„Csak vállat vonj, ha bánat ért..." (Sok hűhó semmiért – 1993)

Léna döbbenten néz Krisz után. Az egész teste remeg a forróságtól, a vágytól. Képtelenség, hogy Krisz megint elsétál, elsétál úgy, minta semmi sem történt volna, mintha mindez nem számítana. Ez egyszerűen... őrjítő. És felfoghatatlan. Miért menekül el újra és újra a férfi? Mégis mitől fél? Mi tartja vissza? Hiszen szereti, az ég szerelmére! Olyan egyszerű lehetne ez az egész – már persze eltekintve attól, hogy jelenleg Krisz a tanára, de ez csak pár hétig lesz így. Baranyai tanárnő lába gyógyul, már nem is fekvőgipsze van, januártól talán már újra taníthat...

Mi lesz, ha Krisznek addig se jön meg az esze? Nem üldözheti a szerelmével, erre nem is lenne képes – ráakaszkodni, mikor a férfi nem akarja, nem, ez kizárt. De akkor hogy fognak találkozni, ha már nem a tanára?

Léna dühösen visszamasírozik a padhoz, leül, aztán a könyökére támaszkodik, és csak mered a pince falára. Valamit ki kell találnia. Szeretné érteni Kriszt, de tudja, esélytelen, hogy a férfi elmondja, miért fél szeretni, mert ennek valószínűleg nincs is tudatában. Mi lehet az a gát, ami visszatartja? Miért nem képes felismerni a szerelmet? És mit értett az alatt, hogy „átkozottul"? Képtelenség ezt megérteni, de csak van valaki, aki tudja, miért ilyen Krisz, akit megkérdezhetne, aki tudna segíteni, aki magyarázattal szolgálhatna...

A lány hirtelen felpattan, lehetetlen nyugton maradni most, amikor végre támadt egy ötlete – nem is ötlet, inkább terv, amit mihamarabb meg is akar valósítani. Nem tud várni a tanórák végéig, de még egyszer Ivánt se kérné arra, hogy hazudjon miatta – a bátyja utál hazudni, talán azért, mert nap mint nap hazugságok ezrét érzi, ami azért elég nyomasztó lehet, szóval nem, nem fogja megint őt nyaggatni. Akkor marad az ablak – fintorodik el Léna, ahogy gondolatban idáig jut.

Szerencse, hogy a hideg miatt lehozta magával a kabátját, így most nem kell felrohanni az osztályterembe. Mikor felsiet a pincéből, örömmel állapítja meg, hogy még nincs vége a koncertnek, így aztán bármelyik földszinti terem ablakán kilóghat. Sose tett még ilyet, bár tudja, hogy a legtöbben így szoktak ellógni.

Besurran a legközelebbi terembe, kinyitja az ablakot, és lenéz. Régi épület ad helyet az iskolának, nagy belmagasság, kétszárnyú, magas ajtók, keskeny folyosók, és sajnos az ablakok is egészen magasan vannak – biztos, hogy jó ötlet ez?

Nem, nem fog most visszakozni, gyerekkorában ugrott már le magasabbról is, ha fára mászott. Léna nagy levegőt vesz, felül a párkányra, majd egyszerűen ellöki magát. Valószínűleg a tapasztaltabbak ezt sokkal ügyesebben teszik, ő elég szerencsétlenül érkezik le, meg kell magát támasztani a kezével, úgyhogy tiszta sár lesz. De kint van!

Riadtan szétnéz, aztán nekilódul – kész katasztrófa lenne, ha pont most kapnák el. A lány átvág az iskola melletti parkon, és csak akkor nyugszik meg valamelyest, mikor már két háztömbbel arrébb jár, de lassítani nem lassít – most már hajtja a türelmetlenség.

Kifáradtan, levegőt kapkodva esik be a könyvesboltba. A kis szélcsengő vidáman csilingel a feje felett.

– Helló! – köszönti Kamilla az íróasztal mögül. Léna a térdére támaszkodik, és csak felemeli a kezét, mert megszólalni egyelőre képtelen – nem kifejezetten sportos alkat, a futást pedig kifejezetten utálja.

