„Az igazság a hazugság része." (Doktor House)

– Ugye tudod, hogy egyszerűbb lenne, ha elmondanád?

– Mi? – riad meg Léna, aztán gyorsan a vágódeszkára teszi a kezében szorongatott répát.

Az édesanyja a tűzhely mellől mosolyogva figyeli.

– Körülbelül három perce állsz mozdulatlanul, és szorongatod magad elé meredve azt a répát, kicsim. Ha ezzel a tempóval haladsz, nem lesz vacsora, mire a bátyáid megérkeznek.

Léna nem felel, csak gyorsan vágni kezdi a répát.

– Léna – sóhajt az édesanyja. – Bármi is az, ess túl rajta!

– Honnan tudod? – kérdi motyogva a lány, ahogy a felkarikázott répákat a deszka mellé tett serpenyőbe szórja.

– Ismerlek. Ha nem tévedek, azóta gyötröd magad, hogy hozd szóba azt a titokzatos valamit, ami nyomaszt, amióta elkezdted pucolni a répákat. Szerintem határidőt adtál magadnak, hogy mire a pucolás végére érsz, elmondod. Ez a határidő most már a karikázás végére tolódott, de fogalmad sincs, hogy kezdj bele, így aztán folyton lejátszod magadban, mit is kellene mondanod, és talán még az én lehetséges reakcióimat is elképzeled. Azt hiszem, kérni akarsz valamit, és attól félsz, nemet mondok, márpedig neked ez nagyon fontos, tehát igent szeretnél hallani.

– Néha határozottan ijesztő vagy – mosolyog rá Léna.

– Csak ismerlek.

Léna nagyot sóhajt, kiveszi a tálból az utolsó répát is, felkarikázza, a serpenyőbe szórja, aztán leteszi a kést és nagyot sóhajtva a pultnak támaszkodik.

– Mit szólnál hozzá, ha ma nem aludnék itthon? – hadarja el gyorsan a kérdést, mert az édesanyjának igaza van, jobb ezen túlesni, és akárhogy próbálja ezt megfogalmazni, úgysem fog se máshogy hangozni, se mást jelenteni.

Fanni lopva rápillant, majd megfordítja a serpenyőben sercegő rántott gombákat.

– Jól sejtem, hogy nem akarod elárulni, kinél?

Léna szaporán dobogó szívvel bólint, mire Fanni arca elkomorodik.

– Tudod, nem bánnám, ha nem titkolóznál. Legalább azt áruld el, hány éves a fiú.

– Honnan tudod, hogy fiú?

– Hát erre aztán nem volt nehéz rájönni.

Léna érzi, hogy picit elpirul. Most erre mit mondjon? Árulja el, hogy hány éves Krisz? Vajon akkor elengedné az anyja? Nem lenne ijesztő, hogy egy olyan férfival akarja tölteni az éjszakát, aki majdnem kétszer annyi idős, mint ő? Mert őt ez nem érdekli, nem is érzi fontosnak, de azért egy anya számára talán ez mégsem olyan egyszerű...

– Idősebb a testvéreidnél? – kérdi Fanni látva a hezitálását.

– Attól függ, melyiknél – feleli Léna, és levegőt is alig mer venni, ahogy az anyját figyeli.

– Tehát harminchárom és harminchét között van valahol – állapítja meg Fanni, de Léna semmit sem tud leolvasni az arcáról. Most vajon mire gondol? El fogja engedni? Vagy zavarja a tény, hogy Krisz sokkal idősebb, mint egyetlen kislánya? Léna néha úgy érzi, nagy teher, hogy a családban ő a legkisebb, hogy ő mindig gyerek lesz, hogy hiába múlnak az évek, hiába változik, mégiscsak kislány marad.

– Kérlek, anya – mondja halkan Léna, nem kétségbeesetten és nem is könyörögve, egyszerűen csak őszinte, tiszta vággyal.

– Vele voltál a hétvégén, igaz?

– Igen.

– Szereted?

– Még nem.

– Tehát fogod – állapítja meg Fanni fürkészőn a lányra nézve.

– Igen – mosolyodik el halványan Léna.

– Ő az, aki...

– Igen.

Fanni hallgat pár másodpercig, aztán felsóhajt.

– Nem várhatnátok legalább a hétvégéig?

– De, várhatnánk, viszont én nem akarok várni. Vele szeretnék lenni – jelenti ki Léna határozottan.

Fanni lágyan elmosolyodik.

– Erre az érzésre emlékszem – jegyzi meg elmélázva. – Tizennyolc évesen elszöktem otthonról, hogy a szerelmemmel lehessek. Elég nagy felfordulást okoztam, de... én sem tudtam várni. Ez az, amit fiatalon a legnehezebb tenni. Várni...

– Tizennyolc évesen voltál először szerelmes? – kérdi Léna kíváncsian. Ugyan tudja, hogy még nem kapott engedélyt, de ha az édesanyja személyesebb dolgokról beszél, és nem faggatózik tovább, akkor van esély rá, hogy végül elengedje.

– Akkor egyetlen egyszer voltam szerelmes – mondja Fanni halkan, de nyomatékosan.

– Mi történt? – kérdi Léna óvatosan, miközben fogja a répával teli serpenyőt, és az egyik hátsó platnira teszi, majd feltekeri a hozzátartozó szabályozógombot.

– Másik világ volt az – bámul a lassan piruló gombákra Fanni. – Elhagyott, mert nem volt más választása.

– Mindig van más választás – közli Léna, és őszintén hiszi, hogy így is van.

– De soha nem mindegy, hogy melyik választás mekkora veszteséggel jár – néz rá az édesanyja, a tekintetében fájdalom remegő árnya.

– Nem értem.

– Megnősült, érdekből – magyarázza Fanni, és a hangjában még mindig ott az a szomorkás, mélabús szín. – Az apját így nem zárták börtönbe, a másik családnak valami politikai okai voltak, nem egészen ismerem a részleteket, és igazából nem is érdekelnek, már nem számít.

Léna csodálkozva néz az anyjára. Miért nem mondta ezt el soha? Vajon ez a fájdalom, ami most a szavaiban dereng, mindig ott van valahol benne? Mint a régmúlt bolyongó, nyugtalan kísértete...

– Még... mindig szereted?

– Igen – feleli Fanni tétovázás és bizonytalanság nélkül.

– És... találkoztatok azóta?

– Nem. A felesége halála után mindent megtett, hogy megtaláljon, de... ha nem akarom, hogy megtaláljon, nem tud megtalálni – jelenti ki Fanni, miközben a gombákat sorra egy papírtörlővel kibélelt tálba szedi. Léna közben vizet enged egy pohárba, és a répákra önti, majd ráteszi a serpenyőre a fedőt.

– De miért nem akarod, ha szereted? – kérdi aztán a lány a pultnak támaszkodva.

– Tizennyolc évesen éretlen és nagyon buta voltam, hibát követtem el. Amíg rendbe nem jönnek a dolgok, addig nincs jogom ahhoz, hogy vele legyek.

– De ezzel nemcsak magadat bünteted, hanem őt is – ráncolja össze a szemöldökét értetlenül Léna.

– Nem állhatnék elé tiszta lelkiismerettel, nem lennénk boldogok, és az nagyobb büntetés lenne, mint az, hogy várnia kell rám.

– De...

– Nincs „de", kicsim – vág közbe Fanni. – Nem tudok még elé állni, ő pedig nem találhat meg.

Lénának furcsa sejtése támad.

– Megátkoztad? – kérdi hitetlenül.

– Először őt, aztán magamat is – mondja Fanni kicsit bánatos, féloldalas mosollyal az ajkán.

