az alvó lányt. A szíve őrülten dobog, olyan erősen és vadul, mintha kiszakadni készülne a mellkasából.

Lehetetlen...

Az a hang, az álomittas suttogás olyan fájón ismerős...

Képtelenség...

Krisz behunyja a szemét, és arra gondol, hogy hányszor hallotta már ezt a hangot, hányszor suttogott már ez a hang az álmában, és ahogy felismeri, hogy Léna volt, mindvégig Léna, már a képekre is emlékszik, soha nem látta őt egészen, de látta az ajkát, a szeme csillanását, ezerszer és többször, látta a kezét, az ujjait, látta a mosolyát, látta a könnyeit, látta őt, látta... Miért nem emlékezett rá? Miért nem tudta felébredve soha megragadni ezeket a képeket? Miért kellett, hogy elfelejtse őket? És mégis vágyott rájuk, olyan mérhetetlenül erősen vágyott megragadni minden tétova, zavaros foszlányt, és nem sikerült, soha nem sikerült...

Mióta is? Mikor kezdődtek ezek az álmok?

Kamaszkorában, valamikor a középiskola alatt – igen, emlékszik, hogy még iskolás volt...

Létezik, hogy amióta csak él a lány, ő vele álmodik?

De hát ez lehetetlen, ez... nem...

Krisz úgy érzi, széthasad a szíve.

„Bízol bennem? ... Én... tudok dolgokat. Érzem őket. Például, ha... két ember összetartozik... Szeretsz, és előbb-utóbb erre rájössz majd te is..."

Szereti Lénát. Mindig is szerette.

Lehet ez valóság? De hogyan? Ugyanakkor most, hogy már emlékszik, mégis hogyan kételkedhetne?

Úgy érzi, mintha a mellkasában valami megszakadna, széttörne, mintha... De nem is számít, mert amit érez, az egyszerűen maga a színtiszta felszabadulás. Mintha amióta csak él, lett volna benne valami feszültség, valami néma fájdalom, valami kínzó tehetetlenség, de ezt csak most veszi észre, most, hogy megszűnik minden, hogy megszűnik a kétség, hogy nem marad más, csak a szeretet. Hazaérkezés és béke. Nyugalom. Ott lenni, ahol lennie kell. Összetartozni valakivel. Összetartozni... Sírni valóan gyönyörű ez az érzés, szívremegős néma csodálat.

Krisz képtelen ülve maradni. Óvatosan kimászik az ágyból, lábujjhegyen kioson a szobából – vigyázva, hogy ne lépjen a parkettának arra a részére, ahol mindig megreccsen –, majd csendesen behúzza maga után az ajtót.

Szeretem, szeretem őt...

A nappaliba megy, megáll az utcára néző hatalmas ablak előtt.

Havazik. Nagy, fehér hópihék szitálnak lustán alá az égből – mintha csak az álmok zuhognának, puha, tiszta takarót adva a földnek. Az utcai lámpák fényében meg-megcsillannak a pelyhek – egy pillanatra felragyognak, aztán összeolvadva egymással földet érnek. Összetartoznak...

Szeretem őt...

– Megtört az átok – hallja a háta mögül Fanni csendes hangját. Nem fordul meg, de a válla felett a nőre pillant. Fannin pizsama és köntös van, nem néz Kriszre, csak mellé lép, és a tekintetét a zuhanó hópelyhek közt felejti.

– Igen. Szeretem őt – mondja halkan, de felszabadító bizonyossággal a hangjában Krisz.

– Igen, tudom – mosolyodik el lágyan Fanni.

– Honnan tudtad, hogy megtört? – fürkészi a férfi Fanni arcát.

– Éreztem. Az átok összekötött veletek. A testvéreidnél lassan történt, fokozatosan jutottak el odáig, hogy felismerjék, szerelmesek. Ott előre éreztem, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor már nem tagadhatják tovább maguk előtt. Nálad... váratlanul ért. Olyan mintha... mintha mindig is tudtad volna.

– Azt hiszem, azóta álmodom Lénával, amióta megszületett. Azt hiszem, mindig is szerettem őt. Egész életemben. Csak nem tudtam. Nem szerettem bele, mert amióta él, szeretem. – Krisz megrázza a fejét, és kutató, talán kicsit esdeklő tekintettel néz Fannira. – De ez... képtelenség. Hogyan lehetséges ez? Hogyan lehetnek ezek a dolgok valóságosak?

– Krisz... – sóhajtja Fanni kedvesen, majd ránéz a férfira. – Olyan sok minden van az életben, amire nincs magyarázat, de talán... talán ettől olyan varázslatos élni. Az ember elfogadja, hogy nem érthet meg mindent, és egyszerűen csak hálás azért, amit kap. – Fanni tétován megvonja a vállát.

Krisz visszafordul az ablak felé, de amikor Fanni megszólal, újra ránéz.

– Mikor mondod el neki?

– Nem tudom. Én... nem tudom... – motyogja zavartan Krisz, mert szíve szerint most azonnal felkeltené Lénát, ugyanakkor szeretné megvárni a megfelelő pillanatot, valami olyat, amire emlékezhet a lány – de hát létezhet-e megfelelő pillanat, sőt, nem megfelelő-e bármelyik, mikor végre azt mondja ki, amit Léna olyannyira vágyik hallani?

– Ha rám hallgatsz, nem vársz sokáig – mosolyog rá kedvesen Fanni, és úgy néz, mintha csak tudná, mi jár a férfi fejében. – Tudja, hogy szereted. Neki nem kell más, csak annyi, hogy ezt te is tudd. Néha nem kell más, nem kellenek nagy szavak vagy bizonyíték, egyszerűen csak mondd el neki.

– Nekem kellett rá bizonyíték – jegyzi meg szomorkás mosollyal az ajkán Krisz.

– Az átok miatt, nem tehetsz róla.

– Ha nem átkoztál volna meg... akkor is Léna lenne számomra az igazi? – kérdi töprengve a férfi. A nő lágyan elmosolyodik.

– Nem tudom, de mi értelme rajta töprengeni? Hiszen már megtörtént.

Krisz bólint, majd ő is elmosolyodik.

– Mindenesetre köszönöm. Köszönöm, hogy akár az átok miatt, akár anélkül, de végül is... mindenképpen te adtad őt nekem.

Fanni nem mond semmit, de a szemét elfutják a könnyek. Megszorítja Krisz karját, aztán ugyanolyan csendesen, ahogyan jött, magára hagyja a férfit.

Krisz sokáig áll még az ablak előtt, szótlanul, mozdulatlanul figyeli a néma havazást, és közben elmerül az érzésben, ami olyan ártatlanul, önfeledt boldogsággal dobog a szívében. Ilyen hát szeretni. Ilyen tudni, hogy nincs egyedül, hogy tartozik valakihez. Ez az érzés minden, ami elmondhatatlan.

„Maréknyi álmot szorongatva pislog rám a hajnal, és a szemed színét még mindig nem tudom, pedig talán te vagy az egyetlen, akire öröktől fogva vágyom..."

Ahogy eszébe jutnak a sorok, Krisz hitetlenül megingatja a fejét.

Lehetséges, hogy tényleg ennyire ostoba volt?