– Jól vagy? – kérdi Kamilla aggódva.

Léna felnéz, majd magára erőltet egy gyenge mosolyt, és bólint.

– Megvagyok – préseli ki nagy nehezen, aztán kiegyenesedik, és élvezi, hogy végre egészen rendesen kap levegőt. – Beszélhetnék Adriánnal? – kérdi óvatosan. Kamilla bátorítón és megértőn elmosolyodik.

– Most épp egy szállítmányt vesz át...

– De utána ráér – lép ki a raktárból a férfi. – Ha gondolod, fent is megvárhatsz – int az emelet felé, ahogy közelebb lép hozzájuk. Léna megkönnyebbül, hogy Adrián semmit sem kérdez, hogy minden további nélkül kész vele beszélgetni, csak mert ezt kéri.

– Köszi, de addig inkább nézelődnék. – Túl feszült most ahhoz, hogy nyugodtan várakozzon odafent, itt legalább nem fest teljesen idiótán, ha fel-alá járkál.

– Oké – vet rá egy halvány mosolyt a férfi. – Sietek – mondja még, aztán Kamilla felé fordul. A lány már nyújtja is felé a számlatömböt, kérnie se kell. – Köszönöm – hajol felé Adrián, és egy gyors puszit nyom Kamilla homlokára.

– Nincs mit – somolyog rá a lány, aztán ábrándos mosollyal nézi, ahogy Adrián visszasiet a raktárba.

Léna a polcok felé veszi az irányt, tétován és elgondolkodva. Igazából nem is nézi a könyveket, egyre csak azt fogalmazza magában, hogy mit is mond majd Adriánnak. Bár a férfi nem tűnt túl meglepettnek, hogy itt látja, úgyhogy lehet, már számított a felbukkanására.

Mikor a szélcsengő hirtelen újra megszólal, felkapja a fejét. A boltba egy ismerősnek tűnő nő lép be – és Lénát mellbe vágja a féltékenység, pedig nincs rá oka, mégis... A nő hátrahajtja a dzsekije kapucniját, barna haja tökéletes, laza hullámokban omlik a hátára, és az egész megjelenése annyira lenyűgöző, hogy Léna önkéntelenül csodálja érte.

– Helló! – köszön a nő mosolyogva Kamillának. A hangja kedvesen mély, tökéletes esti mese hang.

– Helló! – viszonozza a mosolyt Kamilla. – Segíthetek?

– Igen, Hajnal Adriánt keresem – mondja határozottan a nő, majd picit oldalra biccenti a fejét. – A menyasszonya vagyok.

Mi?

Léna pislogás nélkül, összevont szemöldökkel mered a nőre. Nem lehet Adrián menyasszonya, hiszen az unokatestvére, vagyis Krisz ezt mondta, és miért hazudott volna? Nem, Krisz nem hazudott, biztosan nem, de akkor mégis miről beszél ez a nő?

– Szólok neki – jelenti ki Kamilla, és az ajka gúnyos mosolyra húzódik. Lénát meglepi, hogy ez a mosoly mennyire emlékeztet Adrián mosolyára. Kamilla egyáltalán nem tűnik ijedtnek vagy meglepettnek, pedig az látszik, hogy nem ismeri ezt a nőt.

Léna teljes értetlenséggel, dermedten áll. Mégis mi történik itt?

Figyeli, ahogy Kamilla a raktár ajtaja felé lépked, de még oda sem ér, amikor Adrián kilép. A férfi megfordul, először Kamillára esik a tekintete, aztán tovább az idegen nőre, és akkor az ajkára meleg, boldog mosoly húzódik – emlékeket és mély kötődést, összetartozást suttogó mosoly.

– Csúzli! – kiált fel a férfi, és öles léptekkel a nőhöz siet, majd úgy kapja fel, mintha gyerek lenne. A nő boldogan felsikkant, és átöleli Adrián nyakát.

Léna tekintete Kamillára rebben, a lány arcán még mindig nincsen semmi árulkodó ijedtség vagy félelem, egyszerűen csak odalép a boldogan ölelkező pároshoz.