– Anya... – rázza meg a fejét szomorúan Léna, és ahogy az anyja ránéz, egészen úgy érzi, mintha hirtelen szerepet cseréltek volna.

– Mint említettem, tizennyolc évesen nagyon ostoba voltam – mosolyog keserűen Fanni. – Örülök, hogy ezt egyikőtök sem örökölte tőlem.

– Az ostobaságot? – kérdez vissza Léna, örülve, hogy könnyedebb, évődőbb hangnemre válthat.

– A szavak hatalmát.

Igen, ennek Léna is örül. Amit ő örökölt, az sokkal egyszerűbb és tisztább dolog – bár előfordult már, hogy galibát okozott vele, de ártani soha nem ártott. Ha olyan ereje lenne a kimondott szavainak, mint amilyenekkel az anyja szavai bírnak, mindig ezerszer meg kellene gondolnia, hogy mit mond.

Szörnyű belegondolni, hogy egyetlen hiba miatt két ember kapcsolata menthetetlenül félrecsúszhat. Olyan sok idő telt már el azóta, hogy az édesanyja tizennyolc éves volt, és mégis annak a terhét nyögi még mindig, amit akkor mondott. Milyen érzés lehet vajon ennyit várni valakire? Milyen érzés lehet ilyen hosszú időn keresztül hiába szeretni? Egyáltalán lehet hiába szeretni? És mi van, ha már túl késő? Mi van, ha az édesanyja sosem lesz már boldog?

Lénába belemarnak ezek a gondolatok, és úgy érzi, szeretne segíteni. Fogalma sincs, hogyan, de... minden átok megtörhető, és vannak olyanok is, amelyek megkerülhetőek. Ez a rejtélyes férfi nem találhatja meg az anyját, de Fanni elmehetne hozzá, és ha ő elmehetne...

– Elkomorultál – jegyzi meg Fanni.

– Azon gondolkodom, hogy... ha két ember összetartozik... félrecsúszhatnak a dolgok? Alakulhat úgy, hogy soha nem lesznek végül együtt?

– Igen. Soha semmire nincs garancia. Bár szeretnénk hinni, de az élet nem tündérmese – feleli halkan, örömtelenül az édesanyja, aztán azonban finom, megnyugtató mosoly rebben az ajkára. – De ne aggódj, te sokkal okosabb vagy, mint én voltam ennyi idősen, nem fogod eltolni ezzel a te titokzatos lovagoddal.

Nem is attól félek, hogy én tolom el... – mondja ki majdnem Léna, de gyorsan visszanyeli a szavakat. Jobb, ha nem ijesztgeti ilyesmivel az édesanyját.

– Akkor... elengedsz ma? – kérdi a lány óvatosan, puhatolózva.

– Igen.

– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – kiáltja Léna, és boldogan átöleli Fannit. A gondolatra, hogy ma éjszaka Krisszel lehet, a szíve őrült sebességgel kezd dobogni – hogy fogja kibírni vacsora végéig? Legszívesebben most rohanna összedobálni a cuccait, hogy azonnal indulhasson...

– Egy feltétellel – szakítja ki a könnyű, lebegős boldogságból az anyja.

– Oké, mi az? – néz rá gyanakvóan Léna, és egy kicsit elhúzódik tőle.

– Amikor érted jön, bemutathatnád – veti fel Fanni, és nagyon igyekszik nem huncutul mosolyogni.

– Igazából Ricsit kérném meg, hogy elvigyen – mondja gyorsan Léna. Ricsi az egyetlen testvére, aki nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy lássa Kriszt. Persze talán tényleg kérhetné a férfit, hogy jöjjön el érte, de ez nagyon zavarba ejtő helyzet lenne, és egyébként is elképzelhetetlennek érzi, hogy Kriszt bemutatja az anyjának, nem beszélve arról, hogy nem ígérte meg neki, hogy nála alszik, és nagyon szeretné meglepni.

– Hova? – zavarja meg őket egy mély, komor hang a konyha ajtaja felől.

Léna és Fanni egyszerre fordulnak meg, de Fanni ad gyorsabban választ.

– A fiújához.

Léna finoman oldalba böki a könyökével az édesanyját, aki azonban erre csak elnyomott kuncogással válaszol.

– Mióta van Lénának fiúja? – ráncolja össze szemöldökét Ricsi. Fekete farmerjában és pólójában, a komor tekintetével úgy néz most ki, mintha épp azt kérdezné, „kit temetünk ma?" – gondolja Léna fanyarul.

– Én is itt vagyok – szól közbe a lány, mire Ricsi felé fordul, és a homlokába hulló sötét hajtincsek mögül kutatón ránéz.

– Mióta van neked fiúd? – kérdi, és bár a hangjában nincsenek érzelmek, a tekintete azért elárulja, hogy most egyszerre meglepett és aggódó.

– Igazából nem mondanám a fiúmnak – vonja meg a vállát Léna.

– Akkor mid?

– Ööö... hát... – Most erre mégis mit mondhatna? A férfi, akivel le akar feküdni? A férfi, akivel leéli majd az életét? A férfi, aki egyelőre még csak kívánja, de nem szereti?

– Ha most azt mondod, a szeretőd, én hazamegyek, komolyan – morogja Ricsi, és a tekintete csupa mélyről jövő, sötét árnyék.

– Nem a szeretőm – forgatja meg a szemét Léna, és nagyon örül, hogy ezt egyelőre őszintén jelentheti ki. Ricsi vonásai kicsit megenyhülnek.

– Motorral vagyok. Nem baj?

– Mikor volt baj? – vigyorodik el Léna, mire Ricsi egy erőtlen, halvány mosollyal felel. Bár sose mondaná – Ricsi nehezen boldogul az érzelmek kifejezésével –, nagyon szereti, hogy Léna ugyanúgy szereti a motorját, mint ő maga. A sebesség, a száguldás mindkettejüket ugyanúgy adrenalinnal tölti el, és bár ettől a család minden tagja megrémül, ők ketten mégis imádnak olykor csak a száguldozás kedvéért motorra ülni.

– És mikor indulunk? – kérdi Ricsi. Léna megkönnyebbül, hogy ennyire egyszerűen megúszta a faggatózást, még szerencse, hogy az örök kíváncsi Kornél nincs jelen...

– Vacsora után.

– Mi lesz vacsora után? – lép be Ricsi mellett a konyhába Kornél.

Léna elnyom egy bosszús sóhajt.

– Desszert? – kérdi Kornél nevetve, csupa kisfiús bájjal, majd kihúz egy széket a konyhaasztaltól, és leül.

Léna könyörögve néz Ricsire, de hiába, ő már Kornél felé fordult.

– Elviszem Lénát a fiújához – jelenti ki Ricsi közömbösen, majd várakozón keresztbe fonja a karját, és az ajtófélfának támaszkodik.

Kornél megdermed, és csodálkozva pislog.

– Mióta van Lénának fiúja? – kérdi hitetlenségtől karcos hangon.

– Ugye tudjátok, hogy én is itt vagyok? – Lénát csak egy hajszál választja el attól, hogy ugyanúgy dobbantson a lábával, mint óvodás korában, ha valaki figyelmen kívül hagyta.

– Te tudtad, hogy Lénának pasija van? – kérdi Kornél az éppen belépő Ivántól.

– Már a pasija? – kérdez vissza Iván megtorpanva, összevont szemöldökkel.

– Te tudtad? – néz rá Kornél teljesen elhűlve, mire Iván csak leheletnyit megemeli a vállát. Kornél kíváncsi mosollyal fordul Léna felé.

– Ismerjük?