Adrián nevetve teszi le és engedi el a nőt, majd megragadva Kamilla derekát, szorosan magához húzza őt.

– Kamilla, bemutatom neked...

– Állj! – emeli fel a kezét hirtelen az idegen. – Ő a barátnőd?

– Több annál – somolyog Adrián, és olyan mély szerelemmel néz Kamillára, ami Léna szívét is könnyű melegségbe ringatja.

– A franc... ne haragudj, nem tudtam... akkora ökör vagyok... – suttogja a nő teljesen elsápadva. Léna senkit sem látott még ilyen hirtelen elsápadni, tényleg falfehér most, pedig a lány korábban azt gondolta, ez csak egy érzékletes kifejezés, azonban ezt a nézetét kénytelen felülvizsgálni: döbbenetes, de tényleg lehet valaki falfehér.

– Csúzli, mit mondtál? – kérdi Adrián lemondó sóhajtás kíséretében.

– Gondoltam, jó poén lesz ráhozni az alkalmazottadra a frászt – magyarázza zavartan gesztikulálva a nő –, hogy az ő mogorva, utálatos főnöke érző szívű...

– Mit mondtál? – ismétli meg Adrián a kérdést most már kicsit szigorúan megremegő hangon.

– Hogy a menyasszonyod vagyok – mondja félősen elhúzott szájjal a nő.

– Csúzli... – ingatja meg Adrián a fejét, de az ajkán már halvány mosoly pihen. – Hát sose növöd ki?

– Tényleg ne haragudj... – pillant a nő Kamilla felé, akinek az ajkán már nem gúnyos, inkább könnyű, nevetésre görbülő mosoly pihen.

– Az unokatestvérem – szól közbe Adrián, és Léna észreveszi, hogy finoman megszorítja Kamilla derekát.

– Annyira, de annyira sajnálom... – szabadkozik tovább a nő, és látszik rajta, hogy szörnyen rosszul érzi magát a hazugság miatt.

– Semmi baj, tudtam, hogy nem mondasz igazat – néz rá szelíden Kamilla.

– Honnan?

– Ismerem – pillant Adriánra Kamilla, és a férfi arcán mintha megkönnyebbülés futna át.

– Azért sajnálom, tényleg – mondja a nő, és zavartan beharapja az ajkát.

– Horváth Kamilla – nyújt Kamilla kezet, amivel mintha csak azt jelezné, hogy felejtsék el az egész közjátékot.

– Hajnal Abigél – rázza meg a nő örömmel és felszabadultan Kamilla kezét, a lány azonban ledermed.

– Várj, az a Hajnal Abigél, aki az Éjmélyi meséket írja? – kérdi lelkesen.

– Te olvasol? – néz rá meglepetten Abigél.

– Igen! – nevet fel Kamilla. – Imádom a meséidet! Csak azért szoktam megvenni...

– Oké, akkor, ha nem bánjátok, magatokra hagylak titeket – szól közbe Adrián, röviden Lénára pillantva.

Léna eddig úgy figyelte a jelenetet, mintha filmet látna éppen, most azonban visszacsöppen a valóságba, és megfeszül a teste. Tudja, hogy jelenleg teljesen alkalmatlan a jelenléte, de hálás, hogy Adrián nem feledkezett meg róla.

– Csak most érkeztem, máris itt hagynál? – biggyeszti le a száját Abigél.

– Van egy fontos beszélgetésem, de utána a tied vagyok – vigyorog rá Adrián, aztán megfordul és int Lénának, hogy jöjjön közelebb bátran.

– Ő ki? – kérdi Abigél kíváncsian.

– Ezt bonyolult lenne elmagyarázni, de Léna lényegében családtag – feleli a férfi kedves mosollyal. Léna hálás tekintettel pillant Adriánra. Tudja, hogy a férfi nem mondaná, ha nem gondolná komolyan, és ettől kellemes, jóleső otthonosság fészkeli magát a szívébe.

– Te vagy Léna? – kérdi csodálkozva Abigél, és kutató tekintettel néz Lénára.

– Hát... igen, de...

– Krisz egyfolytában rólad beszélt tegnap este – jelenti ki Abigél, és játékos, összeesküvő mosolyt vet Lénára.

– Tényleg? – kérdi Léna, és a szíve féktelen lendülettel kezd dobogni a feltámadó boldogságtól.

– Neki nem tűnt fel, de minden második mondata valami olyasmi volt, hogy „Léna szerint...", „Léna erre azt mondaná..." és hasonlók. Mikor megkérdeztem, ki az a Léna, megkérdezte, honnan tudok rólad, nagyon vicces volt szegény – mosolyodik el derűsen Abigél. – Mikor közöltem vele, hogy megállás nélkül rólad beszél, csak annyit mondott, hogy „nem", és akárhogy faggatóztam, semmit sem volt hajlandó elárulni rólad.

Léna alig tudja visszafojtani a boldog, idióta vigyorgást.

– Bonyolult ügy – mondja, és a szorító feszültség mintha oldódna a tagjaiból. Krisz tényleg mesélt róla az unokatestvérének?

– Akkor mindenképpen érdekel – vágja rá Abigél.

– De nem most, Csúzli – elégeli meg Adrián a beszélgetést. – Mehetünk, Léna?

A lány bólint, aztán szinte szökdécselve indul el a férfi előtt. Kamilla és Abigél rögtön susmogni kezdenek, ahogy ellépnek tőlük, de Léna már nem tud rájuk figyelni. Lebegős boldogság árasztja el a testét, ami csak akkor enyhül, amikor belépnek a könyvesbolt feletti lakásba.

Fogalma sincs, hogy kezdje el a beszélgetést Adriánnal.

– Kávét? – kérdi Adrián, ahogy bezárja mögöttük az ajtót.

– Jólesne – motyogja Léna, majd lehúzza a csizmáját, és követve a férfit a konyhaasztalhoz lép. Leveszi a táskáját és a kabátját, aztán tétován leül.

Szerencsére van lefőzve kávé, így nem kell várni – Léna nem tudja, hogy elviselné-e a feszültséget és a zavart, ami minden egyes elrebbenő másodperccel egyre növekszik benne. Adrián, mintha csak érezné, finoman és megnyugtatóan rámosolyog, amikor elé teszi a kávét.

– Hallgatlak – mondja halkan a férfi, miután leült Lénával szemben.

A lány nagy levegőt vesz, aztán – jobb ötlete nem lévén – kimondja az első gondolatát.

– Krisz szeret engem.

– Igen, tudom – bólint a férfi halvány mosollyal az ajkán.

– De ő nem... – sóhajtja fáradtan Léna. – Miért nem? – néz Adriánra. A férfi nem kapja el a tekintetét, töprengve figyeli őt. Léna tudja, hogy kétségbeesetten és könyörgően néz, tudja, hogy minden érzés, ami benne kavarog, ott van most a szemében, de nem bánja. Adrián Krisz testvére, és Krisszel ellentétben ő már elfogadta, hogy a lány a családjukhoz tartozik.

Adrián nagyot sóhajt, leteszi a bögrét az asztalra, aztán hátradől.

– Dina szerint te tudsz dolgokat. – Bár nem kérdés, de a férfi mégis kérdőn néz a lányra, úgyhogy Léna bólint. – Különleges vagy, pont, ahogy Dina testvére vagy Kamilla.

– Így is lehet mondani – emeli meg a vállát Léna, de nem egészen érti, ez most hogy jön ide.

– Nos, akkor talán hinni fogsz nekem, és nem nézel teljesen őrültnek – jelenti ki a férfi. Léna gerincét megfeszíti a türelmetlenség. – A magunk módján mi is különlegesek vagyunk – folytatja Adrián komoran, egy pillanatra sem kapva el a tekintetét a lányról. – Egy... boszorkány megátkozott minket.

Léna úgy érzi, vér helyett jég folyik az ereiben, és az dermeszti meg a testét.

– Mi? – nyögi elhalón.

– Az átok szerint nem tudunk szeretni, legalábbis lényegében – magyarázza Adrián, a tekintetében aggodalom és talán szorongás.