– Nem – vágja rá Léna, de lesüti a tekintetét, aztán rögtön felnéz, de tudja, hogy már mindegy, elárulta magát. Erről persze rögtön eszébe jut Krisz és a délután, szóval ráadásul még el is pirul. Egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért nem tudja kontrollálni ezt az alig-rebbenést, pedig tudja, hogy ezzel mindig elárulja magát, mégis annyira ösztönösen teszi. Igazából Iván tehet róla – Léna gyerekkorában nem értette, honnan tudja Iván, hogy mikor hazudik, azt hitte, hogy a testvére a szeméből olvas, ezért hát mindig sunnyogva lefelé pillantott, majd riadtan felnézett, amivel persze akkor is elárulta volna magát, ha Iván nem tudta volna egyébként is, hogy hazudik. Idővel sikerült egy egészen leheletnyi rebbenésre korlátozni a mozdulatot, de ha valaki jól figyel, nagyon könnyen rajtakaphatja, és akárhogy igyekszik vagy próbálkozik, nem tud ezen változtatni.

– Most hazudtál – vigyorog rá ravaszul megcsillanó tekintettel Kornél.

– Nem hazudott – szól közbe Iván.

– De lesütötte a szemét – vitatkozik Kornél.

– Nem hazudott, de nem is mondott igazat – mondja Iván halkan, fürkészőn figyelve Lénát.

– Az meg hogy lehet? – vonja össze a szemöldökét Kornél.

– Valamelyikünk ismeri, de nem mindegyikünk, te IQ-betyár – jegyzi meg halkan Ricsi.

– Oké – vidul fel rögtön Kornél, és Léna felé fordul –, akkor én ismerem?

– Nem.

– És Ricsi?

– Nem válaszolok – mondja sietve Léna, majd a tűzhely felé fordul. Lopva az édesanyjára sandít, aki mosolyogva forgatja az újabb adag gombát.

Léna felemel egy fakanalat, megemeli a hátsó serpenyőn a fedőt, majd gyors, ügyes mozdulatokkal kicsit megkeveri a lassan puhuló répákat.

– Annyira vicces, hogy nem tudsz hazudni – hallja a háta mögül Kornélt.

– Igen, szerintem is – morogja a lány. – Válthatunk témát? – kérdi visszatéve a fedőt, aztán leteszi a fakanalat, és kénytelen-kelletlen visszafordul a testvérei felé. Ha nem éppen ebben a helyzetben lenne, határozottan viccesnek találná, hogy három megtermett férfi figyeli úgy, mintha ők lennének a vadászok, a lány meg egy riadt őzike.

– Hány éves? – kérdi Kornél.

– Nem mindegy? – húzza el a száját Léna.

– Hol találkoztatok? – faggatózik tovább Kornél, láthatóan nagyon élvezve a helyzetet.

– Jó, elég, hagyjátok békén a húgotokat, inkább terítsetek meg! – szól közbe Fanni a válla felett szigorú pillantást vetve Léna bátyjaira, különösen Kornélra.

– Mi nem is kérdeztünk semmit – mondja Ricsi.

– De hagyjátok, hogy Kornél piszkálja – vágja rá Fanni.

A lány hálás pillantással köszöni meg az anyjának a közbenjárást.

– Mit eszünk? – pattan fel Kornél a székről, majd a pulthoz lép. – Gomba! – kiált fel lelkesen, és bár Fanni a kezére csap, azért egy kisebb darabot sikerül elemelnie. Vidáman a szájába dobja, majd még le se nyeli, amikor kijelenti: – Finom. – Már nyúlna a következőért, amikor Fanni megrovó pillantást vet rá.

– Kornél! – mondja figyelmeztető éllel a hangjában, mire Kornél felnevet, és az egyik szekrény felé fordul, hogy tányérokat vegyen elő.

Ahogy Léna a szorgoskodó testvéreit figyeli, már éppen kezdene megkönnyebbülni, hogy valóban ejtették a „fiú-témát", amikor Kornél az asztal felett Ivánhoz hajol.

– Szerintem te ismered – súgja. – Lehet, hogy tanítod is.

– Kornél! – morogja Léna majdnem olyan szigorú tekintettel, mint amilyennel az édesanyja. Kornél védekezőn felemeli a kezét, majd a lányra kacsint.

– Jó, befogtam!

– Te képtelen vagy befogni, szereted hallani a saját hangod – jegyzi meg Ricsi, és ha nem ismernék mindannyian, a kijelentés az érzelmek hiánya miatt akár sértőnek is hathatna, pedig Ricsi sosem akar bántani senkit. Egyszerűen csak ilyen – valahogy nem igazán képes kimutatni az érzelmeit, bár ahhoz képest, hogy régebben még az arca sem rezdült, most már legalább olykor nem tűnik olyan távolinak, és a szeme azért mindig árulkodó, de ennek ellenére másokat többnyire elriaszt a vélt érzéketlensége, és nem veszik a fáradtságot, hogy megismerjék.

– Ez igaz – vigyorog huncutul Kornél. – Na és, milyen a fatelep?

– Milyen lenne? – néz rá megemelt szemöldökkel Ricsi. – Egy fatelep – teszi hozzá, mint aki ezzel mindent elmondott, ami elmondható. – Milyen az új darab?

– Milyen lenne? – utánozza Kornél Ricsi mogorvaságát. – Ray Cooney – mondja ugyanúgy, mint az imént a fatelepet Ricsi, majd azért még hozzáteszi: – Vicces.

– Jó szereped van? – kérdi Fanni, ahogy leemeli a sercegő olajjal teli serpenyőt a platniról.

– Lényegében egy idiótát játszom – röhögi el magát Kornél.

– Akkor nem nagyon kell magad megjátszani – fűzi hozzá Ricsi.

– Ez is igaz – vigyorog továbbra is Kornél.

Léna nagyon szereti, hogy Kornélt semmivel sem lehet kizökkenteni a jókedvéből. Gyakorlatilag mindig mosolyog vagy vigyorog, mindig könnyed derű árad belőle, ami hatással van a környezetére. Vele lenni olyan, mintha az embernek folyamatosan aranyos vicceket súgnának a fülébe, amitől nem tehet róla, de mosolyogni kell. Hát igen, valószínűleg nagy drámai szerepeket sosem fognak adni neki, alkatánál fogva egyszerűen senki sem hinné el neki mondjuk, Hamletet, akármilyen ügyesen formálná is meg a karaktert. De Kornél ezt egyáltalán nem bánja, örül neki, ha megnevettethet másokat – mindig azt mondja, hogy „minek úgy élni, hogy nem nevetünk?". Ricsi és Kornél között örök harc ez, de akárhogy igyekszik is Kornél, Ricsit még sosem sikerült nevetésre bírnia.

Kornél mesélni kezd a darabról, ami szerencsére eltereli a figyelmét minden másról, így Léna most már tényleg fellélegezhet. Mire Kornél elmeséli az egész történetet – néhány kitéréssel egy-egy viccesebb pillanatra a próbákon, amiken jót nevetnek –, már mindannyian az asztalnál ülnek, és javában falatoznak.

– Hogy ment az angolóra? – kérdi Iván Lénára pillantva.

– Jó volt – feleli Léna semleges hangon, rövid töprengés után. De ez nem hazugság, tényleg jó óra volt, ha csak visszagondol, beleborzong, persze voltak kényelmetlen pillanatok, de... Krisszel lenni mindig jó.

– Valamit elhallgatsz – pillant rá kutatón a bátyja.

– Iván, utálom az angolt, nem volt egyszerű az óra, ennyi.

– Baranyai megkínzott? – szól közbe Kornél. Annak idején őt is tanította a tanárnő, bár Kornéllal közel sem volt annyi probléma, mint Lénával, hiszen a legfiatalabb bátyja mintha nyelvtudással a fejében született volna.