Léna gondolatai megvadult ménesként szaladnak szét, nem tudja őket megfogni, elillannak. Egy pillanatra behunyja a szemét, és nagyon erősen próbál koncentrálni a beszélgetésre.

– De te és Ákos...

– A mi átkunk megtört – szakítja félbe Adrián. Még mindig úgy figyeli Lénát, mintha valamiféle robbanást várna.

Léna nagyot nyel.

– A tiétek... – motyogja –... tehát mindegyikőtöknek más az átka?

– Igen.

Lénában sötétségtől mély hideggel kavarog valami, de ahogy a gondolatait, úgy ezt az érzést sem tudja megragadni.

– Mi Krisz átka? – kérdi, és a hangja jégbe dermedt félelem.

– Kőszíve van – jelenti ki óvatosan Adrián.

Léna válla megereszkedik. Ez lehetetlen...

– És neked?

– Papír volt. Ákosé pedig...

– Üvegszív... – suttogja Léna, és a kezébe temeti a fejét, aztán olyan hirtelen pattan fel, hogy Adrián összerezzen. – A francba, a francba, a jó büdös, átkozott életbe! – kiáltja kétségbeesetten fel-alá lépkedve, majd dühösen-megilletődötten Adriánra néz, és kétségbeesve állapítja meg: – És még káromkodom is...

Minden átmenet nélkül öntik el a szemét a könnyek. Visszarogy a székre, és az asztalra borul. Levegőt kapkodva, keservesen zokog. Úgy érzi, odabent szétszakadt valami, és a nyomában sötétség kúszik a szívébe, elgyengítve az egész testét.

Nem is tudja, miért sír, de képtelenség abbahagyni.

Talán most jön ki belőle az elmúlt hetek minden feszültsége, minden elnyomott fájdalma és kétsége. Talán csak megkönnyebbült, hogy végre legalább már érti Kriszt. Talán a félelem tehet róla, ami a sötétséggel együtt árad a testébe, a félelem, hogy az ő élete nem lesz tündérmese...

Ez nem lehet most valóság, ez nem történhet meg...

Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol az időt a pillangók szárnycsapásaiban mérik, a valóságon túl, de az álmokon innen, élt egy bölcs, öreg király. Ennek a királynak volt három lánya...

Léna nem veszi észre, hogy nyöszörögve, kínlódva sír. Nem akar emlékezni, nem akarja az anyja hangját, az anyjáét, aki akkor még nem tudta, hogy Léna nem örökölte a szavak felett a hatalmat, és mindent elkövetett, hogy megtanítsa a lányának, hogy mi a felelősség, hogy mekkora fájdalmat lehet okozni ostobaságból és figyelmetlenségből.

A legidősebb olyan szép volt, mint a hajnal érkezése viharos éjszaka után. A középső leány a rózsaszirmokra hullott harmatcseppek törékeny ragyogását hordta magában. A legkisebb az éjszakához volt hasonlatos, hiszen a szemében a csillagok hideg, távoli fénye vert visszhangot. Mindhárom leány átkozott volt.

Miért lányokról szólt az anyja története?

Persze, kislányként így jobban együttérezhetett velük, így azonosulhatott velük, megérthette őket...

A legidősebb leánynak papírból volt a szíve, és mikor a szerelem lángra lobbantotta, úgy hamvadt el, mintha soha nem is lett volna...

Így törhetett meg Adrián átka, és ha Lénának most nem fájna annyira az élet, hogy össze kell tőle roskadni, talán lenne ereje megkérdezni, hogy jól gondolja-e.

A középső leánynak üvegből volt a szíve, és mikor a szerelme nem lelt viszonzásra, úgy hasadt szilánkokra, mintha soha nem is lett volna...

Ákos szíve nem tört össze, Léna ezt tudja, hiszen a férfi boldogan él Dinával, de valami mégis történt, hogy hogyan, talán nem is számít.

A legkisebb leányt soha nem érintette meg a szerelem. Kőből volt a szíve. Bölcs és hatalmas uralkodóként lépett apja nyomdokába, azonban az élete üresen és magányosan telt el, és sokszor kívánta, bár halt volna meg ő is, mint a testvérei, mert még mindig jobb szeretni és elveszni, mint hosszan, de érzések nélkül élni...

Kegyetlen mese, kegyetlen és fájdalmas, és Léna most már tudja, hogy az első két lány azért halt meg a mesében, mert az anyja el tudta képzelni, miként törhet meg az ő átkuk, de a harmadik lány életben maradt, mert az anyjának fogalma sem volt arról, hogy miként érezhetne a kő.

Az anyja volt a gonosz boszorkány, aki megátkozta a királylányokat, és a mese nem mese, hanem a valóság egy kifordított változata – ezt nem lehet elviselni. Nem...

Mi lesz most?

Tompán eljut a tudatáig, hogy Adrián feláll az asztaltól, majd kihúzza a Léna melletti széket, és leül, aztán gyengéden megsimogatja a lány hátát, mire Léna gondolkodás nélkül a férfi széles, erős mellkasára borul. Érzi, hogy Adrián tétován és bizonytalanul öleli át.

A férfi nem mond semmit, nem suttog üres, megnyugtatónak szánt szavakat, egyszerűen csak átöleli a lányt, és Léna számára ez most olyan, mintha Ivánhoz bújna, ugyanazt érzi, és ahogy Adrián öleli, lassan kezd megnyugodni.

Csak azért, mert az anyja nem tudja, hogyan törhet meg Krisz átka, még nem jelenti azt, hogy az átok nem is törhet meg. És Léna lassan, kimerülten sírdogálva fogadja meg, hogy meg fogja találni a módját, hogy Krisz átka is megtörjön, az se érdekli, ha egy életen át kell szembeszegülnie a férfi makacsságával, ha...

Egy életen át. Az anyja majdhogynem egy életen át szerette hiába a férfit, akit megátkozott. És Léna most már tudja, ki az a férfi.

A lány nagyokat szipogva összeszedi magát, és elhúzódik Adriántól.

Előbb azt kell helyrehozni, amit helyre tud hozni, és aztán... aztán kitalálja majd, hogy mi legyen Krisszel, nem adja fel, szereti a férfit és a férfi is őt, ennek elégnek kell lennie, nem lehet máshogy.

Kicsit szégyelli magát a kiborulása miatt, úgyhogy félszegen néz fel Adriánra.

– Jobb? – kérdi szelíd megértéssel Adrián.

– Igen – mosolyodik el bágyadtan Léna, és a kézfejével letörli a könnyeit. – Köszönöm.

Adrián elmosolyodik, finoman megpaskolja Léna hátát, aztán feláll, és visszaül a lánnyal szembe. Léna előhúz egy papír zsebkendőt a táskájából, kifújja az orrát, aztán a zsebkendőt szorongatva Adriánra emeli a tekintetét.

– Én vagyok a boszorkány lánya. Szeretnék találkozni apukáddal.

Adrián rezzenéstelenül néz Lénára. Hosszú másodpercekig nem szólal meg, és nem is mozdul. Léna képtelen rájönni, hogy mire gondol most a férfi, hogy mit érez. Lehet, hogy teljesen sokkolta őt? Aztán azonban Adrián ajkára tétova, bizonytalan mosoly húzódik.

– Jó – jelenti ki szilárdan a férfi, majd egy röpke pillanat után cinkosan hunyorogva hozzáteszi: – Jól sejtem, hogy nemsokára a húgom leszel?

***

Végre – sóhajtja magában Krisz, amikor a kolléganő hosszas készülődés után kimegy a tanáriból. Most már egyedül van, úgyhogy bátran feladhatja, hogy úgy tegyen, mintha dolgozatokat javítana. Fáradtan az asztalra dől.