– Új tanárom van – feleli Léna, és bízik benne, hogy csak ő veszi észre, hogy leheletnyit megremeg a hangja.

– Tényleg? – szól közbe Fanni. – Nem is mondtad.

– Nem tűnt fontosnak – motyogja Léna, de ez hazugság, nagy-nagy, hatalmas hazugság, viszont épp eleve a tányérjába nézett, ahogy mondta, így egyedül Ivánnak tűnhetett fel. Léna lopva a bátyjára sandít, aki gyanakvóan összehúzott szemmel, szúrós tekintettel nézi őt.

– Aha! – kiált fel Kornél az asztalra csapva, amitől Léna úgy ugrik meg, mint akinek rossz a lelkiismerete, és ez sajnos igaz is. – Akkor ő a pasid, akit nem akarsz nekünk bemutatni.

Léna kezében megdermed a villa. Egyetlen pillanat alatt dönt, és reméli, hogy a kevésbé rossz megoldást választja.

– Nem mondtam, hogy nem akarom nektek bemutatni a „pasim" – rajzol idézőjeleket a levegőbe –, de nem most akarom bemutatni. – Ez nem hazugság, tényleg be akarja mutatni a családjának majd Kriszt, de ehhez előbb nem ártana, ha Krisz nem csak ágyba vinni szeretné.

– Amúgy pedig nem lehet az új tanár az a bizonyos fiú – fűzi hozzá Fanni –, Léna csütörtök óta vigyorog sült bolondként, szóval hamarabb kezdődött, mint ahogy vele találkozott volna.

– A franc... pedig izgalmas lett volna, ha a tanárodba zúgsz bele – nevet fel Kornél.

Léna érzi, hogy elpirul, úgyhogy mélyebbre hajtja a fejét, és nagyon bízik benne, hogy ezzel átugornak a témán. Szerencséje van, Kornél csapongó természetű, úgyhogy valamiről megint mesélni kezd, de Léna ezt már nem fogja fel. A szíve olyan őrülten dobog, mintha ki akarna ugrani a helyéről, és amikor néhány perc után lopva fel mer nézni, Iván gyanakvó és Ricsi kérdéseket ígérő pillantásával találja magát szemben.

Elnyom egy sóhajt, és magában azért imádkozik, hogy minél gyorsabban befejezzék a vacsorát, aztán... Ricsivel megbirkózik, de Ivánt el kell kerülnie – ha Krisznél akar ma aludni, márpedig akar, ha ennyit elviselt a közös éjszakájukért, most már nem fogja feladni –, akkor nem beszélhet ma erről Ivánnal. Később pedig... hát, majd lesz, ahogy lesz.

***

Legközelebb jobban átgondolja, hogy milyen házit ad – fogadja meg Krisz, ahogy félreteszi az éppen kijavított dalszövegfordítást. Fogalma sem volt, hogy ezt átnézni ennyi időt jelent majd, és arról se, hogy ezek a mai fiatalok ilyen elfuserált zenéket szeretnek.

Megdörzsöli a szemét, és mielőtt a következő lap után nyúlna, fáradtan hátradől. Igazából csak Léna háziját akarta megnézni, de ha már belekezdett, okosabbnak tűnt túlesni az egész kupacon – a diákok már ma is azzal nyúzták, hogy megnézte-e, hogy kapnak-e rá jegyet, hogy ismeri-e a számokat, és a többi kérdést már nagyon fel se fogta. Most pedig hiába szeretné, a szövegeket esik nehezére követni – a legtöbb bugyuta és számára teljesen érdektelen, ami – tudja ő maga is – nem egészen igaz. Ha jobb kedve lenne, nagyon jól szórakozna a szövegeken, és örömmel javítaná őket. De jelenleg csak arra tud gondolni, hogy vajon mit csinál éppen Léna, hogy milyen volt őt érinteni, hogy milyen édes íze volt a bőrének, hogy milyen formás a melle, hogy ő maga egy vadállat, amiért képes volt egy tanteremben így nekiesni...

Sose gondolkodott ennyit egyetlen nőn sem. A nők jöttek-mentek az életében, és sose akarta, hogy máshogy legyen. Léna most mégis közelebb került hozzá, hogy mikor vagy hogyan, Krisz nem tudja. De ha nem így lenne, nem veszítette volna el a fejét délután. Ha felidézi, hogy nézett rá Léna, hogy milyen kerekre tágult a szeme, hogy milyen zavaros érzések voltak a tekintetében, hogy a vágyon túl félelmet és ijedtséget látott, akkor szeretne, nagyon szeretne magának egy jó nagyot behúzni. Mégis hogy lehetett ennyire durva? Hogy veszthetett el minden önkontrollt? Utána pedig egyszerűen szemét volt, ahogy faggatózott, nincs erre jobb szó. Miért viseli el ezt a lány?

Krisz szeretné jóvátenni a délutánt, és ami ebben az egész helyzetben a legrosszabb, hogy tudja, ezt most nem teheti meg. A várakozás nem tartozik az erősségei közé, a bizonytalanság pedig az őrületbe kergeti. Mert természetesen Léna nem ígérte meg, hogy nála alszik ma, mondván, hogy az, hogy akar, még nem jelenti azt, hogy a dolog kivitelezhető is.

A fene vigye el, hogy ennyire fiatal a lány! Minden annyival egyszerűbb lenne, ha csak egy-két évvel idősebb lenne. Meg persze, ha kevésbé lenne becsületes.

Krisz mogorva, lemondó sóhajtással dől újra előre és nyúl a következő lapért. Körülbelül három sor erejéig képes koncentrálni, aztán újra beszivárog a gondolatai közé a lány...

A fantáziálásból a csengő hangja szakítja ki. Felkapja a fejét, a szíve gyorsabban kezd dobogni. Minta minden szívdobbanása azt súgná: „Léna".

Az előszobába siet, elfordítja a kulcsot, majd szélesre tárja az ajtót, és amikor a küszöbön a zavartan mosolygó lányt pillantja meg, nem képes megállni, a kezéért nyúl, és magához húzza, majd átöleli a derekát.

– Kicsi – suttogja Krisz. A lány mosolyog. Kriszre még így, hogy kabát van rajta, hogy tulajdonképpen nem is érzi, ahogy összepréselődik a testük, őrületes hatással van. Muszáj megcsókolnia.

Mélyen a lány szemébe néz, aztán finoman és lassan, lágyan becéző mozdulatokkal érinti ajkával az ajkát. Léna belesóhajt a csókba.

– Megköszönném, ha legalább addig nem taperolnád a húgom, amíg itt vagyok.

Krisz lassan és kelletlenül húzódik el Lénától. A lány édes kábasággal pislog fel rá, aztán az arcát pír futja el, és már bontakozna is ki az ölelésből, de Krisz nem engedi el. Hagyja, hogy megforduljon, de aztán a hasán keresztbe fonja a karját, és visszahúzza magához.

– Gardedámot is kapunk? – vigyorodik el Krisz.

– Krisz, ő a tesóm...

– Fekete Richárd, Ricsi – szól közbe a kezét nyújtva az ajtóban álló férfi. Cseppet sem hasonlít Lénára, eltekintve attól, hogy mindketten sötét hajúak.

– Hajnal Krisztián, Krisz – szorítja meg a férfi kezét röviden Krisz.

A férfi közönyösen néz rá: vajon mit lát? Már azon túl, hogy egy fekete melegítős, kifakult Metallica pólós férfit. A húga megrontóját látja benne? Vagy valami egészen mást? Hogy tud ilyen zavarba ejtően közönyösen nézni?