Már tartott egy órát az egyik tizedikes osztályának, a következő Léna órája lesz, és Krisznek fogalma sincs, hogy miként lesz képes ott állni az osztály előtt, és közben megbirkózni a testében tomboló vággyal. Hogy viselje el, hogy látja Lénát, de idegenként kell kezelnie? Hogy fogja tudni megtenni, hogy úgy nézzen rá, mintha nem kívánná tébolyultan? Miért is kellett lemennie a pincébe? És ha már lement, miért maradt? És az ég szerelmére: mégis mi a fenéért kellett megcsókolnia a lányt?

– Jól vagy, Krisztián? – zavarja meg az elkeseredett önmarcangolását egy mély hang. Krisz elnyúzottan felemeli a fejét, és Ivánnal találja magát szembe.

– Krisz – morogja a férfi. – Jobb szeretem, ha Krisznek szólítanak.

Iván megvonja a vállát.

– Tudom, ezért hívlak Krisztiánnak – jelenti ki száraz, mosolytalan hangon Iván, így Krisz nem tudja eldönteni, hogy ez csak afféle gúnyos megjegyzés akart-e lenni, vagy tényleg komolyan gondolja a férfi.

– Egyébként miért érdekel? – pillant Ivánra kíváncsian Krisz.

– Mert a húgomnak fontos vagy – mosolyodik el a férfi, de inkább keserű mosoly ez, mint örömteli vagy barátságos. Krisz nem tudja hibáztatni Ivánt, ha a helyében lenne, ő sem kedvelné túlzottan saját magát. Bár igazság szerint jelenleg így, hogy önmaga sem szívleli túlzottan saját magát...

– Miatta vagyok készen – morogja válaszul Krisz.

– Magad miatt vagy készen – oktatja ki halkan, komoran Iván.

– Ebben van igazság – feleli Krisz, és nem törődve a férfival, visszahanyatlik az asztalra.

Hallja, hogy Iván közelebb jön hozzá, majd az előtte lévő asztalnál a linóleumot karistolva kihúzza a széket. Krisz felpillant. Iván nem fordítja meg a széket, csak hanyagul átvetve rajta a lábát fordítva ráül, és karját a háttámlára fekteti. Ez a lazaság valahogy nem illik a férfihoz.

– Miért nem adsz neki egy esélyt? – kérdi Iván egészen barátságosan, érdeklődő kíváncsisággal a hangjában.

Krisz keserűen elmosolyodik.

– Most tényleg arra próbálsz rábeszélni, hogy kavarjak egy tanítványommal? – kérdi gúnytól csöpögő hangon.

– Nos, azt hiszem, igen – vonja össze a szemöldökét Iván. – De téged ez korábban egyáltalán nem zavart, nem értem, most miért.

Krisz elkeseredetten felsóhajt. Abszurd ez a helyzet. Most tényleg Léna bátyjával beszéli meg a nem létező „nem szerelmi, hanem ki tudja, milyen" életét?

– Szeret – morogja Krisz.

– Igen, tudom – mondja Iván, és a hangjában mintha nevetés bujkálna. Krisz nagyon szeretné tudni, hogy mit talál olyan mulatságosnak ebben a helyzetben a férfi.

– Amíg nem szeretett, nem bánthattam – magyarázza Krisz, és abban bízik, hogy Iván ezt megérti – mégiscsak a húgáról van szó, nem akarhatja, hogy összetörje a szívét.

– Tudod, ismerem a húgomat – közli csendesen, elgondolkodón Iván. – Jobban bántod azzal, hogy esélyt sem adsz, mintha megpróbálnád, és kiderülne, hogy nem működik.

– Ezzel azt akarod mondani, hogy nem bánnád, ha együtt lennék vele, aztán meg dobnám? – kérdi nyersen Krisz, és maga sem érti, miért érzi hirtelen, hogy haragszik Ivánra.

– Lényegében igen.

Mereven nézik egymást. Ha Léna itt lenne, és filmként képzelné el ezt a pillanatot, minden bizonnyal a vadnyugatra festené maga elé a jelenetet, ahol western hősök állnak egymással szemben a pusztában, ördögszekereket görget a szél, feszült, éles zene szól, és a gonosz bandita és a seriff kalap alól, összehúzott szemmel lesi egymást, hogy melyikük is ránt hamarabb pisztolyt...