– Bejössz? – kérdi Krisz egészen udvariasan. A hangjában nem érződik, de azért aggódik. Szeretné, ha Léna maradna éjszakára, és nem nagyon tetszik neki, hogy most a bátyjával kell szembenéznie ahelyett, hogy tovább csókolná a lányt.

– Nem. Csak kérdeznék néhány dolgot – feleli Ricsi. Krisz érdekesnek találja, hogy teljesen érzelemmentes a férfi hangja – vagy ennyire jól tudja visszafogni magát, vagy igazából a pokolba kívánja, hogy ezt a beszélgetést neki kell végigcsinálnia.

– Ne haragudj – pillant hátra a válla felett Léna –, anyu ragaszkodott hozzá. A másik lehetőség az lett volna, hogy bemutatkozol neki...

– Oké – mondja Krisz hirtelen, amivel még magát is meglepi, szóval nem csodálkozik, hogy Léna szeme kerekre tágul.

– Tényleg?

– Igen – bólint Krisz. Furcsa, de ha arra lenne szükség, akkor ő bizony tényleg bemutatkozna a lány anyjának. Bár ilyesmit soha nem tett még – soha nem is volt rá szükség –, de Lénát annyira akarja, hogy akár még erre is képes lenne. Persze felmerül a kérdés, hogy mit szólna egy anya ahhoz, hogy a lányát egy férfi csupán ágyba vinni akarja, de hát ez talán ki sem derülne...

– Mindegy – rázza meg a fejét Léna –, ma nem lett volna jó, a többi bátyám is otthon volt.

Persze, Ivánnal nem találkozhat – az lenne csak az igazán mókás bemutatkozás. („Helló, kolléga! Amúgy le akarom fektetni a húgodat, aki nem mellesleg a tanítványom is, mit gondolsz?")

– Akkor ne fogd vissza magad, kérdezz – pillant Krisz Léna bátyjára. A férfi közönyösen néz rá vissza.

– Hány éves vagy?

– Harmincöt.

– Annyi, mint én – jelenti ki a férfi. – Ugye tudod, hogy majdnem kétszer annyi idős vagy, mint ő?

– Tudok számolni – mosolyodik el gúnyosan Krisz.

– Ebben bíztam – mondja Ricsi, de még mindig teljesen hiányoznak az érzelmek a hangjából. Krisznek fogalma sincs, hogy mit gondoljon – vajon Léna bátyja mindig ilyen? Vagy most csak leplezni akarja, hogy egyébként szeretné őt összeverni? Krisz ezen se lepődne meg. Ha neki lenne ennyi idős húga, biztos, hogy agyon akarná verni azt, aki le akarja fektetni – persze ezt Ricsi nem tudja.

– Mivel foglalkozol? – jön a következő kérdés.

– Zenész vagyok – vágja rá Krisz, mert a tanár talán nem lenne szerencsés válasz.

Ricsi leheletnyit félrebillenti a fejét, és most először nagyon halvány, apró mosoly kúszik a szája szegletébe.

– Mégis bejönnék – jelenti ki, mire Léna megfeszül.

– Ricsi...

– Csend, Prücsök, most a családot képviselem.

Léna kibontakozik Krisz karjából, és közelebb lép a testvéréhez.

– Ne csináld, kérlek...

Ricsi figyelmen kívül hagyva Lénát beljebb lép, majd Kriszre néz.

– Milyen hangszered van?

– Egy pianínó és egy gitár – feleli kissé értetlenül Krisz.

– Hegedű?

– Az nincs.

– Akkor megteszi a pianínó.

Krisznek fogalma sincs, mi történik. Miért érdekes, hogy milyen hangszerei vannak? És mire kell most a pianínó?

– Cipővel ér? – int beljebb Ricsi.

– Csak nyugodtan – feleli Krisz egyre kíváncsibban. Mégis mi fog most történni? Úgy tűnik, nemcsak Léna képes meglepni, hanem a testvére is – vajon mindegyik családtagja képes lenne rá? Lehet, hogy elhamarkodott ötlet az, hogy találkozzon a lány anyjával.

Ricsi határozott léptekkel átvág a folyosón, Léna lehúzza magáról a csizmáját, aztán a kezét tördelve követi. Krisz mosolyogva indul utánuk – ez tényleg nagyon érdekes.

– Pianínód még a múltkor nem volt – súgja Léna, ahogy belépnek a nagyobbik szobába.

– Tegnap hozták – vonja meg a vállát Krisz, aztán lesegíti a lányról először a táskáját, aztán a kabátot, a táskát a földre, a kabátot a kanapé háttámlájára dobja, majd megfogja a lány kezét, és a kanapéhoz húzza. Léna zavartan ül le, felhúzza a lábát, és szorosan köré fonja a karját.

Ricsi leül a zongoraszékre, felhajtja a pianínó fedelét, aztán feléjük fordul.

Krisz a karfának dőlve ül le, aztán várakozón Ricsire néz. Még mindig fogalma sincs, hogy mi ez az egész.

Ricsi pár pillanatig nézi őt, aztán a tekintete Lénára rebben, és elmosolyodik. Ezúttal igazából, és ettől mintha éveket fiatalodna. Krisz ebben a pillanatban elhiszi, hogy ők ketten tényleg egyidősek – egyébként jó pár évvel idősebbnek gondolná Ricsit.

Ricsi a billentyűk felé fordul. Krisz már hajolna előrébb, hogy súgva kérdezze Lénát, mi ez az egész, de ahogy a lányra néz, képtelen megszólalni. Léna úgy mosolyog, ahogy Krisz sose látta még, és ez a mosoly egészen a szívéig ér. Ha a szeretet mosoly lenne, Léna mosolya lenne. Krisz nem tud másfelé nézni.

Ricsi tétován kezd játszani. Csak mélyebb hangokat szólaltat meg, ütemesen, halkan. Mint egy szívverés. Miért érzi úgy Krisz, hogy ezek a hangok mintha a saját szívverésének hangjait csalnák a világba?

Aztán Ricsi felemeli a másik kezét, és puhán magasabb hangokkal színezi át a mélyeket. A szívdobogás ott marad végig a háttérben, de az egyre áradó dallamok árnyalják és pillanatokra elmossák. Ricsi sötét, felkavaró dallamot csal elő a pianínóból. Krisz sose hallott még hasonlót. A zene pillanatokra ellágyul, aztán rebbenő hangokkal vidámság szökik ki belőle, majd újra csak valami fásultság, valami mély és nehéz magány. Aztán a mély hangok megsűrűsödnek, mint a dac, mint az ellentmondás. Majd eltűnnek ezek is, helyettük könnyedség lép a dallamba, szertelenség és nevetés. Hogy nevethet egy dallam?

Ricsi hirtelen vált. Most csak a szívdobogásra emlékeztető hangok vannak – magányosan, elveszetten, aztán azonban Ricsi keze megrebben, magasabb hangok csatlakoznak a mélyhez – mintha két szív egyszerre dobogna.

Ricsi hirtelen abbahagyja. A válla megemelkedik és visszaesik, mintha mély levegőt venne, mintha próbálná magát összeszedni.

– Oké – jelenti ki aztán, ahogy megfordul. Az arca újra közönyös, de Krisz ezúttal a tekintetét már nem látja annak. A tekintete most mintha nevetéssel lenne tele.

– Hol zenélsz? – kérdi halkan Krisz. A döbbenettől halvány a hangja.

– Sehol.

– Nem akarsz beszállni hozzánk?

– Egy fatelepen dolgozom – mondja közönyösen Ricsi. – Már nem zenélek.

– Miért?

Ricsi feláll, Lénára néz.

– Ivánnal beszélned kell, Prücsök, ma megúsztad, de hidd el, jobb lenne, ha tőled tudná meg, mintha maga jönne rá.

– Mire? – kérdi Léna megilletődve.

– Kornélnak igaza volt: a srác a tanárod – bök Krisz felé.

– Ezt honnan tudod? – szól közbe Krisz, bár a döbbenettől még mindig fakó kicsit a hangja.

– Bármikor megismerem a kishúgom kézírását – mutat az asztal felé Ricsi, ahol is Léna házi feladata a többitől külön téve hever. – Akkor jó mulatást nektek!

Ricsi határozottan kilép a folyosóra, Léna lopva Kriszre néz, aztán a bátyja után szalad. Krisz hallja, hogy néhány szót váltanak egymással, majd nyílik és csukódik az ajtó.

Léna széles mosollyal az ajkán jön vissza. Leül Krisszel szemben, törökülésbe húzza a lábát, aztán várakozón a férfira néz.

– Mi volt ez az egész? – kérdi Krisz teljesen értetlenül.

– Ricsi... szóval ő...

– Egy zseni – vág közbe Krisz. – Miért nem zenél?

– Nem tudja kétszer ugyanazt a dallamot lejátszani – ingatja meg a fejét lágyan Léna. – Ő... nehezen fejezi ki az érzelmeit, igazából sehogy. De ha hangszer kerül a kezébe, minden kijön belőle, mindent máshogy lát, és képes általa értelmezni azt, amit lát. Az előbb...

–... engem játszott el – döbben rá Krisz, és megborzong ettől a gondolattól. Az a zene... az ő volt. Nem az élete, nem az, amit átélt, hanem ő, színtisztán a lénye lényege. Hogyan lehetséges ez?

– Igen – bólint Léna.

– Bámulatos – motyogja Krisz. – És bármilyen hangszeren képes játszani?

– Igen. De a hegedű a kedvence – mosolyodik el a lány.

– Ilyen tehetséget nem lenne szabad elvesztegetni – jelenti ki komoran Krisz, és nem is tudja, mit érez. Az, amit Ricsi csinál a zenével, az csoda, az valami, amire minden zenész vágyik, amire az emberek vágynak, amikor zenét hallgatnak. Olyan zenét képes létrehozni, ami mintha az emberben szólna, ami mintha belőle fakadna, ami elvesz és ad, ami minden és semmi, ami... maga az élet. Így érteni a zenét, így megszólaltatni a hangokat... nem lehet, hogy mindez elvesszen.

– Próbálta, hidd el – mondja szomorúan Léna. – De nem ment. Bármit is játszik, beszivárog a hangok közé a világ, a saját érzései, mások... és akkor a dallam már nem az, aminek lennie kellene.

– Ez nagyon fura – vonja össze a szemöldökét Krisz. Nem lehet, hogy valakit ilyen tehetséggel áld meg az élet, és mégse tudja használni, ez így nincs rendjén.

– Fura család vagyunk – somolyog a lány, aztán feltérdel, közelebb mászik a még mindig döbbenten maga elé meredő férfihoz, és puha, finom puszit nyom a szájára.

Krisz elvigyorodik.

– Most el akarod terelni a figyelmem – állapítja meg.

– Vannak dolgok, amiken nincs értelme gondolkodni, vannak, ahogy vannak – mondja a lány szelíden végigsimítva Krisz borostás arcán. Krisz hirtelen elkapja a kezét, és könnyű csókot lehel a tenyerébe, aztán óvatosan megragadja a lány derekát, és az ölébe húzza.

– A többi tesódra se hasonlítasz? – kérdi, ahogy mélyen beleszagol a lány hajába. Imádja ezt a virágillatot.

– Rájuk jobban, ők anyára ütöttek, de Ricsi az apjára.

– Nem közös az apátok?

– Nem, a fiúk anya válással végződött házasságából vannak, én meg egy egyéjszakás kalandból – feleli Léna, és Kriszt meglepi, hogy mennyire közömbös a hangja.

– Ismered apukádat?

– Nem ismert el magáénak, de ne hidd, hogy ez engem zavar. Van három bátyám.

– Akik őrülten féltenek – motyogja Krisz.

– Igen – néz rá Léna huncutul, kicsit oldalra fordulva. Ahogy a lány az ölében mocorog, Krisz érzi, hogy a vágy hullámokban feltámad a testében, de igyekszik róla nem tudomást venni. Nem akarja megint lerohanni Lénát.

– És te mitől vagy fura? – kérdi félrehúzva a lány haját, aztán óvatos puszikat nyom a lány nyakára.

– Elviselek egy olyan mamlaszt, mint te? – kérdi Léna felnevetve.

– Nem válaszoltál – morogja Krisz.

– Nem is fogok – vágja rá a lány még mindig nevetve.

– Miért?

– Mert nem kell mindent tudnod – mondja titokzatos mosollyal az ajkán Léna, aztán kimászik a férfi öléből, kicsit arrább húzódik, és az asztal felé int. – Kijavítottad?

Krisznek kell pár pillanat, hogy felfogja, mire kíváncsi a lány, aztán viszont elvigyorodik.

– Ravasz kis bestia vagy te, ugye tudod?

– Nem mondtad, hogy hosszúnak kell lennie, csak annyit mondtál, hogy angol legyen – válaszolja incselkedőn Léna.

– Ez eredetileg nem angol – oktatja ki Krisz a lányt tettetett szigorúsággal.

– De megvolt hozzá az angol fordítás, az alapján dolgoztam. Hanyast adsz rá? – pillant rá Léna fürkészőn.

– A ravaszságért ötös, a munkáért... nem fogom osztályozni – sóhajtja Krisz.

– Miért nem? – kérdi értetlenül a lány.

– Mert még azt hinnék, rád szálltam – mosolyodik el gúnyosan a férfi.

– Ezt hogy érted? – húzódik vissza Léna a kanapé másik felébe, és keresztbe fonja maga előtt a karját.

– A többiek munkája ötöst ér, a tiéd nem – feleli halkan Krisz, majd ezúttal ő mászik közelebb a lányhoz.

– Hát ez nem nagy újdonság. Osztályozd nyugodtan.

– Nem – jelenti ki Krisz határozottan, majd megragadja Léna bokáját, és finoman húzással kényszeríti a lányt, hogy kinyújtsa a lábát. – Ez csak egy házi volt, nem kötelességem osztályozni. Nem fogok neked rossz jegyet adni. – Mire befejezi, már a lány fölött támaszkodik, de még nem ér hozzá.

– Előbb-utóbb meg kell tenned – motyogja a lány, és lejjebb csúszik. A teste így most teljesen Krisz alatt hever, a feje a karfán pihen.

– Holnap elintézem, hogy járhass tovább Magda nénihez, jó?

– Jó – mosolyodik el Léna, aztán kicsit bizonytalanul végigsimít Krisz mellkasán. – Fejezd be nyugodtan a javítást, addig... olvasok.

Krisz hitetlenül néz le rá. Tényleg azt hiszi, hogy most képes lenne rajta kívül bármi mással foglalkozni? Mikor majd szétszakad azért, hogy végre érintse? Mikor olyan őrülten nehéz visszatartania magát?

– Kicsi, nem tudok koncentrálni, ha itt vagy mellettem.

Léna ajkára csintalan mosoly szökken.

– Igen, ez délután is feltűnt.

Krisz felsóhajt, és elhúzódik a lánytól. Nagyon nincs hova menni, úgyhogy egyszerűen csak a térdére nehezedik, vigyázva arra, hogy ne nyomja a lány lábát.

– Ami a délutánt illeti... ne haragudj.

– Miért haragudnék? – ráncolja össze a szemöldökét Léna.

– Durva voltam.