Krisz megrázza a fejét. Komolyan képtelen Lénán kívül másra is gondolni?

– Valamit elhallgatsz előlem – közli Krisz összehúzott szemmel lesve Ivánra.

– Lehet – von vállat Iván. – De ez nem változtat azon, hogy ha megpróbálnátok, és nem működne, lehet, hogy fájna neki, de tovább tudna lépni. Ha esélyt sem adsz arra, hogy ezt megtudja, akkor egy életen át szenvedhet.

– Tényleg így gondolkodnak a nők? – kérdi Krisz félrebillentett fejjel.

– Fogalmam sincs – közli Iván szárazon.

Egy pillanatig még merednek egymásra, aztán mindketten egyszerre nevetnek fel, nem vidáman, inkább sötétséggel, komorsággal telten, de mégis különös egyetértésben.

Iván szomorúan felsóhajt, és kivételesen egészen barátságos pillantással néz Kriszre.

– A húgom jelenleg szenved, és ennél, ami most van, bármi jobb lenne. Még az is, ha végül nagyon megbántanád – mondja szelíden.

– Nem értelek – motyogja Krisz a fejét rázva. Iván úgy néz rá, ahogy Adrián és Ákos nézett azon az estén, mikor Lénával állított be a könyvesbolt feletti lakásba. Vajon mind azt hiszik, hogy végül beleszeret majd a lányba? Miért nem értik meg, hogy ez nem fog megtörténni?

– Talán mégis meg kellene verjelek, akkor talán észre térnél – jegyzi meg Iván, és Krisz ezúttal sem tudja eldönteni, hogy ezt most komolyan gondolja-e a férfi. Kezd rájönni, hogy Ivánon nagyon nehéz kiigazodni, a férfi a halvány mosolyaival, a hűvös, távolságtartó hangjával és a hideg, szúrós tekintetével egyszerűen kiismerhetetlen számára.

– Odalent a pincében... tényleg megvertél volna? – kérdi érdeklődve Krisz.

– Igen – bólint Iván, és nem úgy tűnik, mintha tréfálna.

– Tudod, az a verzió jobban tetszett volna – jegyzi meg elmerengve Krisz.

– Miért? – kérdi megütközve Iván. Krisz örül, hogy sikerült belőle valamiféle érzelmi reakciót előcsalni.

– Megérdemeltem volna, és... akkor Léna nem mondta volna, hogy szeret.

– Te kifejezetten őrült vagy, tudsz róla? – vonja össze a szemöldökét Iván, majd feláll a székről, és felülről néz le Kriszre. – Gondolkodj el azon, amit mondtam, jó?

Iván megfordul, és kisétál a tanáriból. Krisz visszahanyatlik az asztalra.

Talán igaza van Ivánnak. Végül is úgyse bírja már, a mai nap élénken bebizonyította, hogy nem tud ellenállni a lánynak, hogy semmi sem változott, akkor... miért ne próbálhatnák meg? Persze meg kell értetnie Lénával, hogy ez semmit nem jelent, hogy csak az őrült vágy miatt, de... ezzel kihasználja a lányt. Ez egy ördögi kör, mindig ugyanoda lyukad ki. De ha Léna most tényleg szenved... és hát szenved, és ez szörnyű érzés, borzalmas és hasogató... Krisz nem akarja, hogy Léna szenvedjen, és nem azért, mert lelkiismeret-furdalása van, hanem egyszerűen azért, mert azt szeretné, ha a lány boldog lenne.

Boldog lenne vajon a lány, ha adna kettejüknek egy esélyt? Boldog lehetne-e egy látszat-eséllyel? Mert bárhogy is, ez nem lehetne több annál, önáltatás, nem több. Akkor mégis mi értelme lenne? És mi lenne, ha... ha komolyan megpróbálná? De megpróbálhatja-e úgy, hogy nem hiszi, hogy szeretni fogja a lányt? Egyáltalán: milyen érzés vajon a szerelem? Mit jelent szeretni? Honnan tudja az ember, hogy szerelmes?

Krisz morogva felsóhajt. Ebbe bele fog őrülni...