Krisz nem érti, miért pirul el erre a lány, és miért hajtja le zavartan a fejét.

– Tetszett – érkezik a halk suttogás.

Krisz ajkára sötét mosoly fészkeli magát.

– Ugyan miért tetszett volna? – kérdi gúnytól átitatott hangon.

Léna még jobban elpirul, de azért felnéz. A tekintetük összefonódik.

– Mert... jó érezni, hogy annyira akarsz, hogy elveszted a fejed – mondja a lány, aztán megilletődve megint lehajtja a fejét. Krisz szelíden az állához ér, és kényszeríti, hogy újra a szemébe nézzen.

– Megijesztettelek – jelenti ki határozottan. Pontosan emlékszik, hogy nézett rá akkor a lány, nem fogja most átverni.

– Nem te – suttogja elvesző hangon a lány.

– Most nem értelek.

Léna felnéz.

– Amiket mondtál... azok... szóval hatással voltak rám. Ez ijesztett meg – mondja halkan, de egyszer sem süti le közben a tekintetét, így Krisz tudja, hogy minden szava őszinte.

– Tényleg tetszik neked, ha mocskos dolgokat mondok? – somolyog a lányra Krisz.

– Nem mocskosak, te mondtad, gyönyörűek is lehetnek – feleli Léna, és a szemében olyan tiszta és ártatlan a vágy, hogy Krisz egyszerűen nem bírja tovább. Feláll, az ölébe kapja a lányt, majd átviszi a másik szobába. Letérdel, és a matracra fekteti Lénát. Ágya még nincs, de a matrac nagyobb és kényelmesebb, mint a kanapé. A beágyazásra reggel nem pazarolt időt, délután, amikor hazaért, pedig feleslegesnek tartotta, hiszen úgyis mindjárt itt az este – nem mondhatná, hogy erőssége a rendrakás.

Krisz félretolja a takaróját, aztán Léna fölé mászik. Léna várakozón és izgatottan csillogó tekintettel néz rá. A férfi meg-megremegő ujjakkal végigsimít a lány arcán.

– Most meg kell egyeznünk valamiben, Kicsi. – Krisz hangja vágytól rekedtes.

– Igen? – leheli a lány forróságtól ziláltan.

– Két szabály van. Az első, hogy nincs szégyenlősködés. A tested minden egyes apró porcikáját behatóan meg fogom ismerni, nincs értelme, hogy kényelmetlenül érezd magad. Mit gondolsz, menni fog? – pillant féloldalas mosollyal a lányra.

– Majd igyekszem – dünnyögi elpirulva Léna.

– De, Kicsi, miért lennél zavarban?

– Hát... először is: senki se látott még meztelenül, mármint férfi, és nyilván nem számítva kisbaba koromban az orvosokat.

Krisz ezen az érvelésen majdnem felnevet, de nem akarja megbántani Lénát, úgyhogy visszafogja magát.

– Másodszor?

– Másodszor... te már annyi nővel voltál, nyilván láttál nálam szebbeket, csinosabbakat, dögösebbeket... kicsit rossz, ha arra gondolok, hogy összehasonlítasz velük – néz félre Léna.

Krisz felsóhajt. Nem akarja, hogy a lány a többi nőre gondoljon, voltak, igen, de ez most tényleg számít?

– Nem hasonlítalak össze senkivel. Nem is tudnálak. Tökéletes vagy – simít végig újra a lány arcán.

– Még nem is láttál – mosolyodik el Léna.

– Tudom, hogy az vagy. Elárulok neked egy titkot, jó? – Léna kíváncsi tekintettel bólint. Krisz tudja, hogy nyers lesz, amit mondani készül, ugyanakkor mégis meg kell értetnie a lánnyal, hogy mit jelent számára ez az egész, ami köztük van. Akarja, hogy Léna értse. – Sose vesztettem még el senki miatt a fejem. Szexeltem már... durván, de nem azért, mert elvesztettem a fejem.

– Délután viszont...

– Igen – mosolyodik el Krisz. – Szóval soha senki nem volt még rám olyan hatással, mint te. Akárkivel hasonlítanálak össze, nem te maradnál alul.

Léna felragyogó mosolya csupa boldogság. Krisz szeretné őt megcsókolni, annyira vágyik rá...

– Mi a másik szabály? – zökkenti ki Léna a férfit.

Krisz összeszedi a gondolatait – igen, ezt még most muszáj tisztázni. Léna ártatlan és tudatlan, Krisz pedig véletlenül sem akarja bántani, úgyhogy ebben még meg kell egyezniük.

– Ha bármi, amit teszek, fáj, kényelmetlen, kellemetlen, vagy csak zavar, szólsz, ha pedig kérdezlek, őszintén válaszolsz – mondja komolyan, aztán mikor Léna bólint, már nem fogja vissza magát.

Úgy csap le a lány ajkára, mintha most először csókolná. Léna tétovázás nélkül nyílik meg előtte, a nyelvük egymásba gabalyodva, telhetetlenül ízleli a másikat. Krisz testében tombolva kap erőre a vágy és a szenvedély, és ahogy Léna a hajába túr, ahogy megmarkolja a tincseit, érzi, hogy ő sem bír magával.

Muszáj lassítaniuk, úgyhogy Krisz megszakítja a csókot, de nem húzódik el a lánytól, nyelvével és ajkával lassú, érzéki mozdulatokkal végigsimít Léna nyakán. Hosszasan ízleli őt, de lágyan és finoman.

Léna keze Krisz pólójának az aljához ér, Krisz érzi a hasán a forró, törékeny ujjak érintését. Beleborzong, ahogy ezek a tapasztalatlan ujjak finoman és tétován végigsimítják a bőrét. A lány megragadja a pólóját, és felfelé húzza. Krisz elhúzódik tőle, majd lekapja magáról a pólót. Élvezi, hogy Léna elnyílt szájjal bámulja meztelen felsőtestét, tetszik neki, hogy a lány tekintetében ámulat játszik.

– Tetszik, Kicsi? – súgja.

Léna bólint, aztán remegő kézzel megsimogatja a mellkasát. Krisz felnyög. Nem lehet rá ilyen hatással egyetlen érintés, nem tüzelheti fel ennyire a vérét, nem... Krisz megragadja Léna csuklóját, és elhúzza magától. A lány ijedten és csalódottan pillant rá.

– Ha így érintesz, nem bírom ki, Kicsi – magyarázza Krisz. Léna tekintete megenyhül, és az ajkára félős kis mosoly rebben.

Krisz nem engedi el a csuklóját, felhúzza a karját a lány feje fölé, így Léna mellkasa megemelkedik. Krisz visszahajol a lány nyakához, tovább kényezteti őt, lassan és puhán, bár ahogy Léna mellkasa az egyre szaporább lélegzetvételekkel újra és újra meztelen mellkasához feszül, úgy érzi, ebbe bele fog halni.

Mikor a lány ajkáról nyögés szakad fel, a férfi elégedetten elmosolyodik. Elengedi Léna csuklóját, majd a térdére nehezedve felül, és óvatosan felhúzza Léna pólóját. A lány felemelkedik, hogy Krisz lehúzhassa róla.

A póló átrepül a szobán, majd szinte rögtön követi a lány melltartója is.

Krisz gyönyörködve nézi Lénát. A lány libabőrös, a mellbimbója követelőzőn mered felfelé. A férfi lágyan simít végig Léna lapos hasán, aztán a melle között, majd könnyed ívekkel körberajzolja a lány mellbimbóit. Léna behunyja a szemét és felnyög.

– Ez jó, Kicsi?

Léna csak egy halk, elhaló hümmögéssel felel.

Krisz lehajol, és a szájába veszi a lány egyik mellbimbóját, kezével közben megmarkolja a lány másik mellét. A nyelvével játszik az édes, pici keménységgel, aztán megszívja, majd óvatosan megharapja. Léna nyögdécselései egyre jobban feltüzelik a férfi vérét. Hogy fogja kibírni, hogy ne tépjen le róla minden ruhát, ha ilyen hangokat ad ki?

Krisz keze végigsimít a lány derekán, majd kigombolja a farmerját és lehúzza a cipzárt. Közben egyre lejjebb húzódik, finom csókokkal ösvényt rajzol a lány hasára, aztán mikor a nadrág szegélyéhez ér, elhúzódik. Megfogja Léna farmerját, és szelíden húzni kezdi. A lány megemeli a csípőjét, így Krisz lerángathatja róla a farmert. Most már csak egy fekete bugyi és a mintás zoknik vannak a lányon. Krisz végignéz Léna csodálatos, törékeny, karcsú testén, aztán tekintete a lányéba fúródik. Léna bizalommal és melegséggel néz vissza rá.

Krisz lehúzza a lány mindkét lábfejéről a zoknit, aztán gyengéden végigsimít a lábán, és végül lehúzza róla a bugyit is. A térdére ül, és csak nézi a lányt. Fogalma sincs, hogy másodpercek vagy percek telnek-e el. Léna nem mozdul, figyeli őt, kíváncsian, érdeklődőn, vágytól perzselő tekintettel, de hagyja, hogy Krisz kigyönyörködje magát benne. Nem mozdul meg, nem rezzen, nincs semmi szégyenlősség.

Krisz alig meri elhinni, hogy ez a tökéletes, ártatlan lány tényleg itt fekszik előtte. Itt fekszik, és bízik benne. Mivel érdemelte ezt ki? Mit tett, amiért Léna ilyen tisztán és őszintén képes magát neki adni?

Krisz ebben a pillanatban dönti el, hogy nem teszi ma magáévá a lányt. Nem most, még nem. Fogalma sincs, miért, de érzi, hogy ezt kell tennie, hogy ezt akarja tenni. Gyönyört adni a lánynak, aztán még többet, és majd, holnap vagy azután, még annál is többet. De nem ma.

Krisz lehajol, és puha csókokkal felfelé halad a lány lábán. Léna meg-megremeg.

Aztán a férfi eléri azt a pontot, amit olyannyira vágyik ízlelni és érinteni. Forró és nedves, és Krisz nyelve először csak gyengéden, óvatosan ízleli meg, aztán azonban képtelen vele betelni. A nyelve telhetetlen mozdulatokkal csalja elő a gyönyör egyre vadabb és fékezhetetlen hullámait a lányból, az ajkai csókolják, szorítják és dédelgetik az édes forróságot, és Léna egyre hevesebben rázkódik, a teste ívbe feszül, aztán valami nyögés és sikítás közötti hanggal átadja magát a mámor elsöprő erejének.

Krisz nem húzódik el rögtön. Apró, gyenge csókokkal becézgeti tovább a lányt, szelíden simogatja a nyelvével, egészen addig, míg már Léna testén csak gyenge, erőtlen remegések futnak végig.

Krisz elhúzódik és felül, aztán pedig csak nézi Lénát, aki csukott szemmel, teljesen ellazulva fekszik. Krisz tétován megsimogatja a lány lábát, mire Léna újra megremeg. Kriszt őszintén lenyűgözi, hogy a lány mennyire tisztán adja át magát a gyönyörnek. Soha nem látott még nőt, aki így elengedte magát, aki így hagyta, hogy a szenvedély ismeretlen érzések felé sodorja.

Krisz Léna fölé helyezkedik, úgy fekszik, hogy a mellkasuk összeérjen, és amikor a lány édesen gömbölyű melle a testéhez préselődik, tehetetlenül felnyög. Léna szempillái megrebbennek, kábultan néz fel a férfira. Krisz mosolyogva megcsókolja, Léna olyan erőtlen, hogy alig tudja viszonozni a csókot.

A férfi elégedetten lemászik a lányról, és már majdnem kilép a szobából, amikor Léna elveszett hangja utána kapaszkodik.

– Most mit csinálsz?

– Megfürdetlek – feleli visszafordulva Krisz. Léna értetlenül néz rá.

– De...

– Nem, Kicsi, nem ma – mosolyodik el Krisz, aztán visszalép, letérdel, és egy gyors puszit lehel a lány ajkára. – Idő kell a testednek, hogy feldolgozza az új élményeket, mára elég ennyi.

– De így te...

– Kibírom – vág közbe Krisz lágyan, elhúzódik, majd kisiet a fürdőszobába.

Bedugaszolja a kádat, megnyitja a forró vizes csapot, majd egy kevés hideget is hozzá, tusfürdőt nyom a vízbe, aztán visszamegy Lénáért. Könnyedén az ölébe kapja, és kiviszi a fürdőbe. Léna nem ellenkezik tovább, csak néz rá tiszta boldogsággal. Krisz büszke rá, hogy Léna miatta néz így, hogy ezt ő érte el.

Szelíden befekteti a lányt a vízbe, aztán leül a kád mellé. Keze a vízben Léna lábán kalandozik, a tekintete azonban a lányéba merül. Nem beszélnek. Nincs most mit mondani.

Amikor a kád megtelik, Krisz elzárja a csapot, aztán feláll, tusfürdőt nyom a kezébe, majd int Lénának.

– Állj fel! – kéri. Léna nehezen és lassan mozdul, látszik, hogy a teste teljesen elbágyadt az őt ért új élményektől.

Krisz gyengéden végigmossa a lány egész testét – nem tehet róla, a mellénél azért kicsit hosszabban időzik.

– Sose mosdattam még senkit – jegyzi meg. – Ez...

–... túl bizalmas – suttogja Léna.

– Igen – néz rá egészen zavartan Krisz. Ha most valaki megkérdezné, mit érez, nem tudna felelni. Olyan sok minden kavarog benne, és mind elérhetetlen, megfoghatatlan. Mégis jó így. Jó a lánnyal lenni. Egyszerűen csak jó.

– Zavar? – kérdi halkan Léna.

– Nem.

Krisz leöblíti a kezét. Léna közben visszaereszkedik a kádba, és a nyakáig belemerül.

Krisz törölközőért nyúl. Mikor Léna feláll, fentről lefelé haladva alaposan megtörölgeti, aztán a lány kilép a kádból, így Krisz fél térdre ereszkedve a lábát is megszárítgathatja.

Aztán Krisz felkapja Lénát, és visszaviszi a hálóba. Lefekteti a matracra, betakarja, majd magára hagyja. Gyorsan lekapcsolja a lakásban a felkapcsolva hagyott villanyokat, majd visszatér a sötét hálóba, és Léna mellé fekszik. A lány szorosan hozzákucorodik, fejét a mellkasához hajtja.

– Krisz... köszönöm – motyogja a lány, majd a szeme lecsukódik, és a légzése pillanatok alatt egyenletessé csendesül.

Krisz döbbenten bámulja az alvó lányt.

Neki még soha senki nem mondott köszönetet. Mit tesz vele ez a lány? Őrülten vágyik rá, mégis képes csak neki gyönyört szerezni, és ettől nem érzi magát rosszul. Soha nem adott úgy gyönyört, hogy ne kapott volna ő is. Soha nem volt türelmes, ha akart egy nőt, meg is kapta. És Léna... Léna ma tétovázás nélkül odaadta volna magát neki, ő pedig mégsem vette el, amire annyira vágyik. Most pedig megköszöni neki, amit adott, és ettől boldogabbnak érzi magát, mintha szeretkeztek volna.

Miért?